A „központosítás” alakzatai


Pedig nem ártana, ha lenne. A megvilágosodást segítendő épp jó pillanatban került az ATV képernyőjére egy a mindennapi ember számára is jól követhető interjú mégpedig Fischer Ivánnal, a nemzetközi hírű karmesterrel, aki külpolitikai szakértőt meghazudtoló precizitással és nem kevésbé nagy belső erővel magyarázta el Kálmán Olgának, mi és miért történik ma Európában. Meggyőző levezetése szerint az Európai Unió azért határozta el magát a föderalizálás mellett, hogy ezzel gátat vessen az egyes tagországok nemzeti érdekképviseletre épülő politikájának. A nemzeti érdekek képviselete ugyanis mára az összeurópait keresztező érdekké vált, s egy ilyen helyzetben – mondja Fischer - a "több Európa" az egyetlen megoldás a „nemzeti turbulencia” legyűrésére. A mondottakat mi – talán furcsa lesz ebben az összefüggésben a szó – központosításként fordítjuk le. A központosító maga az Európai Unió, amely felismervén „nemzetek fölötti” érdekét, élére áll egy megújulási folyamatnak, nem kis mértékben követve az Európai Parlament Spinelli-csoportjának útmutatásait, amely csoportot főleg liberális és zöld képviselők hozták létre még 2010-ben az egységes Európa, mint szellemi közösség megerősítésére.

Játsszunk el a gondolattal, hogy az európai szintű központosításnak hatása lehet nemzetállami szinten is. Hozzunk egy példát az elmúlt napok itthoni történéseiből, azt illusztrálandó, hogy az Európában immáron nem csak divatos, de uralkodóvá váló gondolkodási paradigma hogyan jelenhet meg a hazai pártpolitikában. A Milla, a Haza és Haladás és a Szolidaritás közös zászlóbontására, illetve az e szerveződés létrehozatala mögött megbúvó megfontolásokra gondolunk. Állításunk nem kevesebb, mint hogy az október 23-án megalakuló „hármasszövetség” létrejötte nagyon hasonló gondolati okokból következett be, mint európai szinten a föderalizálás.  A magyar ellenzéki térfél sokak számára hirtelennek tűnő átalakítása ugyanis a pártpolitikai „föderalizálás” sajátos esete, amelynek célja nagyban hasonló az európai színtéren tapasztaltakhoz.

Mondjunk érveket.

 Adva van először is egy befagyott pártpolitikai paletta, amely 2006-ot követően repedezésnek indult, de repedéseivel együtt mégis állandósult. Ennek egyik oldalán 2010 óta egy hatalmas kormánypárt áll, vele szemben pedig egy széttagolt és máig versenyképtelennek tűnő ellenzék. Aki ezt az alapkonstrukciót – ellenzéki oldalról - meg akarja változtatni, annak merészet kell álmodnia, és ki kell ragadnia magát a nem túl biztatató perspektívát jelentő keretek közül.  A Bajnai-féle fellépés ebben a helyzetben kínál egy alternatívát. Ahogyan a Spinelli-csoport terve egy mély válságot átélő Európai Uniót akar mozgásba hozni az által, hogy magának a Központnak (az Európai Unió vezető szerveinek)  a korábbiaknál jóval nagyobb jogköröket biztosít, ugyanezt szeretné a Bajnai-csoport is. Természetesen ez utóbbi esetében nincs szó formális jogkörökről, ám annál inkább szó van a cselekvési potenciál összehangolásáról és a cselekvési irányok programszintű koordinálásáról. Nem nehéz észrevenni: voltaképp az ellenzéki cselekvés új központja formálódik itt, ahonnét az elkövetkező másfél év programalkotása kiindulhat.

 Természetesen a fentiek csak a mérleg egyik serpenyőjét jelentik. A politika mindig különböző csoportok szándékainak megvalósításáról és az eltérő szándékok ütközéséről szól. Történetesen most úgy tűnik: azok a csoportok vannak helyzetben Európában, amelyek a központosítás és a nemzeti „részérdékek” visszaszorításának hívei. Ugyanezt mondhatjuk a Bajnai-féle zászlóbontásról: az ellenzéki pártok részérdekei helyett jöjjön létre egy olyan csúcsszervezet, amely a jövőben semmi másra, csak az ellenzék „összérdekére” (értsd az Orbán-kormány leváltása utáni hatékony kormányzás előfeltételeinek megteremtése) figyel.

 A dolognak persze van egy másik aspektusa is. Mind az európai politikában, mind hazai vizeken megszerveződtek, illetve nyilvánvalóan meg fognak szerveződni az ellenerők. Hogy mást ne mondjunk: Orbán Viktor és kormánya például ahelyett, hogy magáévá tenné a „több Európa” és a "kevesebb nemzet" koncepciót, éppen ellenkezőleg: a nemzetállamok reneszánszáról beszél, még ha „befelé” maga is alkalmazza az uralkodó európai gondolkodási irányt. Gondoljunk csak az elmúlt napok történéseiből a kistérségi önkormányzati adósságok száz százalékos és a nagyobb települési adósságok részleges elengedésére. Mi ez, ha nem kormányzati központosítás, persze mindezt a végek "végletes" lázadásaként az összeurópai iránymutatásokkal szemben?

 A Bajnai-féle központosítási kísérlet pedig a hazai ellenzéki térfélen indíthat be látványos vitákat és ellenmozgásokat. A leginkább itt az a két párt kerülhet lépéskényszerbe, amelyek 2010 óta az ellenzéki térfél meghatározó formáció: az MSZP és az LMP. Az a két párt tehát, amely bár az ellenzéki szavazók számára az elmúlt két évben sem veszített nagyon népszerűségéből (sőt az MSZP népszerűsége még nőtt is), ugyanakkor belülről mindketten erősen megosztottak, ami viszont felveti azt a kérdést, hogy vajon alkalmasak-e egy ellenzéki egység feltételeinek megteremtésére. Azok a szellemi és politikai érdekkörök, amelyek az elmúlt hónapokban kiformálták a Bajnai által fémjelzett új centrumot, nyilvánvalóan úgy gondolták: az MSZP és az LMP önmagában erre a szerepre nem alkalmas, az ellenzék válsága a status quo keretei között nem oldható meg.

 Végső soron tehát a sikeresség keresése köti össze a két – egymástól talán távolinak tűnő – példát. Fischer Iván interpretációjában Európa sikeres válságkezeléséhez nincs más út, mint az egységesülés, s ez a jövőben Brüsszelnek, mint Európa hatalmi központnak a kizárólagos autoritását jelenti. Bajnai interpretációjában pedig a magyar ellenzéknek nincs más útja, mint az új ellenzéki szövetség hatalmi autoritásának elismerése, mert ha ez nem következik be, a parciális érdekeit követő és széttartó ellenzék nem lesz képes leváltani a regnáló rendszert.

 Az egyik oldalon a nemzetállamok elmérgesedő harca az alternatíva, a másikon a magyar ellenzéki pártok torzsalkodása és versenyképtelensége.  

 Ahogy mondani szokás: van benne rendszer, s ez a központosítás. Ettől a szótól még akkor sem kell idegenkednünk, ha ennek a kifejezésnek a magyar közgondolkodásban jottányit sincs pozitív tartalma. Viszont valamilyen szóval mégiscsak jellemeznünk kell a mai helyzetet, amely – mint fentebb mondottuk – a neoliberális kor utáni helyzet. Kétség nem férhet hozzá, hogy példáink nem a piaci önszabályozásról, hanem erős politikai-gazdasági csoportoknak a folyamatokba való látványos beavatkozásról szólnak. Ezt nevezzük központosításnak. De idézőjelbe is tehetjük, ha a szó szúrja a szemünket.


2012.10.30.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország