Amikor a szélsőbal a centrális erőtér

 
Természetesen a szélsőbaloldal jóval szélesebb, mint a kommunista pártok palettája, hiszen e gyűjtőfogalom alá tartoznak a különböző szindikalista, anarcho-szindikalista, kollektivista anarchista mozgalmak, de – történelmi okokból érthetően – Magyarországon a szélsőbaloldalt leginkább a kommunista párttal azonosítják. Magyarországon mind a jobboldalon, mind a mainstream baloldalon divat kommunistának nevezni mindent, ami egy kicsit eltér mind a mainstream baloldaliságtól, mind a mainstream jobboldaliságtól, ahogyan mindent populizmusnak neveznek, amiről nem tudják, hogy micsoda. Mi ebben az elemzésben a hagyományos kommunista pártok esélyeit és lehetőségeit vesszük górcső alá, és nem foglalkozunk a radikális baloldallal (pl. a görög Sziriza, a német Linke), sem a szindikalista, anarcho-szindikalista, anarcho-szocialista, anarcho-kommunista, tiermondialista és radikális zöld mozgalmakkal, szervezetekkel.
 
 
Ha az Európai Uniót fenyegető politikai, ideológiai veszélyek közül nem is a szélsőbal a markáns – sokkal veszélyesebb a modern szélsőjobboldal, amelyik a bevándorlás-, és különösen az iszlámellenességből nyeri az erejét –, illetve e szélsőbaloldali pártok is szelídebbek, mint egykori elődeik, azért a válság miatti megrázkódtatás együtt járhat a szélsőbaloldali vonzalmak erősödésével. És éppen Ciprus példája mutatja, hogy olykor a szélsőbal alkotja a „centrális erőteret” – no, persze ehhez Cipruson is speciális előfeltételek szükségeltettek.

Ahol a kommunisták építik a piacgazdaságot

Nem, nem a Kínai Népköztársaságról van szó, nem is Vietnamról! 2008 óta a marxista-leninista Dolgozó Nép Haladó Pártja (Anorthotikon Koma tu Ergazomenau Lau, AKEL) vezeti a Ciprusi Köztársaságot. A párt 1941 óta vesz részt a ciprusi politikai életben, de gyökerei ennél is mélyebbre nyúlnak: az 1926-ban megalakult kommunista párt jogutódjának vallja magát. A párt aktívan részt vett az 1950-es évek britellenes függetlenségi küzdelmében. Ahogyan a francia, olasz, norvég, holland kommunista pártok az 1945 utáni évtizedekben jórészt abból a politikai tőkéből éltek, amit a náciellenes felszabadító harcokban szereztek meg, az AKEL is annak köszönhette népszerűségét, hogy a haza ügyét képes volt összekapcsolni a marxista-leninista eszmerendszerrel, és a Makariosz érsek vezette polgári elemekkel vállvetve küzdött Ciprus felszabadításáért. Aztán újabb hátszelet adott népszerűségének, hogy szembeszállt az athéni katonai diktatúra által pénzelt szélsőjobboldali puccsal, amelyik végül a törvényes államfő, Makariosz érsek megbuktatásához vezetett. Továbbá figyelemreméltó, hogy az egyetlen párt, amelyik nem szakította meg a kapcsolatot a török ciprióta pártokkal, aminek következtében a békés jószomszédi viszony híveinek körében is népszerű a párt.

Dimitrísz Hrisztofiasz személyében először képviseli az EU-t egy kommunista politikus. No, ne aggódjunk! A Lisszaboni Szerződés által felállított intézményrendszer kellően megköti a mindenkori soros elnök kezét. A ciprusi kommunisták pragmatikusan építették az elmúlt években is a ciprusi piacgazdaságot (nem mellesleg a párt népszerű a kis- és középvállalkozók körében), és kerülték a konfliktust a „kapitalista és imperialista csökevény” Európai Unióval is, amelyet most egyik párttagjuk, volt főtitkáruk menedzsel. Igaz, nem mondtak le arról, hogy – megfelelő körülmények esetén – kitör a világforradalom. A megfelelő körülmény azonban egyelőre hiányzik, és ezen nem a gazdasági körülményt értjük, hiszen válság éppen lenne. Csakhogy az EU kommunista testvérpártjainak nem sikerült áttörést elérniük (Görögországban a Görög Kommunista Párt – amelyik nem azonos a radikális baloldali Szirizával – a legutóbbi, júniusi választáson 12 mandátummal az utolsó helyre került), és egyelőre Görögországon kívül nincsenek lángon tartva az antikapitalista indulatok.

Ami igazán fenyegető Ciprus részéről, az a pénzügyi szektorban jelentkezik. Szakértők szerint 10 milliárd euróra lenne szüksége a szigetországnak. Ebből 6-7 milliárdot az állami feladatok ellátására, 2-3 milliárdot a bankok feltőkésítésére kellene fordítania. Csak a Cyprus Popular Bank, az ország második pénzintézete egyensúlyának helyreállításához 1,8 milliárd euróra lenne szükség.

Ciprus elnöke Oroszországtól és Kínától is kért segítséget, de végül kénytelen volt a „kapitalista és imperialista csökevény” EU segítségére fanyalodni. Kissé kínos persze, hogy az Európai Uniónak éppen a soros elnökséget ellátó országot kell megmentenie. Ráadásul a kormánypárt éppen kommunista jellegéből fakadóan kritikus az EU-val és annak intézményrendszerével.

Nemzetiszínű vörösök

Mindeközben Herman von Rampuy, José Manuel Barroso európai bizottsági elnök, Mario Draghi európai központi banki elnök és Jean-Claude Juncker, az euró-övezeti pénzügyminiszterek csoportjának vezetője együtt keresik a megoldást – ami egy egységesebb EU is lehet. Az általuk összeállított terv tartalmazza egy olyan kvázi euro-övezeti pénzügyminisztérium létrehozását, amelyik az egyes tagállamok költségvetési egyensúlya felett őrködne, sőt adott esetben az adott tagállamot a költségvetés kiigazítására is kényszeríthetné. Ez az intézmény, amelynek felállítása mérföldkő lehet az EU további egységesülése felé, alaposan odavág a szuverenitásnak. Kérdés persze, hogy az AKEL, amelyik a kommunista pártokhoz hasonlóan érzékenyen reagál az országa szuverenitását érő politikai és világgazdasági folyamatokra, miként fogadna egy olyan nemzetközi szervezetet, amelyik megkötné a kormányok kezét a költségvetés terén. Láthattuk, hogy a párt népszerűsége éppen a hazafias értékek felkarolásában, a gyarmatosítók (Nagy-Britannia) elleni fegyveres felszabadító küzdelem emlékében gyökerezik.

Cipruson kívül Görögország az egyik fellegvára az erős kommunista mozgalomnak. Igaz, a baloldaliságnak, adott esetben a szélsőbaloldaliságnak általában véve is erős hagyományai vannak görög földön, ami nem csoda, tekintve, hogy az EU-ban Görögország aranyérmes az egy évszázadra jutó jobboldali katonai diktátorok számát illetően. Bajuszos, szúrós tekintetű katonatiszt-diktátorok sokszor határozták meg a görög politikát: a két világháború között Pangalosz, Kondilisz, Metaxasz, majd 1967-1974 között Papadopulosz és „fekete ezredesei”, Cipruson pedig Grivasz, akik valamennyien a hadseregre és az egyházra támaszkodtak, és esküdt ellenséget láttak a munkásmozgalomban és a szakszervezetben. Emellett a görög kommunisták is a haza fegyveres védelméből kovácsoltak politikai tőkét.

Ha belegondolunk, akkor a görög kommunisták imperialista ellenségképe alig változott az idők során: a világháborúban a hitleri Németország, a világháború után a görög királyi kormányokat támogató Nagy-Britannia és az Egyesült Államok képviselte az ellenséget (Papadopulosz maga is CIA-ügynök volt, és ezt a görög baloldal nem felejtette el). Általában az autoriter jobboldaliak magukat tartják a nemzet hű fiainak, míg a baloldalt, pláne a szélsőbaloldalt „hazátlan bitangokként” ítélik el. Azonban a periféria és a félperiféria országaiban (amely utóbbiak közé Görögország és Ciprus tartozik) a pozíciók látványosan kicserélődtek: az antikommunizmusa okán hol német-, hol brit-, hol Amerika-barát, tehát baloldalról nézve szégyenletesen megalkuvó, imperialista-csatlós, de egyúttal nagyhangú hellén nacionalizmust képviselő jobboldali autoriter tábornokokkal, ezredesekkel szemben sok tekintetben a görög baloldal képviselte a patriotizmust, a nemzeti szuverenitás védelmét. Ma szinte ugyanez a felállás: ismét Németország a mumus, rajta keresztül a „német vezetésű” EU-n is lehet egyet ütni, továbbá ellenség az IMF és a nemzetközi tőke, ami gyakorlatilag az Egyesült Államokat jelenti.

Ha valahol lenne esélye a kommunista párt megerősödésének, az éppen Görögország lenne. Azonban a júniusi választás eredményei arra utalnak, hogy a baloldali görög szavazók, bár megbüntették a mainstream baloldalt (PASZOK), de nem a legradikálisabb erőre, a Görög Kommunista Pártra, hanem a radikális baloldali Szirizára szavaztak. A Görög Kommunista Párt visszaesett a májusi választáson elért eredményéhez képest. A francia nemzetgyűlési választásokon sem sikerült a szélsőbalnak áttörnie: a Baloldali Front – amelynek gerincét a Francia Kommunista Párt adja – 7%-os eredményt ért el az első fordulóban, ami alacsonyabb, mint a szélsőjobboldali Nemzeti Frontnak a támogatottsága (13,4%).

A forradalmi helyzet

Van-e az EU-ban forradalmi helyzet, amelyből tőkét kovácsolhatna a szélsőbal? Forradalmi helyzetnek – Marx nyomán – azt az állapotot tekintjük, amikor az alsó társadalmi osztályok már nem akarnak a régi módon élni, a hatalmat birtokló osztályok pedig nem tudnak a régi módon kormányozni. Eltekintve attól a kérdéstől, hogy még „osztálytársadalmak-e” az európai társadalmak, ha egyáltalán bármikor az osztálykötődés kizárólagosságot élvezett, semmiképpen sem áll az állítás első fele: az EU még mindig a világ legsikeresebb integrációja abban az értelemben, hogy polgárainak a legmagasabb szintű jólétet, materiális és szociális biztonságot nyújtja, és nem csak a harmadik világból, hanem sok mutató alapján az Egyesült Államokból nézve is irigylésre méltó az európai átlagpolgár helyzete. Vagyis nem igaz, hogy a válság – minden szörnyű következménye ellenére – széles tömegekben megingatta volna az EU modelljébe, az Európai Szociális Modellbe vetett bizalmat. Hangsúlyozzuk, hogy nem az EU politikai intézményrendszeréről, hanem az Európai Szociális Modellről beszélünk, vagyis az EU szociális tartalmáról! Az emberi méltóság, a szolidaritás, az esélyegyenlőség értékét még elvben az euroszkeptikusok is elfogadják, legfeljebb a bürokrácia és a nemzetállami szuverenitás csorbítása miatt háborognak.

Az állítás második fele már igaznak látszik. Az EU politikai vezetése, amelyik eddig sem bírt nagy legitimációval, valóban válaszúthoz érkezett. A válság, és éppen Görögország problémája rávilágított arra, hogy az integrációt úgy folytatni, ahogyan eddig zajlott, nem lehet, és nem is érdemes. Mindazonáltal az EU számára – ahogyan a kapitalizmus számára is – ez a válság nem annyira az összeomlásról, mint inkább az új utak kereséséről szól. Valószínű, hogy felgyorsul az EU belső integrációja. Más kérdés, hogy ennek alighanem lesz ára, amelyet a nemzetállamoknak kell megfizetniük (a szuverenitás további szűkítésével). A szuverenitás további szükségszerű szűkítése éppenséggel hátszelet adhat a szélsőjobb mellett a mediterrán térség erős szélsőbaloldali, ezen belül kommunista pártjainak. Elvégre Brüsszel sok tekintetben maga is egy imperialista hatalmi centrum szerepét tölti be a szélsőbaloldali erők, sőt a radikális baloldali erők számára.

És Magyarország?

Magyarországon a legkevésbé kell tartani attól, hogy a kommunista párt kihasználja az európai helyzetet, hiszen a legrosszabb esetben is a közvélemény legfeljebb a vörös csillag-ügy és a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága döntése kapcsán értesül arról, hogy van bizonyos kommunista irányzat. Ma az antikapitalizmust a legélesebben a Jobbik képviseli. A Munkáspárt láthatóan nem tud kilépni a Kádár-nosztalgiázás és a langymeleg fridzsiderszocializmus örökségéből. A hazai kommunistáknak jobbára jelszavakra, szlogenekre futja, de kevés előremutató, progresszív mondanivalójuk van a társadalom számára. A bankellenesség, a „fizessenek a gazdagok” szlogen nem elegendő. A bankellenes sztereotípiákat éppenséggel a jobboldalon is felmelegítették az elmúlt időszakban. Mi ehhez képest a Munkáspárt vagy a Munkáspárt2006? Nem beszélve arról, hogy míg a francia és a görög elvtársaik a nemzeti büszkeségből merítették erejüket, és joggal hivatkozhattak az idegen megszállók (németek, britek) elleni harc hagyományára, addig a magyar kommunista párt(ok)nak még a Kádár-rendszer antinacionalista örökségével is meg kell birkózniuk.

Persze, ha belegondolunk, hogy még Nyugaton sem sikerült áttörést elérni, akkor nem csodálkozhatunk, hogy a magyar történelmi háttérrel nem tudnak a politika középpontjába kerülni a kis szélsőbaloldali pártok. Csakhogy Franciaországban, Görögországban van a mainstream baloldal és a szélsőbaloldal mellett egy radikális baloldali erő, amelyik éppen a kommunistáktól szívja el a szavazatokat. Magyarországon ilyen köztes erő nincsen, és valószínűleg nem is lesz (hacsak nem a Munkáspárt vagy a Munkáspárt2006, tehát már létező pártok bázisán): ahhoz szervezettebb társadalomra van szükség. Így viszont az indulatok csak egy oldalon, a Jobbikban csatornázódnak be. Akkor pedig reménykedni kell, hogy a második Orbán-kormány valóban sikerre viszi társadalompolitikáját, és megteremti a társadalmi kohéziót. Erre még két éve van.
 
 
2012.07.24

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország