A tusnádfürdői ív


 A tusnádfürdői beszédekkel „külpolitikai” okokból érdemes foglalkozni, ugyanis ezekben sűrűsödik össze a leginkább az orbáni „társadalomfilozófia” és világkép, mindaz, amit a volt ellenzéki vezér, mai miniszterelnök Európáról (s benne Magyarországról) gondol. Ráadásul nem csak azért célszerű elővennünk ezeket a szövegeket, mert egy gondolkodásmód dokumentumai, hanem azért is, mert magyarázatul szolgálhatnak Orbán és a Fidesz (relatíve ma is magas) népszerűségére és áttételesen fényt vetnek az ellenzék (relatíve alacsony) népszerűsége mélyebb okaira is. De ez utóbbiról majd az írás végén.

A nemzedéki küldetéstudat, mint kiindulópont

Egyébként nem minden politikus esetében kecsegtet sikerrel a beszédelemzés. Vannak politikusok, akik szinte soha nem mondanak semmi lényegeset, így mélyebb szinten nincs is mit elemezni rajtuk. Orbán nem közéjük tartozik, noha nem egyszer mondta már, hogy ne a szavait, hanem a tetteit figyeljék. Ő is tudja, hogy ez képtelenség. Hiszen, ha csak a tettek számítanak, akkor ugyan miért mond visszatérően „nagy ívű” beszédeket, amelyekből pontosan kirajzolódik az „orbánizmus” gondolati logikája. Ennek a gondolati logikának van azonban egy támasztéka, amit nemzedéki küldetéstudatnak nevezhetünk. A politika mindennapi fogyasztóinak nem, ám az elemzőknek kötelessége emlékezni arra, hogy 1988 és 1990 között formálódott meg a Fidesz, mint nemzedéki csoportosulás. Kezdetben még nem is nagyon akart párt lenni, s később is generációs jellege különböztette meg mindenki mástól.

De miért fontos ma szóba hozni ezt a generációs hátteret?

Azért, mert a mai kormányfő egész gondolkodásmódjának középpontjában a „mi mások vagyunk, mint elődeink” imperatívusza áll. Orbán és a Fidesz ezt a „másságot” akarja minden lehetséges eszközzel érvényre juttatni. 

A nyugati politikában az ilyesmi ritkaság, hiszen ott nem ismerik a generációs politikát, az ún. „feltorlódott generációk” jelenségét, amelyről Kéri László és Stumpf István 1990 előtt és az óta is annyit írt. Nyugat-Európában az egymást követő generációk elhelyezkedése, karrierépítése folyamatos, képtelenség az, ami például nálunk mindennapos volt a késő Kádár-rendszerben, amikor 40-50-es emberek fiatalnak minősültek, értve ezalatt: generációsan nem tudtak érvényesülni. A Kádár-rendszer végén tehát a Fidesz egy generációs lázadás a nemzedéki felemelkedés – általa vélt – eltorlaszolódás ellen. Később aztán a generációs lázadás „a mindenkori helyzet”, a fennálló status quo elleni lázadássá fokozódott. Először csak bel-, majd pedig egyre inkább külpolitikai értelemben is. Ennek világos bizonyítéka, hogy a 90-es évek második felétől a Fidesz önmagát hamleti mértékkel mérve egyenesen a „kizökkent idő helyretolásában” látja feladatát.

Ha persze valaki erre – szintén hamleti kiszólással - azt mondja, hogy „őrültség”, annak azt mondhatjuk, meglehet, de nem pusztán csak „van benne rendszer”, de ez azt is látnunk kell, hogy ez a nemzedéki lázadó potenciál ízig-vérig a magyar politikai közeg szülötte – annak minden nyomorúságával és megújulási vágyával együtt. Hiszen a rendszerváltásnak nem a megújulás, a változás volt-e az egyik legnagyobb (és beteljesületlen) ígérete. A rendszerváltás utáni évektől fokozatosan erősödik a társadalom kielégületlenség-érzete, pangás majd lecsúszás következik, s ezek megerősítik a magyar társadalom által életre hívott Fidesz lázadó generációs attitűdjét. 

Meglehet persze, igazuk van azoknak, akik szerint az elmúlt két évben, a Fidesz kormányzása alatt mindenoldalú romlás következett be, viszont azt is látnunk kell, hogy egy csomó olyan jelenség van a magyar közéletben, amely nem gyöngíti, hanem éppenséggel erősíti a nemzedékelvű politizálást, a mi „mások” netán „jobbak”, netán „egyedül vagyunk alkalmasak” érzetét. Szándékosan nem aktuálpolitikai példát véve: ilyen a generációváltás(ok) elmaradása az elmúlt 22 évben. A magyar közéletben valóban nem megoldott a pályakezdő és fiatal generációk társadalmi karrierépítése, amire persze nem csak olyan válaszokat lehet adni, mint a Fidesz (a 62 éves korban bekövetkező kényszernyugdíjazással), de mindenesetre ezek máig megoldatlan problémák. A Fidesz nemzedéki hevületét tehát részben a tengernyi megoldatlan probléma is generálja. De a leginkább az mozgatja Orbánt és pártját, hogy Magyarország és (Nyugat-)Európa szerintük „eltorzult” viszonyát gatyába rázzák, és Magyarországot újszerű módon vezessék be a Nyugatba.

Az európai történések orbáni recepciója
 
Igen, nem tévedés, a Fidesz nem Nyugat-ellenes párt, nagyon is határozottan ez a térség a viszonyítási pontja, viszont a nyugatosságot mindenki mástól eltérő, sajátos szemüvegen keresztül látja. A Nyugat számára nem statikus terület, pláne nem egyedüli minta. Orbán a Nyugatot változónak és mozgásban lévőnek tekinti – szemben ellenfeleivel, akik szerint a Nyugat egy stabilan előttünk járó civilizációs vonzásközpont s a feladat az, hogy mi ehhez a központhoz felzárkózzunk. Ősi vita ez a „követni” vagy „formálni” jelszavak igézetében – azonban ennek a történetébe most nem mehetünk bele. Sokkal fontosabb azonban, hogy Orbán Viktor 2007 óta elmondott hat beszédének tükrében ránézzünk erre a problematikára.

 A Fidesz nem 2010-ben kormányra kerülve lett Nyugat-kritikus. Aki ezt mondja, az nincs tisztában a tényekkel. Ez a párt a 90-es évek második felétől kezdi kritikusan szemlélni a Nyugaton zajló folyamatokat. Ekkor kezdik mondani: nem elég (mint a bal-liberális vetélytársak mondják) „követni” Európát, de befolyásolni is kell azt, vagy minimum észre kell venni, milyen problémákkal küzd. A Fidesz már 1996-97-ben világossá tette, szerinte Magyarországnak egy változásban lévő Európai Unióhoz kell majd csatlakoznia.

A tusnádfürdői beszédekben ez a téma rendre (mint legfontosabb téma) visszaér; 2007 után egészen pregnáns hangsúlyokkal. 2007 és 2012 között már nem csupán arról van szó, hogy a Nyugat változásban, mozgásban, hanem hogy válságban van, sőt – a legújabb beszédekben – a mostani formában való fennmaradása több mint kétséges.

2007-es beszédében Orbán megállapítja: „Európában új politikai és szellemi mozgalom kezdődött”, amelynek lényege az elmúlt évtized nyomán kialakult politikai és gazdasági keretek újragondolása. A válságba kerülő korszakot az 1968-as „kulturális ellenforradalomtól” datálja, amely egyoldalúan felértékelte az egyéni szabadságot más szabadságok (mondjuk a közösségi szabadságok) rovására. Orbán egy több évtizedes korszellem végéről is beszél, amelynek eredményeképpen lényegében mindent újra kell gondolni. Noha homályban hagyja az általa jelzett „új szellemi mozgalom” nemzetközi bizonyítékait, a pártpolitika világára egyértelmű kívánalmakat fogalmaz meg: az új helyzetben „új típusú pártokra van szükség”, s „egyetlen politikai párt sem maradhat többé olyan Európában, mint amilyen eddig volt”. A jobboldal – véli – e tekintetben jóval a baloldal előtt jár; a baloldal – legalábbis Magyarországon – „provinciális, kisszerű és dogmatikus”. 

2008-ban a válság meglehetősen apokaliptikus olvasatát adja: „még nem értjük pontosan, hogy csak a Nyugat, a modern Nyugat korszakának végéhez érkeztünk-e… vagy az egész emberiség kerül egy új dimenzióba, egy új térfogatba”, de a későbbiekben nem hagy kétséget a felől, hogy az előbbi, tehát a Nyugat válságáról van szó. 2009-es beszédében meg is mondja, hogy megbukott a Nyugaton kitalált és eddig alkalmazott gazdasági és politikai „mitológia” (az általa korlátozatlannak vélt piac), s helyén valami teljesen más gazdasági értékrendszer és működésmód alapjait kell megteremteni. Az előadásban azt is kifejti, hogy – a válság ékes példájaként – a baloldal mindenütt „céltalanná és üressé vált”, aminek indokaként azt hozza fel, hogy a neoliberálissá lett baloldal éppen azokat az értékeket veszélyezteti, amelyeket a 20. században maga harcolt ki. Kormányra készülve világossá teszi, miben látja fő feladatát – ráadásul nemzetközi dimenzióban: „véget kell vetnünk a neoliberális pénzügyi körök által finanszírozott agresszív ideológiai kísérletnek”, s a feladat pedig nem kisebb, mint hogy „az egész európai civilizációt kell megújítanunk”.

Az egy évvel korábban feltett kérdésre (a Nyugat vagy az egész emberiség van-e válságban) 2010-ben már egyértelmű a válasz: „a nyugati típusú kapitalizmus” van válságban. Ez a tíz éve tartó válság azonban „nem átmeneti pénzügyi zavar”, hanem azé a rendszeré, amelyben Európa az elmúlt száz-százötven évét élte. Európa süllyedéséből persze – tapasztalt politikusként kiutat is mutat - „átgondolt lépésekkel” kiutat lehet találni, például egy kiegyezéssel a keresztény erkölcsű, de Európához csak lazán tartozó területekkel. Ám azt a meggyőződését is kifejezi, hogy bármiképpen is alakul a nagy átalakulás, a nyugati világ visszakerülhet oda, ahol 150 évvel korábban tartott.

A 2011-es tusnádfürdői beszédben újra a korszakváltás fogalma áll a középpontban, de itt már „a régi világ helyén épülő új világról” esik szó. Vitatkozik azokkal, akik szerint a kapitalizmus egyszerű megújulásáról van szó: „nem új fejlődési szakaszba lépünk, nem áttörünk valahonnan valahova, hanem összeomlás következik be és onnan indul meg egy újrakezdés”. Mivel pedig az „összeomlás” lényegében elkerülhetetlen, a Nyugattal kapcsolatos hagyományos mintakövetés is értelmét veszíti. „Ma az a helyzet, hogy akiket követhetnénk, azoknak a fáklyája kialudt”. Ezért aztán – s ez újabb következtetés – a létrejövő új gazdasági korszak súlypontja nem Nyugat-, hanem Kelet-Közép-Európában lesz.

2012-es beszédében pedig mindehhez hozzáteszi: a mai nyugati válság oka, hogy Európa ma is a 2. világháború árnyékában él s fél azoktól az erőktől (nemzetektől), amelyek a második világháborút okozták. Mindenekelőtt az a probléma, hogy a Nyugat szerint a 20. század felelősei a kelet-közép-európai kis országok, amelyeket a Nyugat azóta is lenéz. A beszéd elkanyarodik még a mai európai „felelőtlenség” felé is, amelynek fő letéteményeseként a „személytelen” brüsszeli bürokráciát nevezi meg. Mindazonáltal Nyugat-Európát nem szabad megtagadni, mert Magyarország a Nyugat sikerében érdekelt. Ugyanakkor „semmi értelme a Nyugatot másolni, hanem a szabadság szellemének jegyében a saját gazdasági rendszerünket kell fölépíteni”.

Európa, népszerűség és az ellenzék

Végül kerítsünk sort röviden arra, hogy összefüggést teremtsünk e gondolkodásmód relatív népszerűsége és az ellenzék népszerűtlensége között.

Első ránézésre azt mondhatjuk, hogy a fentebb vázlatosan bemutatott gondolkodási panelek (miközben koherensek, de) életveszélyesek a magyar jobboldal számára. Láttuk, hogy a Nyugat bizonytalanságára épülő gondolkodás a 90-es évek második fele óta a Fidesz sajátja, de az akkor még ártalmatlannak tetsző megállapítások mára szerves rendszerré álltak össze. Egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, ha nyugat-európai kormányok (kormánypártiak és ellenzékek) nem örülnek a Nyugatot egyre inkább temető hangvételnek.

Ez tehát Orbán és a Fidesz külpolitikai vonalvezetésének talán legnagyobb kockázata. Túlságosan sokakkal összerúgta a port s emiatt nagyon vékony az ő nyugatos lojalitását elismerő tábor. Ugyanakkor az is tény, hogy Orbán tusnádfürdői beszédeinek retorikája mégsem egyedülálló Európában. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy a rokon-gondolkodók a jobboldal radikálisabb feléből kerülnének ki. Magyarországra sajnos kevéssé jönnek be azok a politológiai, történelmi munkák, amelyek nyugati szerzők műhelyeiből kerülnek ki, s nagyon erőteljes (olykor rendszer-) kritikát tartalmaznak a nyugati demokráciákkal kapcsolatban. Magyarországon azonban alig folynak a nyugati kapitalizmus, a liberális demokrácia természetéről viták, s ez nagy probléma, mert torz optikába helyezheti a szórványosan viszont előbukkanó kritikákat.

Orbán Viktor saját táborán belüli, töretlennek tűnő népszerűségét is innét közelíthetjük meg. Nem azért népszerű, mert – ahogy mondani szokás – populista politikus, hanem azért, mert van mondanivalója úgynevezett „forró” témákban. Az első részben bemutatott generációs küldetéstudat révén ráadásul Orbán szeretné azt is elérni, hogy államférfiúként tekintsenek rá, olyan politikusként, akinek nem csupán saját országáról, hanem egész Európáról van víziója.

S itt érkezünk el a hazai ellenzékhez, amely 2010 óta folyamatos problémákkal küzd. Ezeket a problémákat – vélhetően tévesen – „szervezeti” problémaként akarják megoldani, azaz: az együttműködés-együtt nem működés kérdései között őrlődnek. Meglepő módon alig foglalkoznak azonban az európai dimenzióval, nem nagyon van véleményük a mostani válsághelyzet utáni európai folyamatokról, egyszóval úgy akarják legyőzni a Fideszt, hogy szinte semmit nem mondanak húsbavágó európai kérdésekről. Ez persze lehet tudatos megfontolás eredménye is: az ellenzék mindezzel azt jelzi, hogy nem lát problémát az európai újrarendeződés kérdéseiben, s válságot messze nem tekinti olyan horderejűnek, mint azt Orbán beszédeiben láttuk.

Meglehet, az ellenzék így (is) ellenpontozni akarja Orbánt. Csakhogy a választók azért annyit érzékelnek a politikából, hogy a világ valóban nem teljesen úgy működik, mint akár csak két-három éve. Amíg tehát Orbánék apokaliptikus víziókat gyártanak, az ellenzék semmilyen víziót nem gyárt, s pusztán szavazatainak maximalizálására koncentrál.

Ehelyett egy érdemi ellenzéki együttműködéshez az első lépés: a nemzetközi folyamatok avatott értékelése s egy újszerű Európa-kép kialakítása. Azaz csukott helyett nyitott szem.


2012.08.07.


Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország