Az amerikai média feltámadásai

A politikusok egymással szembeni leültetése nem csak a politikusok belügye, hanem a médiáé is, a közönségéé is. Egyre kevésbé látni azonban Magyarországon olyan műsorokat, ahol a riporter egyszerre beszélget több párt politikusával. A vita macerás, a vita kultúrát igényel, a vitavezetés egy háttérbe húzódó szolgáltatás, ezért aztán sztárriportereink se rajonganak érte.

Míg a mi médiáink kezdenek leszokni a vitavezetésről, az amerikai stabilan rendezi meg a legbonyolultabbat, az elnökjelölti vitákat is. Persze tudjuk – mert foglalkoztunk vele már sokat itt az MPK-ban is -, hogy az elnökjelölti viták kialakulása nem csak a média eredménye, de bizton állíthatjuk, hogy egy alapvető katalizátora volt a szokás kialakulásának. Alacsonyabb szintekre ma is igaz, hogy önmagában a média is képes kikényszeríteni a vitát az Egyesült Államokban, ha a felek éppen nem akarnák, de hát miért is ne akarnák egy szólásszabadságra épülő demokráciában?

Nem fogjuk most idealizálni mégse az amerikai médiát, sőt, sokkal inkább az elmúlt évtizedekben kiderült problémákat szeretném sorra venni. Ezek felsorolása ugyanakkor figyelmeztetőjel is. Pusztán azért, mert valami amerikai még nem tökéletes, és ami nem tökéletes, azt nem is kell átvenni. „Az amerikai média feltámadásai” címmel is valami olyasmire szeretnénk utalni, hogy nem tökéletes az amerikai média, de mégis mindig fel tud tápászkodni, mindig akad legalább egy hős, aki megmenti a rendszer becsületét. Mindez meseszerű, de mégse: a „mindig” oka valamiféle lelkület.

A lelkület egyik eleme az objektivitás doktrína, amit sajnos egyre kevésbé vesznek a tengerentúl is komolyan. Ez egy roppant szép elv, mégis rendre megfeledkeznek a kiegyensúlyozottságról, a pártatlanságról, a méltányosságról és a média élessége is politikai torzultságokat mutat, sőt, az amerikai média kritikusai azt is jogosan mondják, hogy kolonizálnak és értetlenül állnak a harmadik világ attitűdjeit látva. Szabad utazás elvéről prédikálnak olyan helyeken, ahol nem szokás utazni, emberi jogokról pedig ott, ahol a tradíciók nélkül azonnal egymás torkának esnének.

Feltámadni azonban csak az tud, akinek lelke van, akiben van valami egészen mély, ami nem sérülhet. Nézzük azonban először hübrisz-vétséget, mikor az amerikai média Istent játszik, vagy csak feladja önállóságát. Már a kezdetek kezdetekor is állandóan jelen volt a kísértés, hogy az újságírók alakítsanak és ne pusztán közvetítsenek. (David Halberstam Mert övék a hatalom vaskos könyve ezeket az eseteket igyekezett összegyűjteni.)

Az objektivitás kérdéseiben mára már akkora a baj, hogy lámpással keresik azokat a televíziós csatornákat, amelyek politikailag nem számítanak elfogultnak, és így alkalmasak lehetnek egy elnökjelölti vita vezetésére, közvetítésére. 2012-ben - nem először - a PBS-re esett az elnöki vita vezetésének tisztje, mert a nagy kereskedelmi csatornákban már nem bíznának a jelöltek. Pedig a PBS egy olyan csatornaként indult 1970-ben, amely nem foglalkozott a politikával, mondván, hogy az emberek politikai érdeklődésüket nagyszerűen kielégítik a már meglévők. Közszolgálati küldetése egész más volt, mint az európai közszolgálatiaké.

A kereskedelmiek azonban nem csak tudósítani akartak, de olykor-olykor a politika részesévé is váltak, főleg a választások idején, noha a lólábat igyekeztek elrejteni. Ha demokrata elnök lesz, hirtelen megcsappannak azok a műsorok, amelyek ártatlan, szőke kékszemű egészséges hajléktalanokról szólnak, ha republikánus elnökjelölt győz, akkor meg dramatizált és erősen torzított módon kerülnek elő a társadalmi igazságtalanságok, az egyenlőtlenség következményei: legalábbis az olyan liberális médiumokban, mint az NBC, a CBC vagy a The New York Times. (Ld. erről Goldberg bestsellerét.)

A hazai kereskedelmi médiumok – gondolunk most itt a nagy kereskedelmi csatornákra – óvatosan biztosra mennek, és kerülik a politikát, legitimálják is ezt annyiban, hogy nekik a szórakoztatás a feladatuk, semmi más. A formai szempontból sincsenek mindig megtöltve kellő tartalommal. Az egyik Tv2 hírblokkban például a Merkellel Berlinben (!) tárgyaló Orbán Viktorról a budapesti parlament elől adtak beszámolót. Formailag helyszíninek tűnt, tartalmilag viszont értelmetlen volt. (A jogos ironizálást erről ld. itt.)

Térjünk azonban vissza az amerikai média gyengeségeire. Az se válik dicsőségére, hogy nemzeti ügyek esetén oly mértékben elfogult, hogy olykor épp azokat veti ki magából, akik az objektivitásra törekednek. Ilyen kohéziós esemény a háború. Minden háború időszakában megfeledkezik a kiegyensúlyozottságról, könnyen hazaárulóvá válik az, aki kritikusan szemléli az amerikai csapatok lépéseit, vagy ha csak egyáltalán elismeri az ellenfél katonai hősiességét. A vietnámi katonákat egyszerűen csak sárgáknak nevezték átvéve a katonai szlengből a dehumanizáló kommunikációt, az öböl háborúról úgy tudósított a CNN mint valami számítógépes játékról kiemelve azokat a rakétákat, melyek célkövető berendezéssel és kamerával voltak felszerelve. Mint 10 évvel később kiderült a ledobott bombáknak akkor még csak a töredéke volt ilyen eszközzel ellátva. Az iraki háborúról pedig azt a Peter Arnettet, aki az ellenséges oldalon azt nyilatkozta egy arab csatornán, hogy az irakiak harcolni fognak, és felkészülten várják az amerikaiakat, bocsánatkérésre kényszerítették anélkül, hogy tudomásul vették volna a tényt, hogy az arabok bármennyire is szenvedtek Szaddam Husszeintől nem kértek a felszabadításból.

Aztán valahogy mégis elkészül egy igazi leleplező híranyag, amelynek igazságtartamát elfogadják, a Pulitzer díjat arra méltónak adják, mint Peter Arnett vietnámi tudósításai esetében, vagy épp róla készítenek nagy presztízsű díjat, mint Edward R. Murrow McCarthy-t leleplező kiállásáért. Hovatovább elkészülnek a hollywoodi filmek, amelyek megörökítik ezeket a tetteket, és társadalmi szerepük szerint megfelelőképp pozícionálják az újságírói hivatást (ld. egy fikciós példára az 1975-ös A Keselyű három napja című filmet.)  

S negatív példaként ne feledkezzünk meg az amerikai médiát szinte leginkább egységbe tömörítő eseményről, a Világkereskedelmi Központ ikertornyának lerombolásáról. Halottat nem mutattak, összetört embereket se, az eseményt pedig kinevezték háborúnak, ami egy nyelvpolitikai akció volt, hiszen ha megtámadták Amerikát, és Amerika háborúban áll, akkor valahová el kell küldeni a katonaságot is harcolni. (Történetesen pont Irakba, miközben Bin Ladennek nem is volt köze Irakhoz.) Ha a média nem veszi át egyöntetűen és kritika nélkül a politikai nyelvezetet, és a tényeknek megfelelően fogalmaz (a terrorizmus nem egyenlő a háborúval!), talán az iraki háború sem kezdődik el, amivel ma már tudjuk, jobban jártak volna. Mellesleg pedig azokat a terroristákat, akik eltérítették a gépeket rendszeresen „gyáváknak” nevezték, állandó jelzőjük lett, és teljesen megdöbbentek amikor Susan Sontag felháborodva azt írta, hogy sokféle jelzővel lehetne illetni őket, fanatikusoknak, őrülteknek stb., de gyáváknak épp nem, mert történetesen bátrak voltak. (Írását kiváltó vitát ld. itt.)

A WTC lerombolása utáni időszak, az Irakba bevonuló amerikai katonaságot követő újságírók katonai vezetéssel aláírt szerződései a legújabb kori újságírás mély pontja. S pont a büszke, sajtószabadságra épülő társadalom megdöbbentő produkciója. Nem csak a fájdalom prezentálásáról, de a segítségre szorulók állami támogatásáról is sokáig elfeledkeztek beszámolni. Michael Moore Sico című filmje volt talán az első, amelyből kiderülhetett, hogy a hős tűzoltók – legalábbis akik túlélték – és szilikózisban leszázalékoltan tengődtek nem kapják meg azt az orvosi ellátást sem, mint amit Guatemalában a rabok. A hősöknek a világ egyik leggazdagabb országában még arra sem volt pénzük, hogy a gyógyszereiket kiváltsák. S nem mintha Moore a maga filmjeivel ne verné szét az objektivitás doktrínát, de másfelől meg egy olyan hullám előfutára, amelyet ma docurealitynek nevezünk, s amelyek közt számos korrektebb anyag is készül. Ezer sebből vérzik tehát az az amerikai média, amelyre pedig úgy tekint a világ, mint az etikai teljesítmény szakmai csúcsára, és számos kérdés nincs még náluk sem feldolgozva.

Ám bármennyire is szólt bele a katonaság a háborús tudósítások tartalmába, bármenyire is csak játssza olykor az amerikai média a függetlenséget, s bármennyire is tesznek úgy, mintha távol tartanák maguktól a politikusokat miközben a szálakat szövögetik, azt soha nem tapasztalhatjuk, hogy a felsorolt esetek hibáit utóbb ne ismernék el, s ne alakulna ki egy közmegegyezés. (Nálunk a viták végtelenek, mert valódi viták sincsenek.) Olyan sincs, hogy egy újságíró azzal büszkélkedjen milyen háttér megállapodásokat is tett a közönség objektív tájékoztatásának kárára.

Az amerikai média ezért tud újra és újra talpra állni. Elfogadják, hogy a közönségért vannak, s nem gondolják, hogy a közönség van értük. Pontosan tisztában vannak azzal, hogy az újságírás az érdekek igazságát kiderítő küldetés, bármilyen következményekkel is jár. Lehet őket ezért olykor felelőtlennek, infantilis hősködőknek tartani, de a politikával való összefonódásból rendre feltámad a szakmai etika alapállás. Van tehát mit tanulni tőlük.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország