Kormányváltás, mindenek felett

Az MSZP 2010-ben bekövetkezett ellenzékbe kerülése óta eltelt két évét értékeinek vizsgálatával, az elmúlt nyolc év helyenként önkritikus elemzéssel, és a párt új programjának megalkotásával is töltötte. A párt Lendvai Ildikó vezette Programtanácsa elsősorban ideológiai szempontból tekintette át a párt helyzetét, tavasszal pedig a Szekeres Imre által elnökölt József Attila Alapítvány tette közzé az MSZP programvázlatát, amelyről azóta interneten is vitát folytathatnak a hozzászólók. Mivel a jelenlegi trendek szerint a Fidesz 2014-es esetleges leváltása esetén egy baloldali jellegű új kormányban erősen valószínűsíthető a szocialisták részvétele, fontos értelmeznünk ezt a dokumentumot. Tegyünk kísérletet e programvázlat alapján annak a kérdésnek a megválaszolására: milyen országot szeretnének a szocialisták ismételt hatalomra jutásuk esetén? A kérdésfeltevés annál is inkább indokolt, mert a programvázlat az önbizalomban nem szűkölködő és hangzatos „Ajánlat Magyarországnak” címet viseli. Márpedig az szokott ajánlatot tenni, aki erősen bízik annak tettre válthatóságában, vagyis az MSZP azt sugallja, hogy nagyon is hisz abban, hogy „ajánlata” 2014-ben kormányzati cselekvésekben ölt majd testet.

A programalkotás elmélete

Mindehhez természetesen még kormányra kellene kerülni, éppen ezért a párt minden belső és külső cselekedete, így a programalkotás is ezt a célt szolgálja. Ez teljesen legitim, a világ más versengő jellegű politikai rendszerében is erre törekszenek az ellenzéki pártok. A kérdés inkább az, hogy a programalkotás milyen eszközöket ad a párt kezébe, és milyen buktatókkal jár?

A program ugyanis egy eléggé ellentmondásos eszköz. Közvetlen haszna, azaz szavazatokra válthatósága első látásra csekély, vagy, ahogy ezt a tételt hazánkban közhellyé koptatták, „a választók nem szoktak olvasni részletes pártprogramokat”. Azt viszont már jóval kevésbé szokták emlegetni, hogy a pártprogram hiánya igencsak negatív haszonnal jár; egy magára komolyan adó párttól nagyon is elvárja a közvélemény, hogy álljon elő saját programmal. Jellemző, hogy az előző két ciklusban a kormányra készülődő Fideszt többször is megvádolták azzal, hogy „nincs programja”, holott nagyon is volt, csak ezzel a kritikával – némi túlzással – azt akarták kifejezésre juttatni a kritikusok, hogy a Fidesz elképzelései nem koherensek, és nélkülözik a konkrétumokat. Ennek igazságtartalmának boncolgatása nem tárgya az elemzésnek, csak arra kívánunk rámutatni, hogy a Fidesznek is érdeke volt annak bizonyítása, hogy igenis van programja. Egy jövendőbeli kormánypárt sem nálunk, sem tőlünk nyugatabbra nem tud meglenni program nélkül.

Csakhogy egy pártprogramnak további funkciói vannak még a negatív haszon elkerülésén kívül: üzenetek megfogalmazása kifelé, a párt választói és szimpatizánsai kötődésének erősítése, a párt ideológiai profiljának megrajzolása, valamint a kormányzásra való alkalmasság, és a kormányzati munkára való felkészülés.

Amennyire igaz, hogy egy tipikus választó nem olvas el 70-80 oldalas pártprogramot, olyannyira igaz az is, hogy a párt rövid üzenetei (Tv-, újsághirdetések, jól idézhető egy-két mondat sajtótájékoztatókon, vagy köztéri performance-okon, stb.) már eljutnak a politika iránt többé-kevésbé érdeklődő választóközönséghez, tehát egy széles körhöz. Egy lehetséges eljárás, hogy e rövid üzeneteket a párt választási programja alapján hozzák nyilvánosságra, vagy pedig – ha a pártprogram mondanivalója nem elég ütős – a kampánycsapat a program szövegétől független üzeneteket fogalmaz meg. Ez esetben azonban ügyelni kell arra, hogy ne keletkezzék ellentmondás a párt kifelé szóló hangzatos üzenetei, és a pártprogram mondanivalója között, mert ezt az ellenfelek könnyedén kihasználhatják, és olyan pozícióba szoríthatják a pártot, amelyben a kérdéses párt maga sem tudja, mit is akar tulajdonképpen. James Adams, Lawrence Ezrow, Zeynep Somer-Topcu 2009-es tanulmányában  26 nyugati pártelit tagjait kérdezték meg anonim módon, akik szintén a kampányüzenetek és a pártprogram közötti összhang fontosságára hívták fel a figyelmet.

A párt programja inkább számíthat a párt tagjainak az érdeklődésére, ugyanis a tagok, a kampányaktivisták érvkészletüket többek között a párt programjából nyerik. Egy pártprogram részletesen megfogalmazhat egy problémát, vagy a kormány magatartásának kritikáját, ezeket átvéve érvelhet pl. egy kopogtatócédulát gyűjtő aktivista a választópolgárokkal való személyes találkozásokon.

Lényeges, hogy a pártprogram ideológiai szempontból miként pozícionálja a pártot, pontosabban – amint arra az említett tanulmány nyugat-európai empirikus felmérésekre hivatkozva rámutat – hogy a párt ideológiai elhelyezkedését (bal-jobb; szélsőbal- szélsőjobb) miként látják, érzékelik a választók. Önmagában egy szakpolitikai kérdésben elfoglalt pártálláspont megváltoztatása (pl. egy pártprogramban) még nem jelent veszélyt a pártra, ha az ideológiailag elkötelezettebb választók nem látnak lényeges változást a párt ideológiai pozíciójában. Azonban pont a Fidesz példája mutat rá arra, hogy az ideológiai pozíció megváltoztatása akár még a támogatottság jelentős növeléséhez, és hatalomra jutásához is vezethet. De utalhatunk akár a brit New Labour projekt 1997-es átütő választási sikerére is, amelyben ugyan nem pozícionálták át a pártot balról jobboldalra, de a választói közép megnyerésével egy modern baloldali párt érzetét tudták kelteni a választók tömegeiben. Mindehhez át kellett fogalmazni a párt programját is.

A program alapján képet kaphatunk a párt szakpolitikai felkészültségéről, ezáltal kormányzásra való alkalmasságából. Jó-e a párt szakértőinek kiindulópontja egy adott kérdésben (pl. költségvetés), ismerik-e az alapvető számokat, reálisak-e a megoldási javaslataik? Akár azt is megtudhatjuk ezáltal, hogy a párt kellő szakértői bázissal rendelkezik-e a majdani kormányzáshoz, van-e valódi esély, hogy az adott párt jó kormányzásra lesz képes. Ha a párt kormányzóképessége nem meggyőző, akkor a pártot ellenfelei és kritikusai kényelmetlen helyzetbe hozhatják.

Mit ajánl az MSZP?

A fentiek meggyőzően bizonyítják, hogy a programalkotásnak nagy a tétje egy párt életében, szerepe elengedhetetlen a választási sikerhez, rosszabb esetben ugyanakkor akár a párt győzelmének gátjává is válhat. Az előző fejezetek szempontjait is figyelembe véve kerül sor az MSZP programvázlatának elemzésére.
A dokumentum a Fidesz kormányzásának éles hangú vádirata. Megfogalmazása szerint a Fidesz-kormány hibás és felelőtlen politikát folytatott, súlyosan korlátozta a jogállamiságot, és a szegénység helyett a szegények ellen küzd. A kemény kormánykritika összhangban van a párt politikusainak rövidebb és hosszabb megszólalásaival, amelyek egyfelől elutasítják a Fidesz-féle politikai rendszert, másfelől a nehezebb sorban élők helyzetéért az Orbán-kormányt teszik felelőssé. A törekvés egyértelmű: meg kell nyerni a pártnak azokat a társadalmi csoportokat, amelyeket valamilyen okból sértettek a kormány intézkedései, vagy éppen a kormányzat által alkalmazott eszközök, és/vagy annak stílusa riasztott el.

A programvázlat címéhez hűen azonban nem csak kritizál: a 39 oldalas irat nagyobb része az MSZP megoldási javaslatait tartalmazza. Furcsa módon, mégsem kapunk alapos képet arról, mihez kezdenének a szocialisták a kormányzati hatalommal. A programvázlat inkább közhelyek, és jámbor óhajok gyűjteménye, semmint kormányzati döntéssé átkonvertálható ötletek foglalata. Pár példa erre: „fejlődő és szolidáris Budapestre van szükség”, „vissza kell adni a munka világát a munkából élőknek”, „óvni kell a már meglévő munkahelyeket”.

Meglehet persze, hogy egy programvázlattól nem is szükséges elvárni a konkrétumokat. Ugyanis felvetődhet olyan veszély, hogy a riválisok „ellopják” a jó ötleteket, vagy még jóval a kampány kezdete előtt igyekeznek nevetségessé tenni azokat. Csakhogy a programvázlat ebben nem következetes magához, mert az adópolitikai rész meglepően kidolgozott, legalábbis az irat többi részéhez képest.  Pl. a munkáltatókat terhelő szociális hozzájárulás először mintegy 3 százalékpontos, majd újabb 2 százalékpontos csökkentésére tesznek javaslatot.

Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy a József Attila Alapítvány korábbi tanulmányai, amelyek megalapozták a mostani programvázlatot, jóval alaposabbak. Ám ezen iratok nem az MSZP programjaként, vagy programvázlataként íródtak, így ma még nem tudjuk, hogy a korábbi, nem pártjavaslatként megfogalmazott ötletek közül melyeket szeretné megvalósítani a párt. Ennek pedig vélhetően az az oka, hogy több szakpolitikai kérdésben még az MSZP sem határozta el magát egyértelműen, részben azért sem, mert ezt a programvázlat megjelenését követő vita kimenetelétől, és a párton belüli újabb programvitáktól is függővé kívánja tenni. Ezt támasztja alá Szekeres Imre egyik augusztusi, az internetes fórumon közzétett megjegyzése: „A mostani vita azért fontos, hogy mérlegre kerüljenek a lehetséges megoldások.” De még ha több konkrét ötlettel is állt volna elő a programvázlatában az MSZP, akkor is meg kellett volna küzdenie (mint ahogy most is meg kell) az elmúlt nyolc évének szerény kormányzati teljesítményével.

Feltűnő, hogy a programvázlat mennyire hanyagolja az ideológiai kérdéseket. Egy jól sikerült ideológiai alapvetés megmondaná, milyen alapállásokból vezeti le a párt a megoldási javaslatait, vagyis milyen víziót kíván kialakítani. Ehhez képest az MSZP-re továbbra is jellemző az ideológiai tétovaság, és ez ki is ütközik a programvázlaton. Alig esik szó a nemzeti kérdéshez való viszonyulásról, és ez a hiányosság nemcsak a Medgyessy-féle „nemzeti közép” formulájához, hanem a Programtanács korábbi anyagaihoz képest is visszalépés. Holott valamit mondani kellene a jobboldali választóknak is, olyan hangulatot kellene feléjük árasztani, hogy az MSZP hatalomra jutásával sem jönne el számukra a világvége. Ám a magyarországi baloldal, köztük az MSZP többször megégette magát a magyar nemzeti kérdésekkel, ezért – legalábbis a programvázlat erre enged következtetni – „ha nem foglalkozunk ezzel, abból nem lehet baj” alapon ad acta tették ezt a valóban nem könnyű problematikát. Csakhogy a mondanivaló hiánya önmagában támadási felület teremthet, nem beszélve a Fidesz versenyelőnyéről ezen a területen.
Mintha a „harmadik út” magyarországi projektjének (Gyurcsány) befejeződésével a középrétegek megnyerése is zárójelbe került volna az MSZP-ben, és e helyett a lecsúszott, a szegények érdekvédelme kerül előtérbe. Csakhogy megfeledkeznek arról, hogy ezen – Magyarországon kétségtelenül nagy, méghozzá fájdalmasan nagy! – rétegek közül sokan szeretnének felemelkedni (vagy visszaemelkedni), például a középosztály szintjére, nekik sem ártana mondani olyan programelemeket, amelyek az ő helyzetük javítására szolgálnák. Ehelyett az MSZP elmenekül a Fidesszel folytatott harctól a középosztály terepén, és a nehezebb sorban élők felé fordítja tekintetét. Ám itt sem következetes önmagához: Mesterházy Attila többször is védelmébe vette a Bajnai-kormány politikáját, amely során többek között az MSZP akkori szavazóbázisát érzékenyen érintő 13. havi nyugdíj és közalkalmazotti bérek teljes megvonására szánta el magát. Némi ellentmondás feszül az erőteljesebb baloldali profil, és a korábbi Bajnai-intézkedések utólagos támogatása között, bár ennek feloldására nincs jó megoldás: Mesterházynak, és a szocialistáknak korábbi önmagukkal kellene szembeszállniuk, hiszen az MSZP képviselői megszavazták az akkori intézkedéseket.  

A szocialista stratégia gyenge pontjai

Az ideológiai problémák tisztázása azért is szükséges, mert egy rendszerré összeállt, akár meglepő újdonságot is tartalmazó ideológiából következnek a szakpolitikai elképzelések, és a hatásos üzenetek. Pontosan ez hiányzik az MSZP politikájából, és ennek megoldására a programnyilatkozat semmivel nem vitte előrébb a pártot. Holott érdemes figyelembe venni, hogy a Fidesz nagy párttá válását egy rendszerré összeállott ideológia kialakítása előzte meg.

Az MSZP politikájában, és programalkotásában is erőteljesen végigvonuló kormánykritika valamelyest orvosság lehet a fenti gondra, ám ezt a gyógyszert érdemes módjával adagolni. A Fidesz folyamatos ostorozása ugyanis leginkább olyan szavazói környezetben érvényesülne a legjobban, amelyben elsöprő a kormányleváltó hangulat. Erről azonban ma még nem beszélhetünk. Ha viszont nem holtbiztos a Fidesz-leváltása (különösen, ha az új választási rendszerre gondolunk), akkor meg kell teremteni egy új, szerethető MSZP képét, bár ez már túllép a programalkotáson. A francia szocialisták megannyi pártviszály után 2011-ben igen innovatív megoldással álltak elő: lehetővé tették, hogy a párt elnökjelöltjéről, amerikai mintára, nem párttagok is szavazhassanak. A kezdeményezés áttörő sikert aratott: annyira újszerű volt, hogy a francia média hosszan foglalkozott vele, pezsgővé és izgalmassá vált a Francia Szocialista Párt élete. A szavazáson 2.9 millió szavazó vett részt. 2012-ben pedig bevált a más elemeket is tartalmazó, újszerű stratégia: az ottani szocialisták nem csak az elnökválasztást nyerték meg, hanem a nemzetgyűlési választásokat is, méghozzá nagy fölénnyel: abszolút többségre tettek szert.

Az innovatív megoldások helyett az MSZP a Fidesz- ellenes szavazók összegyűjtésére összpontosít, ezt mutatja a kormánykritika túlsúlya. A párt abban reménykedik, hogy akár ez is elegendő lehet a kormány leváltásához. Hogy ez valóban nyerő stratégia lehet-e, két évvel a választások előtt kockázatos volna megjósolni, de ennek jócskán megvannak a kockázatai. Ez a stratégia arra épít, hogy a Fidesz-kormány teljesítménye olyannyira gyenge, hogy kellőképpen elolvad majd a kormánypártok támogatottsága az MSZP választási győzelméhez. Nem ad azonban választ arra a helyzetre, hogy ha a Fidesznek mégis sikerülne javítania a kormányzás minőségén, és valamelyest növelnie a választói elégedettséget. Ha ez bekövetkezne, akkor a fentebb emlegetett – a programvázlatból is kitűnő– hiányosságok elkerülhetetlenül megbosszulják majd magukat, és aláássák a kormányváltás lehetőségét. 

 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország