Változatlanság a változásban

Sokan persze erre a kérdésre kapásból válaszolnak: igen vannak ilyen „nyertesek”, s keleten találjuk őket. Ilyen sikeres állam például Kína, ahol az exportkitettség ellenére sem okozott olyan hatalmas károkat a krízis, mint a nyugati világban. Amellett, hogy ez ténykérdés, azért érdemes kicsit közelebbre is tekintetnünk, ugyanis nem csak a keleti diktatórikus, vagy autoriter rendszerek voltak képesek eredményeket felmutatni, hanem például a mély demokratikus hagyományokkal bíró angol főváros, London is.
 
A gazdasági válság ugyanis kezdetben ugyan valóban újrastruktúrálódásra kényszerítette a világ pénzügyi központjának számító City-t, ami után egy konszolidációs időszak következett (megmerevedtek az új struktúrák), de végül a brit főváros nem csupán visszaszerezte, hanem még növelni is képes volt politikai-gazdasági befolyását. A továbbiakban az Egyesült Királyság és London példáján keresztül kívánjuk szemléltetni, hogy a nemzetközi kereskedelem és a világhatalmi erőviszonyok átrendeződése egyáltalán nem olyan egyértelmű és egyenes irányú folyamat, amely feltétlenül együtt jár nyugati világ hanyatlásával.
 
Az Egyesült Királyság kétség kívül a világ egyik pénzügyi nagyhatalma, az ország GDP-jének megközelítőleg 11%-t a pénzügyi szektor állítja elő, ráadásul a britek 35.6 milliárd fontos kereskedelmi többletet könyvelhetnek el a pénzügyi szférában, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy Londonban kb. 250 külföldi banknak van képviselete, ami kétszer annyi, mint például amennyit New Yorkban találhatunk. Tehát amikor arra keressük a választ, hogy a gazdasági világválság által elindított folyamatok milyen ütemben rendezik át a hatalmi erőviszonyokat, akkor érdemes megvizsgálnunk, hogy a hatalom és a befolyás egyik legfontosabb forrása, a pénz hol összpontosul: a régi üzleti/kereskedelmi centrumokban (pl.: Londonban) koncentrálódik-e a tőke továbbra is, vagy új helyekre vándorol?
 
A feltett kérdésre a válság kitörése óta eltelt rövid időre való tekintettel aligha adhatunk egyértelmű választ. Egy valami azonban már ilyen rövid távlatból nézve is biztosnak látszik: ha a világ pénzügyi rendszerében el is indultak hangsúlyeltolódások, a krízis előtti globális rendszer központja, London, továbbra is sziklaszilárd bástyaként áll. Mindez meglátásunk szerint három tényező együttesére vezethető vissza: az Egyesült Királyság hatékony válságkezelésére, a piacok belső regenerálódási és alkalmazkodási képességére, valamint a válság globális jellegére.
 
Az első pofonok és reakciók
 
Habár a globális válság kirobbanásának kezdőpontjaként 2008-at szokás emlegetni, a brit pénzügyi szektorban már 2007 végén is érzékelhetőek voltak az amerikai másodlagos jelzálogpiacokon kibontakozó fejlemények, ugyanis az állam már ekkor kénytelen volt kisegíteni a bankokat. Mindazonáltal az első igazán „kemény pofon” 2008-ban következett be, amikor csődbe ment az amerikai Lehman Brothers pénzügyi szolgáltató elindítva azt a lavinát, amely számos bankot temetett később maga alá világszerte.
 
A brit kormány ebben a rendkívüli krízishelyzetben egy egyszerű, de annál hatékonyabb, külföldre és belföldre egyszerre irányuló válságkezelési stratégiát alkalmazott. Egyrészt igyekezett megnyugtatni a globális piacokat, azáltal, hogy sürgősségi tanácskozást kezdeményezett az EU vezető hatalmaival, valamint hathatósan közreműködött abban, hogy az Európai Központi Bank, az amerikai jegybank és a Bank of England együttesen csökkentsék az alapkamatokat. Másrészt a brit miniszterelnöknek, Gordon Brown-nak még arra is maradt energiája, hogy rábeszélje Európa vezető országait, hogy juttassanak tekintélyes többletforrásokat saját bankrendszerüknek. Ebben a brit kabinet mutatott példát egy 500 milliárd font értékű mentőcsomag összeállításával, amivel egyértelműen nyomatékosította a korábbi álláspontját: az állam nem hagyja cserben a bajba jutott pénzintézeteket.
 
Azzal pedig, hogy a nemzeti kormányzatok szinte egyként cselekedve saját hatáskörükben közpénzekkel vitalizálták a bankszektort, lehetővé vált a pénzügyi rendszer szétesésének elkerülése, ami viszont minden bizonnyal egy „globális katasztrófához” vezettet volna. Ha elfogadjuk azt, hogy ez a fajta válságmenedzselési tűzoltás végtére is szükségszerű volt (ennek igazi alternatíváját azóta sem láthatjuk), akkor már csak egy lényegi kérdés maradt: mindez milyen hatással volt a világ pénzügyi központjára?
 
Változatlan struktúrák?- Regenerálódás és alkalmazkodás
  
Az egyik legjobb indikátora a pénzügyi szektor állapotának a munkaerőpiaci helyzet alakulása, hiszen a vállalatok a gazdasági kilátások változására mindig érzékenyen reagálnak, elbocsátásokkal vagy éppen kapacitásbővítéssel. A válság kitörésekor a külföldi tulajdonban lévő óriásszolgáltatók reakciója is ezt a természetes logikát követte: többek között a japán Nomuranál, a Deutsche Banknál, az UBS-nél, valamint a Credit Suisse-nál, a Goldman Sachs-nál, a HSBC-nél is egyértelműen csökkent a londoni munkakereslet. Ez beleilleszkedik a globális trendekbe, hiszen az International Labour Organization (ILO) statisztikái szerint 2007 augusztusa és 2009 februárja között hozzávetőlegesen 325.000 munkavállaló vesztette el állását világszerte a banki és biztosítási szférában. A legnagyobb károkat, nem meglepő módon, a jelzálogszektor szenvedte el a felelőtlen hitelezési gyakorlatnak (rossz konstrukciójú hitelek halmozódtak fel a bankoknál) és a súlyos bizalomvesztésnek köszönhetően, ezért ezen a piacon kb. 15%-os létszámleépítés ment végbe.
 
Viszont a kezdeti sokk és az azt követő elbocsátások után azt láthatjuk, hogy –kiváltképp Londonban– szinte az összes jelentős szolgáltató a krízis előtti szintre növelte a munkavállalóinak számát, annak ellenére, hogy a pénzügyi klíma nem javult a válság előtti szintre. Ebből arra következtethetünk, hogy ezek a cégek elképesztő gyorsasággal alkalmazkodtak a környezeti kihívásokhoz és teljes regeneráción estek át, ami elsősorban a kormányzati pénzpumpára, a tevékenység-optimalizációra, illetve a termékek előállításának és értékesítésének egységesítésére épült. A pénzügyi szektor meghatározó szereplőinek sikeressége pedig azt jelzi, hogy képesnek bizonyultak saját piaci pozícióik konzerválására, megakadályozva ezzel a földcsuszamlásszerű változásokat.
 
Mindenki egy cipőben- A válság globális jellege
 
Összességében az látható tehát, hogy az igazán tőkeerős és „állami hátszéllel” rendelkező cégek jó helyzetfelismerésüknek és időzítésüknek köszönhetően levédték üzleti pozícióikat, s akár még előnyükre is tudták fordítani a kialakult helyzetet (felvásárlásokkal növelték befolyásukat), valamint az összes szereplő igyekezett a hatékonyság fokozásával védekezni a megromlott pénzügyi környezet ellen. Mindennek eredményeképpen nem indult meg a pénzpiaci és kereskedelmi egyensúly radikális felborulása, a régi nagy központok hanyatlása nem állandósult, és újak sem jelentek meg a horizonton, így London még ebben a turbulens időszakban is változatlanul a legfontosabb viszonyítási pont maradt. 
 
Mindez persze hangsúlyozottan nem azt jelenti, hogy ily módon a brit fővárost nem érintette volna érzékenyen a pénzügyi krízis, csak éppen a gazdasági interdependenciák miatt az összes többi kereskedelmi központ is ugyanabban a cipőben járt (az USA-tól és Ausztráliától elkezdve, Japánon át Afrikáig bezárólag), aminek az lett az eredménye, hogy London vezető pozíciója töretlen maradt. 
 
A struktúraváltás tehát egyelőre „csupán” a cégek belső működésében, mikro-szinten kristályosodott ki igazán, ellenben a pénzügyi keretrendszer átalakulásának jelentős jelei még nem mutatkoznak. Ha azonban a nyugati világ válsága valóban elhúzódik és tovább eszkalálódik, akkor minden bizonnyal a pénzpiacokon is új központok jelennek majd meg, amelyek megtörhetik a nemzetközi kereskedelem hagyományait, évszázadok alatt rögzült logikáját, s ezzel együtt a City vagy a Wall Street hegemóniáját.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország