A baloldal és a nemzeti kérdés


A magyar jobboldal pártjai történelmileg voltak és vannak versenyelőnyben annak érzékeltetésében, ki képviseli jobban és hitelesebben a magyar nemzeti érdekeket, és ez a magyar történelmi tradíció a XXI. század elején is fennmaradt, a Fidesz sikereinek ez az egyik oka. 23 év nem volt elegendő az MSZP-nek ahhoz, hogy ebbéli versenyhátrányát a jobboldallal szemben ledolgozza, és ha nem vigyáz, a politikai paletta baloldalán félig-meddig új szereplőnek minősíthető Együtt 2014-el szemben is hátrányba kerülhet. Csakhogy a főleg Bajnai Gordon által megjelenített választási összefogás csak az MSZP-hez képest lépett előre, hogy széles tömegek is elfogadják majd a jobboldalon őket „nemzeti erőként”, az kérdéses. A problémát az igen bonyolult volta miatt nem lehet néhány jól irányzott közleménnyel, elvi nyilatkozattal, vagy médiaszerepléssel megoldani. Ha a baloldal hosszabb időn át kívánja erős legitimációval, viszonylag nyugodt körülmények között kormányozni Magyarországot, akkor meg kell találnia a választ erre a nagyon nehéz, ám fontos problémára

A nemzeti kérdés fontossága


Az 1994-es országgyűlési választás becsapta a szocialistákat, mert elhitette velük, hogy a nemzeti kérdések, érzelmek figyelmen kívül, vagy igencsak takaréklángon hagyásával is lehet ebben az országban kormányra kerülni. Mint kiderült, ez kivétel volt, ennek a kegyelmi állapotnak pedig az első jobboldali kormányzattal szembeni mélységes elégedetlenség, és egyfajta kádári nosztalgia volt az oka annak, hogy a materiális gondolkodást zászlajára tűző MSZP átütő győzelmet aratott. Az anyagias szemlélet máskor azonban már nem bizonyult elegendőnek: az 1989-90-es rendszerváltozás óta lezajlott választásokat általában azok a pártok, illetve személyek tudták megnyerni, amelyek, és akik hajlandók voltak – legalábbis a kommunikáció szintjén – komolyabban szembenézni a nemzeti kérdéssel. Az, hogy 1990-ben az MDF, 1998-ban, 2010-ben pedig a Fidesz megtette, nem meglepő, jobboldaliságuk mintegy „predesztinálta” őket a „nemzeti párt” szerepére. Annál inkább meg kellett erőszakolnia magát a baloldalnak, hogy 2002-ben, és 2006-ban a nemzeti jelszavak – még ha enyhített formában való – beemelésének segítségével győzelmet arasson. Emlékezhetünk Medgyessy Péter „nemzeti közép” szlogenjére, vagy Gyurcsány Ferenc kampánygyűléseire, amelyeken sűrűbben megjelentek a nemzeti színű zászlók.

A nemzet azonban nemcsak puszta szlogen, vagy tudományosan körülírható fogalom, hanem szimbólumok együttese, kulturális élmények sorozata. Az első Orbán-kormány idején készült el a Széchenyi életét bemutató Hídember mozifilm, a Bánk bán operafilm, megépült a Nemzeti Színház új épülete – a magyar jobboldal általában jobban ért a nemzet kulturális interpretációjához a baloldalnál, bár e jobboldali kísérletek sokszor tovább erősítik a megosztottságot.

Az azonban biztos, hogy a nemzet mint alany rendkívül erős közösségteremtő élmény. Ez természetesen nemcsak nálunk van így, de az elmúlt két évszázad történelme még fontosabbá tette a magyarság sorskérdéseit, gondoljunk csak a függetlenség kontra Habsburg-, majd későbbi szovjet uralom, magyar nemzeti törekvések kontra nemzetiségi mozgalmak problematikájára, a nemzeti problémákkal egybefolyó közjogi küzdelmekre, vagy éppen Trianonra. Érdemes felidéznünk Petőfi nemzeti érzésekben túláradó verseit, vagy éppen a magyarságot keserűen ostorozó írásokat (Ady). Aki a magyar politikában igazán sikeres akart lenni, annak már a XIX. századtól magasra kellett emelnie a magyar nemzet ékes mondatokkal felvértezett zászlaját, és folyamatosan a nemzeti érdekek védelméről kellett szónokolnia. Legfeljebb az igazán ügyes politikusok (pl. Tisza Kálmán, Bethlen István) emellett a politikai taktikához is értettek, sőt, ahhoz értettek igazán.

A nemzet: teher és előny

A közeg tehát nagyon determinált volt, az a párt számíthatott tehát komolyabb sikerre, és egyúttal hatalomra, amely komoly figyelemmel volt a nemzeti érzésekre, amelyek tüzét 1848-49 emléke is táplálta. Ehhez képest a magyar baloldal már kezdetektől fogva hajlamos volt figyelmen kívül hagyni a nemzetnek, mint szubjektumnak az erejét. Már a XIX. század utolsó negyedében megjelenő magyar munkásmozgalom, majd szociáldemokrácia is inkább a szociális- politikai jogokat követelt, osztályharcot hirdetett, és az internacionalizmus eszméjébe menekült. Ez önmagában nem volt egyedi jelenség, de az előző bekezdésben már vázolt magyar sajátosságok csak felerősítették a nemzeti kérdések és a nacionalizmus jelentőségét, amely ráadásul még a mindinkább elmérgesedő zsidókérdéssel is összefonódott. A máról visszanézve önsorsrontónak tűnik, hogy az akkori magyar baloldal meghatározói erői ezt nem vették figyelembe, és ezt a terhet ma is cipelni kénytelen a mostani baloldal.

Ennek a „vakságnak” azonban megvoltak az okai. Az akkori uralkodó politikai elit kizárta a választójogból a lakosság nagy részét, féltve a magyar szupremácia hatalmát a nagyszámú nemzetiségiektől, és saját politikai hatalmát a mezőgazdasági, és ipari munkásoktól, a baloldal potenciális erőitől. A nemzeti szólamokra erőteljesen építő jobboldali Horthy-korszakot a baloldal részét alkotó kommunisták, és szociáldemokraták – ha nem is egyforma mértékben – folyamatos fenyegetésként élték meg, és elkeseredett harcot folytattak ellene (egyes, a Horthy-korszakot egyoldalúan elutasító mai baloldali vélemények is erre a történelmi tapasztalatra vezethetőek vissza). A baloldalnak tehát az volt az alapélménye, hogy a nemzet nevében fellépő pártok durván lépnek fel vele szemben. Nagyon fontos, hogy ezen élmény 1990 után ismét előjött, és most is előjön a mostani baloldali megnyilvánulásokban.

A jobboldal politikai erői ugyanakkor 1945 után tapasztalhatták meg az üldözöttség, jobb esetben csak a kiszorított ellenfél szerepét. A Kádár-rendszer az erősen viszonylagos jólét megteremtése mellett a nemzeti kérdések politikából való kiszorítását választotta, a baloldal állampártjára a nemzeti érzésekkel igen óvatosan bánt. A jobboldal és baloldal erők kölcsönösen és mélyen sértve érezték magukat a másik által.

A rendszerváltozás után az MSZP rögtön szembe kellett nézzen nemcsak az utódpárti voltával, hanem a nemzethez való viszonyával. A zavarodottság tetten érhető volt: a Magyar Szocialista Párt 1990-es programnyilatkozatának 10. pontja elutasította a nacionalizmust, egyúttal a nemzeti eszme és a baloldali gondolat összekapcsolását kívánta megvalósítani, de a hogyanról már akkor sem ejtett szót. Adós maradt azzal is, mit ért a „a nemzet történelme során felhalmozott értékek” alatt. A párt később is negligálta a jobboldal egyes erői által újrafelfedezett Szent Korona-tant, 1956-ból Nagy Imrét mutatta (és mutatja mai is) példaképnek, de a számára jobboldali Mindszenty Józsefről már hallgatott. A párt Trianonról sem nyilatkozott szívesen, ehelyett a népek megbékélésének óhajára helyezte a hangsúlyt.  A kényes nemzeti kérdéseket a szocialisták rendszerint kikerülték, és ehelyett szociális piacgazdaságot, a bérből és fizetésből élők, valamint a nyugdíjasok érdekeinek védelmét helyezték előtérbe – folytatva, de legalábbis nem meghaladva az elődeik alaphozzáállását. Az 1998-as választási vereség azonban megmutatta  a politika materiális megközelítésének korlátait.

Medgyessy, de különösen Gyurcsány értette meg a leginkább, hogy a baloldal csak úgy tudja ledolgozni a jobboldal versenyelőnyét a nemzeti kérdésben, ha elkezd először szimbolikusan, majd tartalmilag a nemzeti kérdések terrénumára átmenni. Az MSZP vezetői közül ő ment legmesszebbre a Kádár-rendszer megtagadásában, 1956 politikai örökségének felvállalásában. 2007 elején írt Megegyezés című dolgozatában hangsúlyosan írt a magyar jobboldal, és baloldal közti nagyobb empátia szükségességéről, és ennek érdekében gesztust tett a jobboldal felé, amikor így fogalmazott : „A mellőzöttek, a kisemmizettek, az elkergetettek sérelmei nyilvánvalók és magukért beszélnek. A jobboldal kíméletlen és válogatás nélküli megaláztatásának vádjára nem helyénvaló válasz, hogy sérelem érte a demokratikus baloldalt is, vagy, hogy a baloldalt, más szempontból pedig a zsidóságot is jóvátehetetlen csapás érte a második világháború alatt és azt megelőzően.”

A mai helyzet

A Fidesz hatalomra jutása után visszalendült az inga, az MSZP politikájában a nemzeti kérdések iránti érzékenységet elhalványította a második Orbán-kormány bírálata, a szociális kérdések előtérbe állítása. Igaz, 2011-ben az MSZP Lendvai Ildikó vezette Programtanácsa által megalkotott Új Iránytű még részletesen foglalkozott a nemzeti problematikával, leszögezve: „A politikai nemzet az egy államban élő állampolgárok közössége, akik szociális felelősséggel és szolidaritással tartoznak egymás iránt. Ennek érdekében gyakorolják politikai jogaikat, és viselik döntésük következményeit. A nemzet ereje és identitása döntő mértékben éppen e közösség társadalmi kohézióján, belső integritásán múlik.”

Bár a nemzetközi szakirodalomban már jó ideje komolyan foglalkoznak a kohézió kérdéskörével (pl. Hans von Zon, Robert Putmann, Jeff Dayton Johnson), ám a magyar közéletbe való beemelése valóban újszerű volt az MSZP részéről. Ugyanakkor az Új Iránytű egyaránt traumának minősítette a trianoni békediktátumot, és a holokausztot. A dokumentum megállapításai azonban még párton belül sem arattak sikert, amit mutat, hogy a 2012 májusában megjelent Ajánlat Magyarországnak c. vitairat már jóval kevésbé színvonalasan foglalkozik a nemzettel, ezt a bonyolult kérdést letudja pár mondattal : „Új nemzetpolitikára van szükség, amely felvállalja a kulturális nemzetegyesítés ügyét, ugyanakkor az anyaországi és határon túli magyarok között egyaránt a nemzet iránti kölcsönös felelősségére, szolidaritására épít, és nem avatkozik a határon túli magyarság sorsalakító önállóságába”.

Az MSZP-nek jelenleg tehát alig van mondanivalója azon nemzeti sorskérdésekről, a történeti múltunk máig ható terheiről, amelyeket ez az írás csak röviden vázolt, de azok komplexitása talán így is kirajzolódott. A vonakodás annyiban érthető, hogy bármilyen markánsabb állásfoglalás támadási felületet jelenthetne, hátránya viszont, hogy nem tudja hitelesen levetkőzni a jobboldali ellenfelei által hangoztatott „nemzetidegen” jelzőt. A párt stratégiái ezek szerint nem gondolják azt, hogy a Fideszben csalódott, de jobboldali érzelmű szavazóknak elfogadhatóbb lenne az MSZP abban az esetben, ha a párt – persze hiteles politikusokkal – tartalmilag és szimbolikusan is komolyabban felvállalná a nemzeti kérdést (akár az Új Iránytűből kiindulva). Így marad a mostani jobboldali kormányoldal szimbólum-politikájának (pl. utcanév-változtatások, Kossuth-tér átépítése, Tisza-szobor, Horthy-emlékezések, Nyirő-megemlékezések) heves elutasítása. Marad a „köztársaság” nem igazán megfogható jelképe, és olyan (korántsem problémamentes) szimbólumok védelme is, mint a Károlyi-szobor. Hogy akkor mi a helyzet pl. a királysággal, amely az ezer esztendős magyar államiság legnagyobb részét kitöltötte, megválaszolatlan kérdés marad, de az egyértelmű, hogy volna mit tisztázni a magyar történelem kapcsán az MSZP, illetve holdudvara háza táján. 

MSZP és Bajnaiék közti versengés - új fronton

Figyelemre méltó, hogy az újonnan alakult Együtt 2014 komolyan vette a nemzeti kérdést az erkölcsi alapvetéseiben, és ez aligha véletlen: ez nyitást jelent a jobboldali érzelmű, de a Fideszből kiábrándult, és a középen álló szavazók felé. Elítéli a nemzetből való kirekesztést, ugyanakkor egyértelműen igazságtalannak minősíti Trianont, hangsúlyosan ír a népességfogyás megállításának jobboldali értelmiségiek által korábban sűrűn hangoztatott szükségességéről, vagy arról, hogy a határon túli magyarok 2010-ben a Fidesz által biztosított szavazati jogát nem szabad megvonni. Fontos mondat: „Összetartozásunk elsősorban nemzeti kultúránkban nyilvánul meg (kiemelés a szerzőtől).”  Vagyis az Együtt 2014 innovatívan eljutott odáig, hogy a kultúra nagyon fontos nemzeti identitásképző erő, míg az MSZP a materializmust túlhajszolva erről hajlamos volt megfeledkezni. Ezt a helyes megállapítást (mint ahogy az alapvetés többi elemét is) még meg kell tölteni tartalommal, csak akkor derül ki, mennyire lesz ezen a téren versenyképes azzal a Fidesszel, amelynek körében külön szubkultúra létezik már a 2000-es évek eleje óta.

A szocialisták az elmúlt két évben a szavazatnövelés céljából elhalványították a korábbi balliberális arculatukat (jól mutatta ezt Gyurcsányék távozása), és ehelyett visszatértek a nehéz helyzetben lévők képviseletéhez. Ez néhány százalékot hozott, de a szavazói centrumban (vagy, ha úgy tetszik, a balközépen) űr támadt, amelyet Bajnaiék igyekeznek elfoglalni. Van még egy másik űr is a baloldali térfélen, ez a nemzeti kérdés tere, amelyet az MSZP üresen hagyott, ellenben az Együtt 2014 ezt is elhódíthatja tőle. Míg eddig a nemzeti kérdésben való verseny alapvetően a bal- és jobboldal között folyt, most módosult valamelyest a helyzet: a versengés átterjedt a baloldal egyes erői közötti erőterekre is. A tét az, ki tudja elhódítani, a nemzeti érzést, a nemzeti önazonosságot tápláló kultúrát fontosnak tartó szavazókat. Fontos lehet, ki tud megnyerni pl. a jövőben népdalénekeseket, nemzeti rockegyütteseket – nem tévedés, a baloldalon! Megtalálja-e a Szocialista Párt az új Kósa Ferencét, vagy az Együtt 2014 mellett fog majd kiállni ez a művész?  Ki tudja hitelesen megtestesíteni a nemzeti értékek iránti elkötelezettségét? A baloldalon belüli mozgásoknak ez is a tétje.

Hogy ez a „nemzeti mozgás” tartós lesz-e a baloldalon, az persze kétséges, mert nem egy-két, hanem sok-sok év berögzöttségét, szemléletét kellene meghaladni. Túl sok a görcs, túl sok a félelem, túl sok a potenciálisan félreérthető mondat ebben a témában. És persze, a távolság a nemzetről való gondolkodásban a bal-és jobboldal erői, főként annak értelmiségi körei között meglehetősen nagy; az ádáz szócsaták, és a kölcsönös lejáratások végelláthatatlan áradatában sok-sok seb született. Képes lehet ezt túlhaladni az Együtt 2014? Lehet, hogy hamarabb véget ér ez a kísérlete, mint gondoltuk: a volt SZDSZ-es politikusok a mozgalomban való megjelenése kifejezetten arra készteti a jobboldali ellenfeleket, hogy az Együtt 2014 elleni harcot kulturális harccá is átalakítsák. Ahogy azt már sokszor láttuk, és látni is fogjuk. Ez esetben a nemzeti kérdés megoldásához a baloldal nem fog közelebb jutni, és ez az ellenfeleinek kifejezetten érdeke.


2012.11.27.






Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország