Ki nevelje a vezetőket?

Helmut Schmidt az emlékiratában felidéz egy tanulságos esetet. Egy fiatal képviselő egyszer azt kérdezte a volt német kancellártól: „Ti annak idején hogyan terveztétek meg a politikai karriereteket?” Schmidt megütközött ezen a kérdésen. Ő ahhoz a politikusnemzedékhez tartozott, amelyiknek – szerencsétlenségére – nem kellett „megterveznie” a pályáját, ugyanis a háború után egyértelmű volt a feladat: a lerombolt Németország újjáépítése, valamint a német demokrácia és jogállam megteremtése.


2012.12.04.

Schmidt számára tanulságos volt ez a kérdés. Emlékiratában választ adott arra, melyek a legfontosabb minimálisan elvárható tudnivalók bármely olyan személy számára, aki a politikai pályára készül. Egy tanult szakma, amelyik biztonságos hátteret, és adott esetben visszavonulási lehetőséget biztosít a képviselő számára, valamint elejét veszi annak, hogy a politikus pusztán megélhetési forrásnak tekintse a politikát. Elengedhetetlen az Alaptörvény első húsz cikkelyének, a német történelemnek, Németország szomszédjai történetének, valamint az európai integráció történetének ismerete. Végül Schmidt fontosnak tekinti még azt is, hogy a politikusi pályára készülő kellőképpen elmélyedjen egy szakterületben.

Természetesen mindezek az ismeretek csak alapot jelentenek, és önmagukban nem garantálják sem a politikusi tehetséget, sem a becsületességet – de ez a minimális ismeretanyag az alap, amelyre lehet építkezni. Példának okáért ez az alap a szélsőségesség ellen is védelmet jelent (mert aki behatóan ismeri a hazája történelmét és az európai integráció történetét, az, vélhetően, legalábbis ódzkodni fog a demagóg frázispufogtatástól).

A jó bornak…

Schmidt szavai rávilágítanak arra, hogy két politikusnemzedék mennyire másként viszonyulhat a saját hivatásához. „Politikusként élni” és „politikusként önmagunkat menedzselni” két külön dolog. Egész iparág épült rá a politika és a politikus arculatának formálására: kommunikációs tanácsadók, spin doctorok, szövegírók, pszichológusok, pr menedzserek hada. De, ahogyan arra Schmidt is utal, a jó politikusnak a menedzselés csak ráadás – ha nincsen tartalom, akkor nincs mit menedzselni. A menedzselés nem pótolja sem a tehetséget, sem a(z) (ön)nevelést. Itt is igaz a mondás, hogy jó bornak nem kell cégér, a rossznak meg úgyis mindegy.

Ha nevelésről beszélünk, és ennek egy egész blog-sorozatot meg egy konferenciát szántunk, akkor nem mehetünk el a demokráciára nevelés kérdése mellett. Sorozatunk ezzel a témával is foglalkozott. Sokszor leírtuk már, hogy a nyugati demokratikus társadalmak – amelyek közé Magyarország is tartozni kíván – számos formáját alakították ki az állampolgári közösség („a nép”) érzékeny nevelésének. Az állampolgári szocializációnak csak egyik formája az iskola. A civil szervezetek, az egyesületi élet, az agytrösztök, az irodalom és a művészet alkotásai, különösen a filmek (nem csak a dokumentum-, hanem a játékfilmek is) mind szerepet játszanak az állampolgári szocializációban. De nem tettük még fel a kérdést: ki neveli (ki nevelje) a vezetőket? Azokat, akikre az állampolgárok egy-egy választáson a sorsukat bízzák.

Szép dolog az állampolgárok nevelése. De a politikai elit ne gondolja azt, hogy ez egyirányú folyamat – már csak azért sem, mert hiszen a politikai elit is az állampolgári közösség része! Csak azok a vezetők hitelesek, akik maguk is követik az általuk hirdetett elveket. Nem lehet az együttműködés kultúráját hirdetni, és ugyanakkor állandósult hidegháborús állapotban tartani a társadalmat! Nem lehet egyrészt a demokráciára nevelés után sóhajtozni, és közben a demokráciával ellentétes nézeteket szó nélkül tűrni! Nem lehet a nevelés fontosságáról beszélni, és ugyanakkor „neveletlenül” viselkedni a politikában!

A civil kultúra és a vezetőnevelés

Elöljáróban szögezzük le: amikor a vezetők neveléséről írunk, akkor nem a pártok rekrutációjára gondolunk! Nem a politikusi munka, hanem a politikusi habitus megtanulásáról beszélünk: azoknak a készségeknek, képességeknek (divatos szóval: kompetenciáknak) az elsajátításáról, amelyek – túl a pártok rekrutációs és szocializációs csatornáin keresztül megszerezhető szűkebb szakmai tudáson – nélkülözhetetlenek az állampolgári közösség vezetéséhez. Továbbá fontos szempont, hogy nem választjuk szét a választott vezetők és a vezetettek nevelésére szolgáló szocializációs csatornákat – annál is inkább, mert a demokrácia azon alapul, hogy a két csoport nagymértékben fedi egymást.

Ki(k) nevelheti(k) az állampolgárokat – a politikusokat és a nem politikusokat, vezetőket és vezetetteket egyaránt? Például a civil egyesületek. A civil alapon szerveződő, egy témakörre fókuszáló egyesületek óhatatlanul is demokráciára nevelnek, mert találkozóhelyet, fórumot biztosítanak a különböző foglalkozású, politikai hovatartozású emberek számára. Az ilyen fórumokon elkerülhetetlenül ütköznek a nézetek, eszmék, vélemények, és a keresztbefolyás alatt álló egyének kevésbé éreznek késztetést, hogy saját személyüket, saját pártjukat az igazság egyedüli hordozójának tekintsék, és ellenségként tekintsenek a másik pártra, irányzatra. Ezért az ilyen hálózatoknak, és általában a civil egyesületi életnek az integratív, demokráciára nevelő szerepe nélkülözhetetlen.

Ismét forduljunk Schmidthez, a német polgári hagyományok hordozójához! Leírja, hogy péntekenként rendszeresen részt vett egy hamburgi kör, az ún. „pénteki társaság” vitaestjein. Egy politikus számára ezek az alkalmak arra jók, hogy mások véleményét meghallgassa – olyanokét, akik nem hasonszőrű közéleti emberek, vagy legalábbis nem egyazon párthoz, irányzathoz tartozók, és ezért más szemszögből ismertetnek egy-egy témát. Különböző foglalkozású, különböző ideológiát valló emberek jöttek össze a „pénteki társaság” – majd ennek folytatásaként a Berlinben felélesztett „szerdai társaság” – összejövetelein: szociáldemokraták, kereszténydemokraták és liberálisok vegyesen, és ami összekötötte őket, az a „közjó” iránt odaadás. (Schmidt, 2010. 58. o.)

A beszélgetés, a vita, a diskurzus lehetőséget ad a közéleti szereplőknek arra, hogy kitegyék magukat az álláspontok, vélemények, attitűdök és előítéletek „keresztbefolyásának”, és a viták révén olyan szempontokat találjanak, olyan információkhoz, információmorzsákhoz jussanak, amelyeket hasznosítani tudnak munkájuk során. Ennek hiányában a valós élettől elszakadó szavazógépek és „mamelukok” maradnak, akiknek vezérre van szükségük. Nem beszélve, hogy a közös ügyek melletti kiállás a társadalmi és jövedelmi helyzetre, etnikai, felekezeti és pártidentitásra merőleges, azokat szükség esetén felülíró kötődéseket alakít ki, ezáltal erősödik a közösség kohéziója és a demokrácia.

Schmidt példaértékű civil kezdeményezésnek tekinti a német városokban elterjedt olvasóköröket, amelyek irodalomról, és nem csak irodalomról, hanem a felolvasott művek kapcsán társadalomról, kultúráról, politikáról is szóltak. Ha arra gondolunk, hogy a 19. századi magyar reformeszmék is az olvasókörökből, kávéházakból és szalonokból indultak az országgyűlési politika meghódítására, csak irigykedhetünk Németországra, amelyik még mindig hű ehhez a hagyományhoz.

Sajnos Magyarországon a civil egyesületi életet 1938-1949 között több lépésben felszámolták, megsemmisítették. Nem kell méricskélni, kinek milyen szerepe volt ebben, mert ennek az írásnak most nem ez a lényege. De fel kell hívni a figyelmet egy paradoxonra: az államszocializmusnak nem volt szüksége integratív mechanizmusokra, maga a pártállam jelentette az integráció biztosítékát, ahogyan azt Hans von Zon 1994-es, mából visszanézve látnoki erejű tanulmányában megírta, a poszt-szocialista közép- és kelet-európai társadalmakat elemezve. Az 1989-es rendszerváltozás ezt az integrációs mechanizmust is kilökte a gépezetből – de a helyén űr maradt. A piacgazdaság és a parlamentarizmus meg a jogállam formális kellékei üres színházi díszletek, amelyek közül hiányoznak a színészek – az élet! Élettel pedig a demokratikus kultúrát elsajátítani képes és kész, sokoldalúan művelt, és a támogató vagy csak l’art pour l’art civil közösségekre támaszkodó, azok keresztbefolyásaira fogékony állampolgári közösség, és annak politikusi elitje képes feltölteni.

Ebben az iratban, amelyet inkább vitaindítónak szántunk a köznevelésről szóló december 4-i konferenciánk elé, nem vállalkozhatunk arra, hogy programot vázoljunk fel a vezetők nevelésére. Először rá kellene döbbennünk, hogy a család és az iskola az állampolgári nevelésnek nem kizárólagos – bár kétségtelenül fontos – csatornái. Másodszor meg kellene ismernünk azokat a nyugati magatartásmintákat és intézményeket, amelyek segítik az állampolgári és politikusi nevelést. Utána lehet sort keríteni a politikai és társadalmi szereplők közötti konszenzuskeresésre, hogy mit lehetne tenni a társadalom és a politika kultúrájának javítása érdekében – hogy a Nyugatot ne csak intézményekben, hanem a politikai kultúra tekintetében is beérjük.

2012.12.04.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország