Forradalmat? Megegyezést!


Nem részletesen belemenve a korszak demokráciavitáiba, leszögezhetjük, hogy a korabeli kisgazda, tehát „jobboldali”, és a kommunisták – valamint parasztpári szövetségeseik túlnyomó része és szociáldemokrata szövetségeseik egy része – által képviselt „baloldali” demokrácia-felfogás között mély szakadék húzódott. A fő különbség, hogy az előző a demokráciának a „nyugatias”, angolszász változatát tekintette követendőnek, amelynek középpontjában az intézményrendszer, a jogállam, a hatalommegosztás, valamint ezek elvi-filozófiai megalapozása állt, míg a Bibó által „keleties fogalmazásúnak” nevezett demokrácia-felfogás inkább a rendszer tartalmára (társadalmi igazságosság, egalitarianizmus) helyezte a hangsúlyt. A „nyugatias demokráciát” hívei a békés, lassú reformokkal, a „keletiest” a forradalommal azonosították. Valóban, a kommunisták, a parasztpártiak és a szociáldemokraták egy részével együtt, úgy fogták fel a rendszer működtetését, mint forradalmat, amelyet tovább kell vinni, mindennap meg kell vívni. Eközben érzéketlenek maradtak a kisgazdapárti tábor félelmeire, sőt e félelmeket a reakciós ösztönből vezették le.

A „nyugatias” demokráciát intézményekkel és formulákkal azonosíthatjuk, míg a „keleties” demokrácia bizonyos értékeknek elsőbbséget tulajdonított más, a „nyugatias” demokrácia körülményei között szentnek tekintett értékekkel és normákkal szemben (így az egyenlőtlenségek csökkentésének a magántulajdon jogával szemben, ld. középüzemek államosítása 1948-ban). Továbbá a „nyugatias” demokrácia a stabil, kiszámítható kormányzás követelményét fogalmazta meg ideálként, míg a „keleties” demokrácia a politikai riválisok diabolizálásával, az ellenük folyó kampányokkal állandó harci készültségben tartja a társadalmat, és ezzel a permanens bizalmatlanságot és ellenségkeresést hinti el a társadalomban (mint tudjuk, a politikai ellenség kategóriába beszorítható politikai szereplők köre ideológiai alapon tágítható).

Miért mondtuk el ezt? Mert Bibó rávilágít a fogalmi problémákra: bizonyos fogalmak más-más értelmet nyernek az éles politikai versenyben szélsőségesen polarizálódott erők számára. Nyilvánvaló, hogy a bibói elfogulatlan, méltányos elemzés nélkül nem tudunk érdemlegeset mondani a jelenlegi politikai és társadalmi helyzetről. Ma sok tekintetben az 1945-öshöz hasonló éles polarizáció jellemzi a magyar politikát és társadalmat – természetesen más belpolitikai és nemzetközi politikai viszonyok mellett. Az éles megosztottság mentén a szembenálló felek – a kormány és az ún. demokratikus ellenzék – fogalomhasználata nem azonos, egészen mást értenek az állam és a kormányzás szerepén, hatáskörén, Magyarországnak az Európai Unióhoz való viszonyán, sőt a társadalomképük is eltérő.

A helyzet

Ma a Fidesz-KDNP kormány és a széles ellenzéke – e körbe nem beleértve a Jobbikot – képtelen egyetértésre jutni a kormányzati, a társadalmi és a gazdasági kérdések minimumában. A kormány teljes erővel látott hozzá a társadalom átalakításához, egyre-másra hozza a törvényeket, módosítja az Alaptörvényt, de úgy tűnik, a túlhevült gépezet fogaskerekei kezdik felmondani a szolgálatot. A másik oldalon egyre terjed a „rendszerellenzéki” hangulat, amellyel egy baj van: hiányzik az átfogó társadalom- és gazdaságpolitikai vízió arról, hogy az ellenzék milyen országot is szeretne az orbáni modell helyett. A Nemzeti Együttműködés rendszerének bírálatából nem lehet megélni a politikában, különösen akkor, ha – ha! – 2014-ben egy széles ellenzéki összefogáson alapuló kormány jön létre.

A politikai szereplők tehát egy csapdahelyzetben vergődnek, és velük vergődik az ország is. Mindeközben tömegeket fenyeget a létbizonytalanság, a KSH adatai szerint a munkanélküliség 10,4%-os volt július-szeptember hónapokban, és még mindig messze meghaladja a válság előtti utolsó év (2007) szintjét, és az ország bizonyos régiói (pl. Északkelet-Magyarország, a baranyai Ormánság) reménytelenül szakadnak le szociálisan, gazdaságilag és egészségügyileg! Ebből a dilemmából csak egy konszenzusos megoldással lehet kiutat találni. Túl nagy szociális problémák feszülnek ahhoz, hogy a polarizált politikai erők közötti küzdelem 2014 után is a mostanihoz hasonló intenzitással, vagy még intenzívebben folytatódjon.

Egyedül nem megy!

Mi vezethet ki a mostani válságból? Az egyik lehetséges válasz, hogy a felek, félretéve az ellentéteiket, megpróbálnak konszenzusra jutni bizonyos normák, értékek képviseletében, amelyhez tűzön-vízen át ragaszkodnak. Kell, hogy legyen egy minimálprogram az ország felzárkózására, amelyben a mai kormánypártok és az ellenzék nagy része egyetért!

Ez nem feltétlenül a nagykoalíció! Bár ez közelebb vinné Magyarországot a vágyott Nyugathoz, hiszen jó néhány sikeres jóléti demokráciát ismerünk, amelyekben a magyarországinál szélsőségesebb – ideológiai, kulturális, vallási – polarizáció, és nagyobb szubkulturális nyomás ellenére sikerült megegyezni. A pilléresedett, ideológiai és felekezeti törésvonalak által szabdalt Hollandiában 1945-1986 között nyolc kereszténydemokrata-munkapárti nagykoalícióra került sor. A szomszédos Belgiumban mindenféle létező nagykoalíciós variánst kipróbáltak, és a három nagy ideológiai tábor (keresztényszocialisták, szocialisták, liberálisok) teljes mértékben koalícióképesek egymás számára. Ausztriában a második világháborútól 1995-ig eltelt időszakban mindössze húsz olyan év volt, amikor nem a két nagy párt, a néppártiak és a szociáldemokraták nagykoalíciója kormányzott. Ezekben az országokban az ellentét nagyobb volt, mint Magyarországon! Akkor talán Magyarországon sem elképzelhetetlen a nagykoalíció. De persze ne szaladjunk addig, mert van más út is!

Éppen elég lenne az is, ha a pártok képesek lennének az ország közép- és hosszú távú fejlődésének érdekében megállapodni a társadalom- és gazdaságpolitika kívánatos irányairól. Példát is említhetünk. A mából visszanézve oly idillinek gondolt Svédország a 20. század elején robbanásig feszült szociális konfliktusokkal. 1917-ben komoly veszélye volt egy forradalomnak. A Hjalmar Branting vezette szociáldemokraták többsége azonban nem kívánta a politikai és társadalmi rendszer megdöntését. A szociáldemokrácia kettéválásával, a forradalmi szárny kiválásával egy robbanásveszélyes gócot sikerült kiiktatni (a szakadár szárnyból alakult meg a Svédország Kommunista Pártja, a mai Baloldali Párt elődszervezete).

A király és a konzervatív elit számára világossá vált, hogy engednie kell a munkásmozgalom, valamint a liberálisok felől érkező tömegnyomásnak. 1917-ben megalakult a történelem első liberális-szociáldemokrata koalíciós kormánya a liberális Nils Edén vezetésével, és bevezették a szociáldemokraták és liberálisok fő követelését, az általános választójogot. Ezzel Svédország parlamentáris monarchiává vált. Mint kiderült, a társadalom nagyobb része számára ez elegendő, és nincs forradalmi helyzet. 1920-ban pedig megalakult az első svéd szociáldemokrata kormány, élén Brantinggal. Bár nem volt hosszú életű, a svéd konzervatívok és liberálisok e rövid időszakban is meggyőződhettek arról, hogy a szociáldemokrácia nem akarja felforgatni a társadalmi rendet, csupán az életkörülmények lassú javítását, a kapitalizmus fokozatos kiigazítását képviseli, a rendszer adta keretek között.

1938-ban jutott el az akkori, Per Albin Hansson által 1932-től vezetett szociáldemokrata kormány, a svéd szakszervezetek és a munkáltatói szervezetek, hogy megkössék a saltsjöbadeni egyezményt, amelyben lefektették a „svéd példának” nevezett jóléti állam alapjait: a kormány és a szakszervezetek vállalták a munkaerőpiaci béke biztosítását, a munkáltatók viszont garantálták, hogy senkit nem hagynak munka nélkül, és az ágazati kollektív szerződéseket magukra nézve kötelezőnek fogadták el.

Mi kellett ehhez a megegyezéshez? Mindenekelőtt a bizalom. 1917-től kezdve a politikai szereplők több lépésben jutottak el oda, hogy megbízhattak egymásban. Ehhez mindegyik félnek le kellett mondania néhány követelésről, másrészt biztosítani kellett, hogy mindegyik fél kipróbálja magát a kormányzásban. Bizalom és kölcsönös engedmények nélkül kár reménykedni a konstruktív társadalom- és gazdaságpolitika feltételrendszerének kialakításában.

Már az is nagy előny lenne, ha Magyarország kormánya és ellenzéke el tudna köteleződni egy ilyen „svéd példa”, vagyis a háromoldalú – magyar felállásban a kormánypártokat, az ellenzék pártjait és a társadalmi, civil, valamint szakmai érdekképviseleti szervezeteket egy asztalhoz ültető – tárgyalások mellett. Talán ha koalíció nem is, de egy hosszabb távra szóló, ciklusokon átívelő társadalom- és gazdaságpolitikai vízió létrejöhet. Mi a másik alternatíva? Marad a négyévenkénti forradalom és/vagy rendszerváltás.


2012.11.20.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország