A magyar válságkezelés krízise


Persze erre sokan mondhatják, hogy ez nem újszerű megállapítás, hiszen az elmúlt évek unortodox gazdaságpolitikája eredendően hibás kiindulópontokat használt és hibás eszközöket alkalmazott, úgyhogy a magyar válságkezelés krízise igazából már a kormányváltással megkezdődött. Csakhogy egészen az új akcióterv bejelentéséig a legapróbb jel sem mutatkozott arra vonatkozóan, hogy ezt a kormánypártok is érzékelték volna. Azt láthattuk, hogy a mainstream közgazdaságtan képviselői kénytelenek voltak leforrázva szemlélni a kormány igen erős ragaszkodását a saját elképzeléséhez, s újra meg újra megdöbbenni az ehhez választott eszközrendszer változékonyságán. De pontosan honnan ered és főként miben áll ez a szinte megmásíthatatlan elképzelés, aminek kivitelezése érdekében a Fidesz-KDNP a nem konvencionális gazdaságpolitikai lépések súlyos árát is hajlandó volt megfizetni? Először erre kell választ adnunk ahhoz, hogy megérthessük, miért is árulkodik a meghirdetett akcióterv a válságmenedzselés válságáról.

Az angol kísértet fogságában


A második Orbán-kormány gazdaságpolitikai alapvetései és stratégiai céljai – ahogy azt korábban írtuk – elsősorban John Maynard Keynes brit közgazdász munkásságában gyökereznek. A XX. század első felében Keynes nem kevesebbre vállalkozott, mint az addigi közgazdaságtani gondolkodás teljes körű megújítására. Gazdaságfilozófiája az addig axiómaként kezelt gazdasági összefüggések és tételek felülvizsgálatára épült. (Fontos megjegyezni, hogy a keynesianizmus egy meglehetősen komplex elméleti rendszer, így jelen írásban csak a magyar válságkezelés szempontjából releváns elemeiről teszünk említést, némileg leegyszerűsített formában.)

A nagyhatású brit közgazdász azt állította, hogy különösen válságok idején nem bízhatunk a piac „láthatatlan kezében”, és nem várhatunk addig, amíg önszabályozó mechanizmusai révén a gazdaság újból egyensúlyi állapotba kerül. Továbbá a válságok költségeit sem kell megfizetnünk, vagy legalábbis a költségeit csökkenthetjük, ha az állam a fiskális politikán keresztül aktívan beavatkozik az egyensúly megteremtésének és a növekedés beindításának érdekében. Keynes szerint az államnak úgy kell beavatkoznia, hogy növelje az aggregált keresletet (a gazdaság összes szereplőjének kereslete) amire három lehetőség kínálkozik: megnövelni a kormányzati kiadásokat, vagy csökkenteni az adókat, esetleg mindkettőt egyszerre végrehajtani. Csakhogy bármely utat is választja az állam, annak óriási költségvonzata lesz, amit csak hitelfelvételből képes fedezni. Keynes elméletében azonban ez nem gond, hiszen az állam az anticiklikus gazdaságpolitika folytán, a többletkiadások segítségével kinövi a válságot, és később, amikor már enyhül a krízis, akkor spórolással visszafizeti a hiteleit. Ez így még mindig olcsóbb lehet, mint ha kivárnánk, hogy az egyensúly önmagától helyreálljon, és a növekedés önmagától beinduljon, vagy ha a kormányzat megszorításokat hajtana végre, illetve csökkentené a bérköltségeket (belső leértékelés) ezzel ösztönözve a termelést.
 
Ha eme eszmefuttatás, illetve ezek az érvek ismerősnek hatnak az nem a véletlen műve. Matolcsy György nemzetgazdasági minisztertől nem egyszer hallhattunk hasonló tartalmú mondatokat, és láthattunk a fenti alapvetésekből levezethető intézkedéseket. Az egykulcsos SZJA bevezetése, a foglalkoztatás közmunkával történő növelése és az állam piaci hídfőállásainak megerősítése (államosítások, új mobilszolgáltató létrehozása, részvényvásárlások, privatizáció visszaszorítása) mind-mind a keynesi elméletre vezethető vissza.

Mindezek ellenére nem mondhatjuk, hogy Matolcsy tisztán keynesiánus gazdaságpolitikát folytatna. Legfőképpen azért nem, mert az EU az ehhez szükséges költségvetési politikát a hiányplafon betartatásával ellehetetlenítette, nem lehetett keynesiánus módon hitelekből beindítani a növekedést, így más forrást kellett keresni. Ezt az alternatív forrást a kormány elsősorban a különadókban találta meg. Vagyis a gazdaságelméleti háttér változatlan, ha úgy tetszik ortodox maradt, de az eszközrendszer kényszerűségből unortodox jelleget öltött. Nos, éppen ez a vegyes modell került mára olyan válságba, amit ha nem is nyilvánosan, de implicit módon, a munkahelyvédelmi akciótervvel már a kormány is elismer.

Új gazdaságpolitikai irány?


A munkahelyvédelmi akciótervben felfestett vállalkozói adófizetési egyszerűsítés, valamint a munkáltatói járulékterhek célzott mérséklése ugyanis már nem a keynesianizmushoz köthető lépések, hanem egy rivális gazdaságfilozófia, a kínálatoldali elméletrendszer sajátjai. A kínálatoldali gazdaságpolitika elsősorban az adminisztratív terhek és az állam által megállapított szabályok csökkentésére (dereguláció), a privatizációra, a szubvenciók, valamint a marginális SZJA-kulcsok (azt mutatják, hogy 1 Ft többletjövedelemre mekkora plusz adóteher rakódik) csökkentésére és a munkaerőpiac rugalmasságára, illetve a vállalkozói adó és járulékok beruházásösztönző mérséklésére épül. Ennek a gazdaságfilozófiának szellemében tevékenykedett első két évében a Reagan-kormány, illetve a Margaret Thatcher vezette kabinet is az 1980-as években. Persze egyik esetben sem került sor az elméleti modell minden elemének alkalmazására, hanem a gyakorlatban mindkét politikus saját országára szabta a kínálatoldali gazdaságpolitikát.

Eme gazdaságpolitika elemeinek ismeretében felmerülhet a kérdés: nem lehet, hogy a matolcsyzmus eddig is egy kínálatoldali gazdaságpolitikának volt megfeleltethető? Az új munkatörvénykönyvvel ugyanis megtörtént a munkaerőpiac rugalmasságának fokozása, valamint a marginális adóterhek is jelentősen csökkentek az egykulcsos SZJA-val. Elismerve, hogy ez a feltételezés is megállja a helyét, mi mégis úgy gondoljuk, hogy a matolcsyzmus mindezzel együtt a keynesi elképzelésekhez áll közelebb, hiszen az állami szubvenció igen magas szintje érdemben nem csökkent, magánosításról sem nagyon beszélhetünk, hanem épp ellenkezőleg, államosítások mentek végbe, a válságadók, különadók kivetése pedig nem beruházásösztönző politikáról árulkodnak.

Tény, hogy a kínálatoldali gazdaságpolitika és a keynesi recept mutat átfedéseket–nem véletlen, hogy például sokan a Kennedy elnök által 1964-ben végrehajtott nagyszabású adócsökkentési programot, amit egyértelműen keynesiánus tanácsadók szorgalmaztak– a kínálatoldali szemlélet megnyilvánulásának tartanak. Mindazonáltal ezek a gazdaságpolitikai megközelítések egy valamiben látványosan elkülönülnek egymástól: egyértelműen más-más szerepet szánnak az államnak. A keynesiánusok az államra olyan entitásként tekintenek, amely képes korrigálni a piaci tökéletlenséget, és ily módon luxus, ha ezt a képességét nem használja ki. Ezzel szemben a kínálatoldali elmélet és gyakorlat képviselői az állami szerepvállalás leépítését tartják kívánatosnak. Ez utóbbi elképzelés lényegét rendkívül érzékletesen megragadják Ronald Reagan szavai: „A mostani válságban a kormány nem megoldás a problémákra – a kormány maga a probléma” – mondta az egykori elnök 1981-es beiktatási beszédében.

A kudarc elhárítása

Fontos tisztán látnunk, hogy az a magyar gazdasági kormányzat, amelynek Orbán Viktor szerint az egyik legnagyobb erénye, hogy végre nem liberális, pont a neoliberális korszak reagani és thatcheri gazdaságpolitikájának egyes elemeinek átvételére készül. Ez a jelentős törés az eddig – gazdaságelméleti szempontból – relatíve konzisztensnek nevezhető válságkezelésben jól példázza, hogy két év sikertelen próbálkozás után a legfelsőbb szinteken is megtörtént a felismerés, ez így nem mehet tovább.

De hogyan lehet arcvesztés nélkül mindezt politikailag elfogadhatóvá és támadhatatlanná tenni? A megoldás kulcsa az általunk töréspontként értelmezett munkahelyvédelmi akcióterv „fogantatásának” körülményeiben rejlik. Az új akciótervet a kormánypártok frakciói és véletlenül sem a kormány kezdeményezte. Ebben a szituációban a frakciók és a kabinet közti kapcsolatokat ismerve nagyobb kockázat nélkül állíthatjuk, hogy a képviselőcsoportok csupán a kormány szócsövei voltak. Így előállt az a paradox helyzet, hogy végeredményben a kormány saját magától követelte az eddigi gazdaságpolitika kiegészítését. Viszont a nyilvánosság számára mindez úgy tűnhetett, hogy a kormány csupán a frakciók nyomásának engedve változtat némileg a gazdaságpolitikán. A kudarc nyilvános beismerése így végül elmaradt, sőt mindebből még akár politikai haszna is származhat a kormánynak a jövőben. Egyrészt ha eredményes lesz az akcióterv az alapból is a kabinet malmára hajtja a vizet, másrészt a frakciók erejének látszólagos elismerése, az Orbán Viktor kizárólagos hatalmáról szóló politikai bélyegeket is halványíthatja.

***

A fentiek alapján meglátásunk szerint egyelőre tehát nem beszélhetünk a gazdaságpolitikai alapok megváltoztatásáról, csupán arról van szó, hogy a magyar kormány felismerte a keynesi recept hiányosságait és igyekszik „kiegészíteni” azt. Ezt alátámasztja az is, hogy a 2013-as költségvetési tervezet sem árulkodik szemléletváltásról, hiszen az ideiglenesnek szánt különadókat a kormány igyekszik állandó formába átmenteni – gondoljunk csak a pénzügyi tranzakciós illeték vagy a telekommunikációs adó bevezetésére –, valamint az államnak láthatóan továbbra is kiemelt, megkülönböztetett szerepet szán. A munkahelyvédelmi akcióterv így tulajdonképpen inkább egy önvallomásnak tekinthető: a nagymértékű adókiengedés nem pörgette fel a fogyasztást, nem növelte érdemben a munkakínálatot, vagyis a magyar válságkezelés eddigi formájában nem bizonyult elég hatékonynak, sőt ki lehet jelenteni, hogy a magyar válságkezelés válságba került.

2012.07.17.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország