Az előregisztráció és a közérdek


Kétségkívül derült égből villámcsapásként érte a társadalmat az ötlet, hogy a jövőben esetleg csak az mehet el szavazni, aki jóval korábban (?) előzetesen már feliratkozott. Eddig ugyanis mintha konszenzus lett volna abban a tekintetben, hogy az etikus magatartást a részvételre biztatás jelenti, és a távolmaradásra biztatni etikátlan cselekedet. (Pl. médiaetikai szabály is, hogy az újságíró sosem biztathat a távolmaradásra.) S bár ez a demokratikus elv nem most lazult fel, azért az elképzelés felért a zavarosodó vízbe dobott kővel. Ehhez hasonló meglepetést az utóbbi időben csak az okozott, amikor a „többgyermekesek több szavazatának” ötlete merült fel. Mint ismeretes, azt a társadalom nem támogatta, és a kormány le is mondott róla, de talán nem azért nem támogattuk, mintha megijedtünk volna a szavazati súlyozás megszaladásától – legközelebb majd egy másik szavazatsúlyozással áll elő valaki –, hanem mert megszoktuk az „egy szavazat egyet ér” rendszert, azaz megszokásból, konzervativizmusból.
 
Mi végre ez a folyamatos igyekezet a választási rendszer megújítására? A két példa a középosztály szavazási erejének növelését szolgálja, hiszen a Fidesz a középosztályt saját szavazóbázisának tartja, ám önmagában az, hogy van politikai érdek, még nem zárja ki a társadalmi hasznosságot. A kérdések persze feltehetők mindig politikai dimenzióban, miszerint „melyik pártnak jó, ha határainkon kívüli magyarok is szavazatot kapnak”, „melyik pártnak jó, ha átrajzolják a választási térképet”, „melyik pártnak jó, ha kriminalizálják a kommunista múltat”, „melyiknek, ha nem rendezik a pártfinanszírozást, az ügynök ügyet” stb. De ugyanezek a kérdések kezelhetők pártlogikától függetlenül morális kérdésekként is, és míg pártlogika alapján mindig csak az erősebbnek van igaza, morális síkon már civilizáltabb mederbe kényszerülnénk.

A közvélemény-kutatás szerint a társadalom többsége elutasítja az előzetes regisztrációt, ami még mindig nem jelenti azt, hogy akkor az elvetendő, hiszen a többségnek nincs automatikusan igaza, és meg is változtathatja a véleményét, ha a véleményvezérek konszenzusa leszivárog. A Fidesz-szavazók itt is citoyen magatartásúak, és közülük többen gond nélkül vállalják a terhet, ez azonban megint nem elégséges indok a bevezetésre, mert éppen a pártlogikát erősíti.

Erkölcsi kérdés viszont, hogy az emberektől kérhetünk-e plusz erőfeszítést. A „racionális döntéselmélet” nevű tudományos irányzat szerint már az nehezen megmagyarázható, hogy egyáltalán miért mennek el az emberek szavazni, hiszen az elmenetel önmagában költség, a haszon pedig az volna, ha a mi egy szem szavazatunk miatt győzne jelöltünk. Annak azonban, hogy éppen a mi szavazatunk dönti el a végső kimenetelt, igen kicsi a valószínűsége. S lám, az emberek mégis elmennek, legalábbis egy részük, de valószínűleg nem azért, mert nem látják a ráfordítás-nyereség arányait, hanem vagy megszokásból, vagy mert azt a lelkiismeret-furdalást nem viselnék el, ha éppen miattuk nyerne az ellenjelölt.

Úgy gondolom, ez egy általános kérdés, független a pártokhoz tartozó preferenciáktól. Gördíthetünk-e akadályokat a választópolgárok elé, vagy éppen az volna a kívánatos, hogy tovább egyszerűsítsük a szavazást (Pl. otthonról interneten keresztül.) Mit tartunk nagyobb problémának? Azt, hogy az emberek elfordulnak a politikai részvételtől vagy azt, ha utolsó pillanatban döntenek, de legalább részesei a politikai közösségnek? Nyugaton a tendencia a szavazatkönnyítés és a bevonás.

A témáról való vitamenetnek a következőképpen kellene kinéznie. Minél szélesebb fórumokon, civilektől a politikáig, a blogoktól a tömegkommunikáción a közszolgálati csatornákig meg kellene válaszolni azokat a kérdéseket, hogy milyen problémák vannak az eddigi rendszerrel, azok kezelhetők-e egyáltalán, és a mostani javaslat kínál-e megoldást? Ha pedig meg is old bizonyos problémákat, milyen újabbakat vet fel?

Hogy a legutolsóval kezdjük, a „többgyermekesek-több szavazat” ötlete felveti a meritokrácia erkölcsét, amely szerint vannak érdemesebbek, akiknek a véleménye is fontosabb, ugyanakkor egyfajta cenzus is ez, mert, igaz, nem pénzt, de gyereket kell „fizetni” a nagyobb befolyásért. Az előzetes regisztrációnál nincs kizárás, nincs cenzus, bárki regisztrálhatja magát előre. Nem veti tehát fel a cenzus problémáját, de felveti a korábban emlegetett racionális döntéselméleti kérdést (cél-e a részvétel csökkentése), felvetheti, hogy a rendszer robbanásveszélyes állapotot eredményezhet, ha a regisztráció időszaka túlságosan messze van a szavazás napjától, hiszen a szavazás indulat-levezetés is, az attól való elzárás, még ha saját hibából is történik, a frusztrációk más jellegű levezetését vonhatja maga után. Az ilyesmikből születnek a forradalmak. Az újabb problémák szisztematikus végiggondolása bizony az egyik legfontosabb részét képezik az erkölcsös döntés meghozatalakor, a hosszú távú társadalmi hasznosság nem pártpolitikai kérdés.

Érdemes ilyenkor összegyűjteni a példákat is. Tudunk-e olyan demokratikus politikai keretet mondani, ahol önként vagy kényszerből nem fejeződött ki az aktuális politikai akarat. Két ilyet éppenséggel mi is szívesen bedobunk a kalapba. Az egyik Amaryta Sen megállapítása India angol gyarmati korszakáról. A Nobel-díjas közgazdász gyerekkorában látott tömeges éhezést, s magyarázata szerint ez nem történt volna meg – mint ahogy ma nincs is –, ha a döntési mechanizmus útja nem lett volna olyan nagy, és ha a politikai felelősség erősebb lett volna. (Ma már, ha az egyik területet aszály sújtja, a másikon még tele vannak a magtárak, nincs éhezés, de régen másutt hiába voltak a magtárak tele, az intézkedés csúszott.)

A másik példa Slobodan Milosevics hatalomra jutásával kapcsolatos. A koszovói albánok bojkottálták azt a szavazást, amit a szerbek természetesen nem, így válhatott Milosevics elnökké, aki aztán konfliktusba is keveredett a koszovóiakkal. (Más kérdés, hogy a radikális albánok eleve ezt is akarták.) Mindkét példa azt mutatja, hogy a szavazáson való részvétel maximalizása és aktuális helyhez kötése életeket menthet, és a békés megoldásokat segíti elő.

Más esetekben viszont a távolmaradás, például mikor az a cél, hogy egy referendum ne legyen jogerős, voltaképpen aktív véleménynyilvánítás. A tudatosan távolmaradó romániai magyarok 2012 júliusában Traian Basescut tartották így hatalomban, aki aztán ezt meg is köszönte. A szokásos választásokkor azonban a túlzott arányú távolmaradás a győztes legitimitását is megkérdőjelezi, és a demokrácia működését veszélyezteti.

Amennyiben nem a demokrácia helyett akarunk kitalálni valami mást, hanem a demokrácián belül felmerülő gondokra keressük a megoldást, az előzetes regisztráció helyett kereshetünk mást is, de az is lehet megoldás, ha az előzetes regisztráció során jelentkező nem kívánt mellékhatásokat további intézkedésekkel kívánjuk orvosolni. Mindezt erkölcsi szinten tesszük, ha szisztematikusan átgondoljuk, hogy nagyobb jót hoz-e az előzetes regisztráció, mint amennyi kárt okoz a mellékhatása. Másként fogalmazva, erkölcsi feladat az, hogy két rossz közül – amennyiben a jelenlegi demokrácia is rossz, meg az újonnan kitalált is az lesz – a kisebbik rosszat valósítsuk meg.

Fricz Tamáshoz érdemes fordulni – mint magának az ötletnek is az eredeti forrásához – ha meg szeretnénk tudni, mi is a mostani helyzettel a gond.  A köteles beszédbe való belekapaszkodást említi, amivel nyolc nap alatt választást nyertek a szocialisták, valamint a 2006-os „brutális manipulációt”, amelynek segítségével a szocialisták kormányon maradhattak.

Tekintsünk el attól, hogy ezek egyoldalú, és van aki szerint vitatható példák, mert a lényeget mindenki elfogadhatja, ezért aztán egy társadalmi diskurzusban általánosabban is kellene fogalmazni, hogy ne váltsunk ki fölösleges indulatokat, és a tárgynál maradjunk, pl. így: a demokráciában lehetőség van az utolsó pillanatban bármit hazudni, rágalmazni stb. ezzel megfordítani a közvéleményt, megszerezni a hatalmat, aztán a következő négy évben kinevethető a vesztes. Valóban vérlázító, ha valaki áthágja az alap erkölcsi kívánalmakat, és minden alattomos eszközt bevet a győzelem érdekében. Sportszerűnek éppen nem tartható az ilyen. A helyi hatalomért való küzdelmekben sem ritka, hogy valaki bár tudja, hogy nincs igaza, és majd jogilag elveszíti az ügyet, arra játszik, hogy a jogi igazságszolgáltatást elhúzza. Nem állítom azt se, hogy a társadalom ezeket a machiavellista módszereket átlátja, és alkalmazóit legkésőbb négy év múlva megbünteti, de kérdés, hogy a Fricz szerinti utolsó pillanatban erkölcstelen módon megszerzett kommunikációs sikert csak az előzetes regisztrációval lehet-e orvosolni.

Általában a négy év segít, de ha túl soknak is tartjuk és a politika iránt valójában nem érdeklődő, de az urnák közelébe véletlen odakeveredő tudatlan emberek dönthetik el a választást – ahogy Frizc Tamás mondja –, akkor is több vitára alkalmas kérdés marad. Az a másoktól hallható érv is vitát kíván, amely szerint az előzetes feliratkozás kiszűrné a megvásárolt urnákhoz szállított szavazókat, akik csak néhány forintért teszik oda az ikszet ahová kérik tőlük. Vitatható, mert a választási csalásokat nem biztos, hogy az előzetes feliratkozás kizárná (kitalálhatják a megvásárlók, hogy az első részletet a feliratkozáskor, a másodikat az ikszeléskor adják), ahogy azt sem tudjuk biztosan, hogy a tudatlanok kizárása vagy felvilágosítása – ld. a demokratikus neveléstől a felnőtteken alkalmazható deliberatív technikákig – a célravezetőbb-e.

Számomra úgy tűnik – ahogy Hankiss Elemér is nyilatkozta valahol –, hogy az európai demokráciák, bár lehet, hogy most hanyatlófélben vannak, de hosszú időre beragyoghatják a jövőt, ahogy a görög demokrácia is máig sugároz. Egy civilizációs csúcspontnak tekinthető, ahogy a demokráciák felelős zoon politikont igyekeztek és igyekeznek különböző technikákkal nevelni, akik ezután nem véletlen keverednek oda az urnákhoz. Ha ez az út naivitás volt, akkor tényleg a kizárás technikái maradnak, de valóban kimerítettünk már minden pozitív lehetőséget?

2012.08.21.



Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország