Bezárkózás a nemzeti térbe


Ezek az attitűdök akkor válnak veszélyessé, ha a pártpolitika a szekerébe fogja őket, és főleg akkor, ha becsatornázódnak a nemzetközi kapcsolatokba. Nem lehet kisállami attitűddel a globális korban politizálni – ennek a tanulópénzét fizeti most Magyarország.

Forr a világ bús tengere

Ennél is nagyobb baj, hogy – ahogyan arról egy Horthy-korszakbeli magyar diplomata, a hazáját csaknem fél tucat ország fővárosában szolgáló Barcza György is panaszkodott visszaemlékezésében – Magyarországon mindig leértékelték a diplomaták munkáját, azt afféle luxusnak tekintették (Diplomataemlékeim 1911-1945. I-II. Bp., 1994., Európa – História Kiadó).

A globális korban a diplomácia, valamint a szakértői háttérapparátus felértékelődik: a globalizáció azt jelenti, hogy mindenki, az európai ember is a világ összes vallási, kulturális, etnikai és regionális konfliktusainak a közepén él, és mindezek áttekintéséhez, valamint a helyes döntés meghozatalához már nem elegendő a politikusi bölcsesség. A világ összezsugorodása, az infokommunikációs forradalom azt eredményezte, hogy minden konfliktus az „ajtónkon kopogtat”. Nincsen többé nemzeti tér, amelyből ki lehet zárni a világot! Az egyetlen jelenlegi szuperhatalom sem teheti meg, hogy vak legyen a világ konfliktusaira: hiszen látjuk, hogy egy Mohamedről készült gyengécske amatőr film lángra lobbant amerikai nagykövetségeket, és a líbiai amerikai nagykövet halálához vezet. Az Egyesült Államok egész gazdasága és technológiája egy pillanat alatt lebénul, az elnökválasztás kellős közepén. Hogyne kötne gúzsba a globalizáció egy kisebb, kiszolgáltatottabb közép-európai államot?

Közhelyként emlegetjük, hogy a globális korban a gazdasági, pénzügyi érdekek mellett az etnikai, kulturális és vallási alapú konfliktusok, a világnézeti és vallási törésvonalak is formálják a nemzetközi kapcsolatokat, valamint az egyes államok és régiók biztonságpolitikáját. A globális korban egyetlen nemzetállam sem teheti meg, hogy bezárkózzon abba, amit – némi leegyszerűsítéssel – „nemzeti térnek” nevezhetünk. A nemzetállami keretet több oldalról is támadás éri. A globalizáció, a nemzetközi intézményesülés és az egész világot behálózó szabadkereskedelem kibontakozásának folyamatával párhuzamosan egyre nagyobb jelentőségre tesz szert a regionalizmus és a regionalizáció, valamint a nemzetek feletti csoportokhoz (pl. vallási rendszerek) való kötődés (külön téma a fundamentalizmus, amelynek keresztény, muszlim, zsidó és hindu válfaja egyaránt ismert). A nemzetek feletti tágabb és a nemzetek alatti közösségek mellett az egyén szerepe is növekszik a nemzetközi kapcsolatokban: legyen az egy iszlámellenes filmrendező vagy egy baltás gyilkos, az egyén képes összekuszálni a nemzetközi kapcsolatokat.

Előbb-utóbb a magyar politikai döntéshozóknak is szembesülniük kell azzal, hogy ez a folyamat – a nemzetek feletti és nemzetek alatti identitások előtérbe nyomulása – felülírja a nemzeti szuverenitást.

Szerencsés Hungária – szerencsétlen Nyugat? Vagy fordítva?

Ugyanakkor a magyar politika a rendszerváltás után egy rövid időszakot, az antalli kormányzást – amikor létrejött a visegrádi négyek csoportja – leszámítva szintén beleragadt az egyoldalúan csak a Kárpát-medencére figyelő szemléletmódba. Ez a – találóbb kifejezés híján – hungarocentrikus attitűd fogságban tartja a magyar politikát, mert lefékezi az új gondolatok hazai adaptálását, és megakadályozza azt, hogy a magyar politika rugalmasan válaszoljon a nemzetközi térből érkező kihívásokra.

Ennek a „hungarocentrizmusnak” vagy „medencementalitásnak” a megnyilvánulása az, amikor a magyar politikai élet szereplői a nálunk kizárólagos „baloldali” vagy „jobboldali” szemszögből figyelik a világpolitika eseményeit, vagy amikor szintén a bal-jobb ellentét alapján értékelik más országok belpolitikai viszonyait, ráhúzva a hazai ellentéteket más szerkezetű politikai rendszerekre. Ez történik akkor, amikor az adott társadalmi, kulturális háttér ismerete nélkül, pusztán a megtévesztő ideológiai azonosság alapján értékelik az amerikai elnökválasztáson induló jelöltek esélyeit (ld. Orbán Viktor pozitív értékelése 2008-ban Sarah Palin akkori republikánus alelnökjelölt beszédéről).

Pedig nem a bal-jobb tengely az egyetlen konfliktusgeneráló törésvonal, sőt talán éppen ez a törésvonal az, amelyik leginkább segít „domesztikálni” (megszelídíteni) a nyugati társadalmakat valóban feszítő konfliktusokat. Az a helyzet, hogy bár panaszkodunk a bal-jobb ellentét miatt, és irigyeljük a nyugati társadalmak állítólagos erősebb belső kohézióját és magasabb toleranciaszintjét, de a kohézió és a tolerancia léte nem jelenti azt, hogy Nyugaton hiányoznak a mégoly éles, sőt vérre menő konfliktusok.

Az összefüggés valószínűleg éppen fordított: azért lehet Nyugaton erős(ebb) a kohézió és magasabb a toleranciaszint, mert a heterogénebb társadalom többféle – etnikai, vallási, regionális, lakóhelyi – konfliktust generál(t), és a sokféle csoportérdek összeegyeztetése kényszerítőbb a politika számára, mint Magyarországon. Nálunk ugyanis a bal-jobb tengely domináns volta, és más konfliktusgeneráló csoportidentitások relatív gyengesége túlzottan is elkényelmesíti, és el is vakítja a döntéshozók és a választók nagy részét.

Magyarország sok, innen nézve irigylésre méltónak tekintett nyugat-európai országhoz (pl. Nagy-Britannia, Hollandia, Belgium, Svájc) képest elképzelhetetlenül szerencsés (?), hogy „csak” bal-jobb törésvonala van (egyelőre), és nem nyelvi, regionális, vallási ellentétek szabdalják keresztül a közéletet, nem azok mentén történik a pártosodás. Magyarország nyelvileg és kulturálisan is homogén ország, nincsen nyelvi ellentét, a felekezeti ellentét létezik ugyan (ld. egyházügyi törvény), de nem olyan súlyú, hogy a politikai mezőben önállóan is érzékelhető legyen (ennek oka, hogy Magyarország társadalma a szekularizálódás mértékét tekintve inkább nyugati, mint keleti jellemzőkkel bír). Az etnikai és kulturális homogenitásból fakadóan nincsenek szeparatista, de még föderalista mozgalmak sem (bár amennyiben a romák helyzetén nem sikerül javítani, és az együttélési problémákat megoldani, előbb-utóbb ezzel is szembe kell majd nézni). Mégis, még mindig el lehet adni a szlogeneket a szerencsés, gazdag Nyugatról meg a szerencsétlen Magyarországról, amelyik „egyedül van”. Miért? Mert a magyar társadalom kevéssé ismeri a nyugati társadalmakat és politikai rendszereket, valamint az Európai Uniót!

A történelemtanítás felelőssége

Magyarországon a politikai elit még mindig hajlamos egyoldalúan, hungarocentrikus nézőpontból szemlélni a világ eseményeit. Mindez természetesen nem független a történelemtanítás hiányosságaitól sem. Tacitus óta tudjuk, hogy a történelem nevelő hatással van a társadalomra – de ehhez hozzá kell tenni, hogy olykor az előítéleteket és káros mítoszokat örökíti át nemzedékről nemzedékre, és ezek a politikai közbeszédbe begyűrűzve legalább annyit árthatnak egy társadalomnak, mint amennyire az objektív, elfogultságoktól mentes történelem hozzájárulhat egy nemzet kohéziójának megerősítéséhez, reális önszemléletéhez és önértékeléséhez.

Természetes, hogy minden nemzet idealizálja hőseit, és nagy jelentőséget tulajdonít az őt ért katasztrófáknak – valóban, ezek jelentősek a nemzet szempontjából. Azonban a nemzeti történelemre üdvtörténetként vagy szenvedéstörténetként való hivatkozás hosszú távon árthat a nemzeti önismeretnek, mert vakká teheti a nemzeti közösség tagjait a finomabb árnyalatok, a bonyolultabb nemzetközi összefüggések iránt. Ezt nevezhetjük „Tenkes kapitánya”-féle történelemszemléletnek: nekünk mindig igazunk van, mindig nemesek és jók vagyunk, az idegenek mindig rosszak. A politika pedig nem önértékén kezeli a történelemnek a nemzeti közösség tudatára gyakorolt hatását, hanem igyekszik azt aprópénzre váltani.

Magyarországon a gyakori rendszerváltozások miatt a történelmi tudat is rendkívül szaggatottá vált. A kisállami attitűdben gyökerező 19. századi köznemesi, sérelmi-függetlenségi szempontú, szabadságharcos szemléletű történetírás, majd annak az 1950-es években marxista, osztályharcos irányban „továbbfejlesztett” változata ólomsúlyként húzza le a magyar szellemi életet. Ezért hajlamosak sokan még mindig úgy látni és láttatni a magyar történelmet, mint szabadságharcok és függetlenségi küzdelmek láncolatát, amelynek utolsó láncszeme talán éppen a 2010-es „fülkeforradalom”. Holott nem kell szégyellni, hogy a magyar politikai elit legalább annyiszor lépett a kompromisszum útjára (akár a Habsburg-házzal, akár a Nyugattal), ahányszor – teljes joggal – fegyvert ragadott ősi szabadsága és alkotmány védelmében.

Még mindig úgy láttatják sokan Magyarország történetét, mint szenvedéstörténetet: kicsi, szegény ország, amelyet magára hagyott a Nyugat. Ezzel szemben a Magyar Királyság a 14-15. században, az Anjouk, Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás idején közép-európai birodalom volt, tekintélyes, gazdag és erőt parancsoló, és bukása nem valami végzetszerűség, vagy a Nyugat önzése és érdektelensége miatt következett be, hanem egyszerűen azért, mert túl közel esett fő ellenségéhez, az Oszmán Birodalomhoz, a kor vezető katonai és gazdasági hatalmához. A történettudomány szerencsére tisztázta, hogy a Nyugat (pl. a német birodalmi rendek „töröksegélye” révén) igenis segített Magyarországnak – az elhagyatottság érve tehát nem állja meg a helyét.

A reális önismeret fontossága

A nemzetközi kapcsolatokban is fontos a reális önismeret, amelyik a rendelkezésre álló eszközök számbavételén alapul. Tudomásul kell venni, hogy a nemzetállami szuverenitás mindinkább fikció – nem valami gonosz erő, nem a nagyhatalmak kényszerítik ezt ki, hanem az, amit globalizációnak vívunk. Ha vállaljuk ennek gazdasági és kulturális előnyeit, akkor nem zárhatjuk ki a hátrányos oldalát sem: az etnikai, vallási, kulturális, világnézeti, sőt regionális konfliktusok „internacionalizálódását”. Magyarország ebbe lépett bele az elmúlt hetekben. Az Egyesült Államok példája lebegjen a szemünk előtt: még egy szuperhatalom is olykor tehetetlen szemlélője az eseményeknek, és csak a tűzoltásra futja az erejéből. Amikor egy filmrendező vagy egy Korán-égető keresztény lelkész olyan vihart kavar, amelyik huszonnégy óra alatt végigsöpör a bolygón, akkor nem lehet szó többé a nemzeti elzárkózásról. Magyarország tehát jól teszi, ha a külpolitikáját európai szintre emeli – csak a nagyobb integráció védi meg a kisállamokat a világpolitika színpadán a kellemetlen incidensektől.


2012.09.18.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország