Harmadik típusú programok


Először is ne legyen illúziónk: a választók túlnyomó többsége életében egy sor politikai programot nem olvas el. De hát ne szörnyülködjünk túlságosan: hányan beszélünk nagy mellénnyel úgy egy-egy íróról, költőről, hogy talán soha nem olvastunk tőlük regényt vagy verset. A valamiért való lelkesedés és a valamiről való tudás nem ugyanaz, és mégis: mindkettő vezethet azonos eredményre. Nem árt szem előtt tartanunk ezt a bölcsességet politikai programok esetében is.

Politikai program pedig – már ami most az ellenzéki térfélen megmutatkozik ‒ háromféle van vagy lehet.

Technikai program

Ennek lényegét abban foglalhatjuk össze, hogy a jelenlegi kormányzópárttal szemben a soron következő választáson minden számításba jöhető elemnek (mínusz Jobbik) össze kellene fognia, mert a győzelem csak így (így viszont mindenképpen) garantálható. Ez az opció tetszetős, különösen akkor, ha az összefogást már ma is szorgalmazó pártok mellé elképzeljük azokat a majdan még nyilván megalakuló új pártokat (legyenek azok konzervatívok, liberálisok vagy másfélék), amelyek a jövő méhében talán már formálódnak. Akár egy rendkívül széles (a szociáldemokráciától a mérsékelt konzervativizmusig terjedő) nagy koalíció is összekovácsolódhat így, s ennek tényleg lehet esélye a Fidesz-KDNP szövetséggel szemben. Az persze kétségtelen: minél több párt alkot egy (ellenzéki) koalíciót, annál nagyobb a veszélye, hogy kormányon ez a konglomerátum gyenge kormányképességről tesz majd tanúbizonyságot, ám a folyamatnak a mostani fázisában ezt a kérdést akár zárójelbe is tehetjük, hiszen a technikai programalkotás fő célja nem a kormányzóképesség, hanem a kormányváltás mennyiségi/technikai feltételeinek (magyarán a győzelemhez szükséges szavazatmennyiség) megteremtése.

Tartalmi program

Ugyanakkor ennek az opciónak ugyanaz adja a gyengeségét, ami az erejét. Hiszen egymástól független ellenzéki pártok puszta együttműködésétől még egyáltalán nem várható a közöttük lévő (s egy majdani közös kormányzásban nyilván elő is jövő) különbségek tisztázódása. Ezért újabban azt látjuk, hogy a puszta technikai programtervezésnek nagy kritikai irodalma támadt - tartalmi szempontból. Egyre többen hívják fel a figyelmünket, hogy a közös elvek és programpontok nélkül születő ellenzéki együttműködés semmit nem old meg. Oszkó Péter volt talán az egyik első, aki ezt megfogalmazta s írása kapcsán – egyetértően - magunk is állást foglaltunk erről. Mostanában Szekeres Imre és a Szolidaritás Mozgalom is kiadott egy-egy röpiratot; ezek kapcsán viszont kénytelenek voltunk megjegyezni, hogy – jó  szándékukat nem vitatva – nem tűnnek elégségesen átütőnek s éppen a tartalmi témák újszerű taglalásában.

De persze már az is valami, ha az ellenzék keresi a közös tartalmi politizálás lehetőségét. Csakhogy az eddig napvilágot látott szövegek, ha tartalmiaknak tűnnek is, nagyon kevés közös támpontot tartalmaznak arról, hogy nagyon különböző karakterű ellenzéki pártokat valójában – az orbánizmus elutasításán kívül – mi is köt össze. Mintha itt még nem tartanánk, s valami tartalmi „előpolitizálás” alapjainak lassú megteremtését érzékelnénk csak. Az ellenzéket a közös programpolitizálástól egyelőre az egyes pártokon belül megoldandó tengernyi kérdése választja el; pontosabban az, hogy az ellenzék pártjainak nem kellően tisztázott a saját identitása. Hogy csak a két legmarkánsabb belső problémát említsük: a/ vajon milyen párt is valójában az LMP? Ökopárt? Liberális? Ha ez utóbbi, akkor bal- vagy jobb-liberális? Netán konzervatív liberális? S akármelyik is, belső életében meddig tartható a különféle platformokat képviselők kényes egyensúlya? És b/ vajon milyen párt az MSZP? Népi balos? Netán szociáldemokrata? Liberális szocialista? A bérből és fizetésből élők pártja? Vagy éppen a felső köröké? A középosztályé? Netalán valamilyen laza szövedéke egymással is erősen küzdő erőknek, mint története során mindig?

Az persze nem lehet egy politikai elemző ellenére, ha egy párt belülről tagolt, a probléma itt csak a tagoltság – és az ennek következményeképpen létrejövő hatékonyság – határaival van. Ha túl nagy a belső egyet nem értés, az akár a szövetségkötésben is megmutatkozhat; ha nincs kellően megalapozva egy párt belső identitása, fennáll a veszélye, hogy a programalkotás megreked a technikai szinten, s nem jut el a tartalmi programalkotás fázisáig.

Az mindenesetre jól látható: a tartalmi politizálás lassú megindulásával egy kétosztatú ellenzéki szövetség formálódik, amelynek egyik blokkját az MSZP-DK-Szolidaritás hármas, a másikat az LMP-Milla kettős alkothatja. De persze egyelőre nem számoltunk a 2013-ban (megjósolhatóan) megalakuló újabb (konzervatív, liberális és másfajta) pártokkal. Nekik – újdonságuknál fogva – bizonyára nem lesz önálló pólusképző szerepük, tehát be kell majd tagozódniuk a most körvonalazódó két fő blokkba. Ugyanakkor – s jobb előre szólni – egy több osztatú, s a tartalmi programalkotásra fókuszáló ellenzék is kevés lehet, s nem feltétlen azért, mert a kormány(párt) annyira jó.

Hogyan? – kérdezheti az olvasó. Hát nem a győzelem a lényeg? Az is, de nem csak az. A talmi győzelmeket olyan sikereknek kell felváltaniuk, amelyek messze túllépnek a tartalmi politizáláson is. Hová, merre? Az értelmező programalkotás felé.

Értelmező program

 A győzelem természetesen mindent visz, és – mint tudjuk – azt nem is kell megmagyarázni. Ritkán gondoljuk azonban végig, hogy a pártpolitikában a programokat mennyire a régi sémák szerint ítéljük meg. Aki választást nyer, azt egyben alkalmasnak is ítéljük a kormányzásra, a nélkül azonban, hogy az előzetesen bármilyen tanújelét adta volna két, a kormányzás szempontjából nélkülözhetetlen képességének. Az egyik a növekvő legitimációs deficit leküzdésére való képesség. Megdöbbentő, hogy miközben mindenki elismeri a politika komplexitását, milyen csekély figyelem fordítódik arra a vonásra, hogy valakinek – mondjuk egy választási kampányban - van-e programja az ilyen jellegű deficit csökkentésére. Ne legyen ugyanis kétségünk, ez is deficit, nem csak az államháztartási vagy a költségvetési. Érdemes tanulni az Európai Unió ilyen irányú hatalmas vitaanyagaiból, hiszen a föderalizálás most bejelentett igénye nem csupán a gazdasági, hanem a közösségi és morális problémák leküzdésére ajánlott lehetséges válasz is. A magyar ellenzéknek, ha sikeres akar lenni, erre a kérdésre is fókuszálnia kell, máskülönben lemond arról, hogy kormányzóképességét a legfontosabb tartalmi témákban való jártasságán keresztül is bemutassa. S hogy miért van szükség minderre? Azért, mert nagyjából 2006 óta a választók egy tetemes része kétségbe vonja a kormányzók morális legitimitását. 2006 és 2010 között a jobboldali választók, ma pedig a jobboldaliakon kívül mindenki más. Azonban a sikeres kormányzáshoz messze nem elég a kétségbe vonás; szükség van arra is, hogy az ellenzéknek stratégiája legyen a morális deficit leküzdésére.

Másrészt – s az előbbihez kötődően – a bármilyen jó, ám hagyományosan megkomponált tartalmi programok még mindig bezárják az ellenzéki pártokat a saját világukba, s nem adnak választ arra a kérdésre, hogy milyenek e pártok „interaktív” stratégiái. Egy nagyon híres politológus, Robert Dahl egy helyütt „19. századinak és elbájolónak” nevezi korunk legtöbb politikai programját, arra utalván, hogy ezek a 19. század nemzetállami logikájában fogantak. Milyen érdekes. Ma szinte mindenki a globális tér teljesen újszerű játékszerkezetéről, formális és informális, állami és nem állami aktorok kölcsönhatásáról beszél, miközben mindebből alig szivárog be valami a pártpolitikába. Mintha itt lenne „A” párt, amelynek semmi köze „B” párthoz – a kettő két teljesen különböző entitás. No, ha valami, akkor ez 19. századi (ha speciel egy elemzőt nem is nagyon bájol el).  

A mai ellenzékre konkretizálva: messze nem elég annak kinyilvánítása, hogy a „bűnös és antidemokratikus Orbán-rendszer elsöprésére” a legszélesebben össze kell fogni (technikai program), de az sem, hogy az ellenzéki pártoknak jól össze kell csiszolniuk mondanivalójukat (tartalmi program). A sikerhez, a komoly áttöréshez bizony paradigmát is kell váltaniuk (értelmező program). Meg kell vizsgálniuk nem csak a mai, hanem a „söprés utáni” helyzetet, de nem csak kormányzástechnikai, szakpolitikai szempontból, hanem abból is, hogy milyen politikai és társadalmi miliőt akarnak létrehozni, s abban hogyan kívánják elhelyezni a mai kormánypártokat. Ha ott a mai kormánypártoknak csak a „bűnös” kategóriában lesz helyük, akkor – megjósolhatóan – az egész kormányváltásnak nem lesz tényleges hozadéka - 21. századi értelemben.

A „jogállam és a demokrácia helyreállítása” ugyanis lehet célkitűzés, de egy ilyen „helyreállító” kormány nem feltétlen nyit majd új korszakot. Sokkal inkább belehelyezi magát az alkotmányos küzdelmek régi magyar hagyományába, amelyről itt, ennél a cégnél már oly sokat írtunk. Kérjük az Olvasót: értse jól! A liberális demokrácia elkötelezett híveiként nem a jogállam és a demokrácia le-, hanem éppen felértékeléséről beszélünk! Meggyőződésünk szerint Magyarországon csakis akkor következhet be érdemi változás, ha a politikai versenyben a másik szereplő, a vetélytárs kategóriája a politikai programok integráns része lesz, ha a tervezésben a pártok nem csak arról tájékoztatnak minket, mit terveznek a makropolitika és a szakpolitikák szintjén, de arról is, milyen elképzeléseik vannak a társadalom és a politikai újraintegrálására. Ezen célok – ismereteink szerint – nem csak értelmezve nincsenek, de kitűzve sem.

Értelmező programok nélkül az ellenzék bármennyire szép célokat tűz maga elé, azok egy lépéssel sem visznek közelebb a magyar társadalom integráltságának s ezen keresztül versenyképességének növekedéséhez. S ez még akkor is így van, ha a fenti technikai és tartalmi programokat a hívek tapsikolása kíséri.

2012.09.25.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország