Az energiaimport-függőség

Cimke: Jenei András,

Mit kezdjünk a magyar Az energiaimport-függőség

„A legtöbb ember több időt és energiát fordít arra, hogy kerülgesse a problémákat, mint arra, hogy megragadja és megoldja őket.” Henry Ford idézetében magában hordozza az elmúlt évszázad magyar energiapolitikájának egyik jellemzőjét, mely, hogy lépést tartson a XX. század robbanásszerű fejlődésével, figyelmen kívül hagyta, hogy hazánk természeti kincsei nem lesznek képesek kielégíteni az egyre növekvő energiaéhséget.

Mindez oda vezetett, hogy Magyarország jelenleg egyike a leginkább energiaimport-függő  országoknak, ami nem csupán egy közhelyszámba menő kijelentés, ugyanis ezen a területen a múltban elkövetett hibák képezik az egyik részfundamentumát azoknak az össztársadalmi problémáknak, melyekkel a ma döntéshozóinak szembe kell nézniük hazánkban.
Az aszimmetrikus energetikai függési viszony ugyanis egy sajátos terhelést állandósít a költségvetésre, a külpolitikára és az ellátórendszerekre, béklyóba kötve azok minden egyes stratégiai lépését. Amikor például az államadósság csökkentése a cél, akkor lehetnek ugyan a fiskális lépések példamutatóan jók és eredményesek, amennyiben növekszik a kőolaj vagy a földgáz világpiaci ára, minden elért eredmény hetek  alatt annulálódhat, hasonlóan ahhoz, ha a forintot éri nemzetközi spekulációs támadás. Lehet vállalkozni különutas, túlsúlyos külpolitikára, egészen az első földgázár-tárgyalásokig Oroszországgal, ahol keleti szomszédunk monopolhelyzete  minden aspektusát élvezheti.  Végtelenségig szabályozható a lakossági gázár , előbb vagy utóbb mindenképpen a fogyasztón, és ezzel az aktuális kormányerő népszerűségén fog lecsapódni az intézkedés, mivel fenntarthatatlan szisztémát képez, ha drágában kerül megvételre a földgáz, mint amennyibe a végfelhasználóknak kerül. S bár mindez evidencia, mégis egyik fő fundamentumát képezi az energetikai újraelosztás problémarendszerének.
A Mit kezdjünk? sorozat ezen része nem kevesebbet állít, mint hogy a magyar múlt adaptációs hagyományának korlátai vezettek többek közt egy olyan téves irányú energiapolitikai evolúcióhoz, mely döntően felelős azért az adósságspirálért, melynek korlátozása már az Alaptörvény részét képezi , az 50%-os államadóssági limit (teljes hazai össztermékre vonatkozóan) formájában. A hagyományosnak tekinthető történeti elemzésen túl – mely az elemzés alapját képezi - nem csupán folyamatában, hanem a komparatív módszertan alapján összefüggéseikben is megvizsgálja azokat a kulcskérdéseket, melyek a konklúziók levonásához vezettek. Végül pedig megkíséreli felvázolni példákkal illusztrálva a helyesnek vélt irányokat.

Múltbéli egyensúlyok és torzulások
A mai magyar importfüggőség eredői leginkább a kőolaj és a földgázfelhasználás, melyekből fogyasztásunk túlnyomó részét Oroszországból, kisebb hányadát pedig Nyugat-Európából szerezzük be. Magyarország irányába a Barátság kőolajvezetéken, és a Testvériség földgázvezetéken érkezik az energiaimport túlnyomó része. A földgázbehozatal  másik része Ausztriából, a baumgarteni elosztó központ felől érkezik a HAG-vezetéken át. Hazánk komoly földgáztároló kapacitással is rendelkezik, a megközelítőleg 11 milliárd köbméteres éves fogyasztás felét vagyunk képesek a föld alatt tárolni, mely valamelyest javítja az ellátásbiztonságot, de egyelőre nem segít szignifikánsan az importdiverzifikációban, a jövőben viszont szerves részét képezheti eme törekvésnek. A hazai szénhidrogén-importtól való függőség pedig rányomja bélyegét minden kilábalási törekvésre.
Ám a mai olajkorszakot megelőzően sem volt jellemző az energetikai függetlenség. Egy évszázaddal ezelőtt, mikor a magyar energiatermelés gerincét a feketekőszén képezte, szintúgy energiaimportra szorultunk: 1910-ben Magyarország több mint 21 millió métermázsa  (2,1 millió tonna) kőszenet importált, mely az akkori hazai termelés kétszeresét jelentette. Bár ez szignifikáns importdependencia volt, a költségvetésre nézve mégsem jelentett terhet. Ugyanis míg az ország 500 ezer métermázsa pamutszövetet importált ugyanebben az évben, mindezt 195 millió korona értékben, addig a kőszénimport csupán 42 millió koronával, alig ennek ötödével terhelte meg az akkori büdzsét. Tehát az első világháború előtt - köszönhetően a még túlnyomórészt agrárjellegű gazdaságszerkezetnek - bár az ország importfüggő volt tucatnyi kardinális nyersanyagot tekintve, mindez megközelítőleg sem jelentett olyan mértékű deformációt a gazdasági egyensúlyra nézve, mint a későbbiekben.
A két világháború között a Horthy-korszakban jutott el Magyarország a legközelebb az energetikai függetlenség kapujához, még ha nem is lépte át annak küszöbét. Ez nem egy megfontolt energiapolitika hozománya volt; csupán a technika fejlődésének és részben a szerencsének volt köszönhető, hogy mindez éppen a harmincas évek végére, a XX. század magyar történelmének politikailag egyik legellentmondásosabb időszakára esett. Ugyanis az évtized elején értékes földgázmezőkre, majd annak végén számottevő olajkincsre bukkantak: míg 1931-ben 1,6 millió köbméter földgázt  sikerült kitermelni, 1937-re ez 3,4 millió köbméterre növekedett. Az 1937-es, mindössze 22 ezer mázsás olajtermelés pedig egy év alatt meghúszszorozódott, mely ekkor 427 ezer mázsát tett ki, ami az akkori éves fogyasztás felét fedezte. Bár az eddigre lezajlott villamosítás miatt továbbra is nagymértékű feketekőszén-importra szorultunk, összességében véve a második világháború előttre tehető energetikailag az egyik legönállóbb időszaka Magyarországnak. Nem csak a leírtak miatt, hanem azért is, mert a magyar gazdaság szerkezete ekkor volt a legegészségesebb összetételű, ugyanis egyik szegmens sem kapott oly mértékű túlsúlyt, mely egy problémák tömegét előidéző aszimmetrikus gazdasági struktúrát hozott volna létre.
A vas és acél országa és az új gazdasági mechanizmus
A Rákosi-korszak erőltetett nehéziparosítása volt az első lépés azon az úton, mely egy nyersanyagimport-függő, teljesen aránytalan gazdasági szerkezethez vezetett. Az irracionálisan magas felhalmozási rátának  köszönhetően nagy tempóban indult meg a „vas és acél országának” kiépítése. A szovjet koncepció adaptálói viszont számításon kívül hagyták, hogy hazánkban sem jól kokszolható (és olcsó) kőszén, sem nyersvas nem található meg tömegesen természetes formájában. Hogy a legnagyobb energiaéhségű nehézipart kiszolgálhassák, több mint kétszeresére növelték az olajkitermelést, mely helyrehozhatatlan geológiai károkat okozott a hazai olajmezők szerkezetében. Összességében kialakult egy alacsony termelékenységű, drágán és energiaigényesen előállítható, ám csak nehezen és olcsón értékesíthető nehézipari termékekre épülő gazdasági szerkezet, melynek kártékonysága a Kádár-korszakban kezdett megmutatkozni, és ekkor nyílt ki igazán az export-import olló is a külkereskedelem terén.
A magyar gazdaság első világháború után kialakult külkereskedelem-érzékenysége a második világháború után tovább nőtt, és gyakorlatilag teljes mértékben nyitott országgá váltunk, export-import szempontjából.  Mindez nem jelentett volna problémát, ha nem jellemezték volna aszimmetrikus viszonyok a külkereskedelem szinte teljes spektrumát. Míg 1959-ben 25%-ot tett ki a külkereskedelem a nemzeti jövedelemből, 1967-re már 40%-ra emelkedett az arány. Jellemzően monolitikus volt mind az export, mind az import felőli oldal . A Szovjetunió volt a legfontosabb kereskedelmi partner, az innen származó import aránya a második világháború utáni szintről megkétszereződött (40%) a hatvanas évek végére. A szovjet import több mint felét az energiahordozók tették ki, melyeket a hetvenes évek elejéig nyomott, „baráti” áron kapott az ország, de leginkább a barter volt a jellemző, azaz cserekereskedelem folyt. Ennek előnyeit nagyrészt semlegesítette, hogy a legjobb cserealapot képező késztermékek (pl. autóbuszok) túlnyomó részét a Szovjetunió, és a KGST partnerállamok vásárolták fel, ezzel szemben a kevésbé versenyképes nehézipari termékeinket alacsony áron tudtuk értékesíteni a világpiacon.
Az 1973-as olajárrobbanás  a magyar gazdaságra nézve katasztrofális hatással volt, ugyanis pár év leforgása alatt ötszörösére növekedett az olaj világpiaci ára, melyből ekkorra már nagymértékű importra szorultunk a Szovjetunióból, mely nyersanyag a gépgyártás és a vegyipar gerincét képezte. A szovjetekkel folytatott kereskedelemben ettől kezdve drasztikusan romlottak a cserearányok, és ez olyan mértékű külkerdeficithez vezetett, amit a magyar gazdaság már képtelen volt rövidtávon is tolerálni. A hetvenes évek végén pl. nyolcszor annyi autóbuszt kellett leszállítanunk egységnyi importolajért a Szovjetuniónak , mint egy évtizeddel korábban. A kádári vezetés pedig a külföldi kölcsönfelvétel eszközéhez folyamodott, hogy megkísérelje elsimítani az újratermelődő egyensúlytalanságokat, melyek túlnyomórészt az szignifikánsan megdrágult energiaimportnak voltak köszönhetőek. Mindemellett Magyarországon ebben az évtizedben kezdődött két megaprojekt beruházás, a 3-as metró és a paksi atomerőműé, melyek tovább rontották az egyre inkább eladósodó magyar gazdaság fizetőképességét. A szuperberuházásokkal kapcsolatosan manapság is felmerülnek kritikák, vajon az ország teljesítőképessége megfelelő az ilyen méretű projektek kivitelezéséhez? Ugyanis a hetvenes évek elején szüneteltetett paksi beruházás leginkább financiális okok miatt nem haladt, mivel ekkorra szűntek meg az olcsó szovjet rubelhitelek, míg az évtized második felében újraéledt atomerőmű építés egy részét külföldi valutában kellett már kifizetnünk a beruházóknak, másik részét pedig a nyugati bankok által nyújtott kölcsönökből tudtuk finanszírozni. Mindennek az lett az eredménye, hogy az 1970-es 0,8 milliárd dollárról tíz év alatt 9,1 milliárd dollárra emelkedett az ország adósságállománya, és a spirál a nyolcvanas évek folyamán továbbgyűrűzött, ráadásul a rendszerváltás óta regnáló kormányok sem voltak képesek érdemben javítani ezen a tendencián. Ezért is érdemes alaposan átgondolni, a lassan két évtizede húzódó 4-es metró árnyékában, hogy egy paksi atomerőmű bővítés vajon megvalósítható-e önerőből, külföldi kölcsönfelvétel nélkül, vagy érdemesebb lenne piaci konstrukciókban gondolkodni, állami és piaci befektetők részvételével.
A problémakör részletes vizsgálatra vár még, de feltételezhető, hogy Magyarország egyik legaktuálisabb problémájának, az egyre növekvő államadóságnak egyik eredője az aszimmetrikus gazdaságszerkezetből fakadó túlzott mértékű nyersanyagimport-dependencia volt, és ma is nagymértékben felelős érte. A világpiaci ármozgásokra nehezen reagáló gazdasági struktúra pedig nem esett át olyan reformokon az elmúlt évtizedek során, melyek által esély nyílott volna arra, hogy a késő kádár-korszakig tartó eladósodási trendet megakaszthassa, így mind a magyar importfüggőség, mind a részben ebből is fakadó adósságspirál csak tovább eszkalálódott az azóta eltelt harminc évben. Az eladósodásból fakadó törlesztési kötelezettség költségvetésre gyakorolt nyomása jelentős: a 2012-ben befizetendő összes személyi jövedelemadó  1548 milliárd  forintot fog kitenni, míg az ebben az évben adósságkezelésre fordított összeg várhatóan 1117 milliárd forintra fog rúgni, így az egyik legjelentősebb adóbevétel kétharmadát elviszi a külső és belső adósság finanszírozása. Az energiaimport hasonló, sőt mindezt meghaladó mértékben terheli a nemzetgazdaságot: 2011-ben az energiahordozókra vonatkozó export-import deficit megközelítőleg 6 milliárd  eurót tett ki, mely jelenleg még az államadósság törlesztésnél is nagyobb terhet jelent a költségvetésre nézve. Ez a deficit pedig már korrigálva van az energiahordozó exporttal, melynek túlnyomó részét a már importként átvett orosz földgáz szomszédos országokba való újraexportálása teszi ki, tehát ez a deficit a valóságban vélhetően még magasabb. További bizonytalansági tényező, hogy míg az államadósság halmozódására egzakt statisztikai számadatok állnak rendelkezésre, hazai és nemzetközi tanulmányok formájában is, addig az energiaimportunkra vonatkozóan komoly hiányosságok tapasztalhatóak a statisztika terén. Vélhetően a megbízható és ellenőrizhető adatokhoz való hozzáférés korlátozott volta is közrejátszik ebben, ugyanis az adatszolgáltatás rendszeressége, és transzparenciája az energetikai szektorban lényegesen kevésbé fejlett (és szabályozott), mint például a pénzügyi területen. Tehát, a mindenkori energiaimport nem csak a jelenben, és közvetlenül terheli a teherbírása határáig a nemzetgazdaságot, hanem közvetetten, a halmozódó terhek továbbgörgetése révén is, így folyamatosan kettős nyomás alá helyezve a gazdaságot.

Implementálható módszertanok
Ha pedig a megoldást keressük ezekre a kétségtelenül nehezen áthidalható problémákra, nem elegendő „elveszni” a számok és a megoldási tervezetek tengerében, hanem egy szélesebb spektrumon, legelőször is kérdésfeltevés formájában érdemes nekilátni a feladatnak. Vajon mennyiben felelős mindezekért a bajokért a magyar társadalom alacsony hatásfokú történelmi adaptációs készsége? A Mit kezdjünk? sorozat első részében taglalt hiátusok mennyiben felelősek azért, hogy hazánkban az energiapolitikai döntéshozatal a gazdaság többi szegmenséhez viszonyítva (pl. bankszektor, építőipar) mindig is alárendelt szerepben volt? A saját történelmünkből való okulás hiánya mennyiben játszott közre abban, hogy a magyar gazdaság szinte mindig azzal ellentétes irányban fejlődött, mint amerre adottságai egyébként predesztináltak volna?
Volt olyan időszaka a magyar energetikának a XX. században, melyből lehetett és kellett is volna tanulni. Itt pedig hangsúlyozandó, hogy nem politikai, hanem gazdaság- és iparszerkezeti okulást kell érteni ezalatt. Vagy felmerül a kérdés, hogy mi okból nem emelünk át egy az egyben külföldi példákat az energiapolitika területén (és itt nem a rákosi korszak adaptálási fiaskóját reprodukálva)? Ugyanis míg a világ legtöbb országában az energetikai szektor egyben a leginkább számon tartott stratégiai szegmens, addig hazánkban mindez mintha sokadlagos prioritású területként lett volna kezelve az elmúlt évtizedekben. Itt pedig nem a paternalizmus a cél, hiszen abból elégséges mértékben részesült Magyarország már a múltban, s még csak nem is az, hogy a szakemberek, és a szakpolitika döntéseit a politikum felsőbb szereplői bírálják felül az energiapolitikai döntéseket (ahogyan az nemegyszer megesik), hanem arra érdemes felhívni a figyelmet, hogy mennyire fontos lenne az energiapolitika beágyazása a mindenkori gazdaságpolitikai irányvonalakba. Így egy meghatározó, oly sok területre kiható ágazatot nem csupán egy fundamentumokat termelő „egységként” kezelnének a stratégiaalkotás perifériáján, hanem elfoglalhatná a valódi súlyát megillető helyét a jövő döntéshozatali porondján.
A norvég minta
Egy kezünkön megszámlálható, hány olyan ország van, ahol az energiatermelés központi szerepet játszik a gazdaságban (és a regnáló kormány kommunikációjában), ám még önálló minisztériuma sincsen a területnek. Pedig vannak államok, mint például Norvégia, melyek valóban stratégiai ágazattá emelték az energetikát, és valódi energiapolitikai döntéshozatali mechanizmust építettek ki. Jogos kritikakén merül fel, hogy ezzel az írás nem veszi figyelembe a két ország különböző természeti adottságait (pl. szénhidrogén-potenciál), ám ez nem jelenti azt, hogy a már rendelkezésre álló modellt ne lehetne megfelelően átalakítva átültetni a hazai viszonyokba.
A valódi energiapolitika alatt ugyanis nem a jelenlegi bilaterális egyeztetések rendszerét kell érteni (mely egyre zsugorodik), és nem is az aktuálpolitika sodrásában született pártpolitikai, külpolitikai vagy lobbiérdekeket tükröző döntéseket. Sokkal inkább egy olyan szisztémát, mint a norvég, mely egy szakpolitika területén hozott létre olyan fékeket és ellensúlyokat, melyek a jövő nemzedékeinek biztonsága érdekében kötik a mindenkori politikacsinálás kezét.  A múlt század hatvanas éveiben hatalmas kőolajkincsre bukkant Norvégia tehát az egyik legfelelősebb gondolkodású energiapolitikát alkotta meg a világon. Olajtüzelésű erőművek helyett, hatalmas invesztíciók árán jutott villamos áramhoz, komoly hatékonysággal kiaknázva az ország vízügyi adottságait, így mára áramfogyasztásának 99%-át vízi erőművekkel termeli meg. Norvégia amellett, hogy a legmagasabb arányú megújuló energia részesedéssel büszkélkedhet az energiamixen belül,  létrehozott egy speciális állami részvételi szabályozást az energetikában (SDFI  - State Direct Financial Interest), majd felépítette a világ egyik technológiailag legfejlettebb olaj és gáziparát, melynek mindenkori bevételeinek meghatározott hányada a Norvég Nyugdíjalapba kerül, mely Európa egyik legbefolyásosabb befektetője.
Magyarország lehetőségei
 Magyarország sokat tanulhatna a fenti példából. Az energetikában egyre növekvő állami befolyásnövelést nem orosz mintára , hatalmi alapon lenne szerencsés tovább folytatni, hanem létre kellene hozni egy SDFI-hez hasonló szabályozást, mely kontrollálná az energetikai szektor állami bevételeit. Azokat a fejlesztéseket ugyanis, amik várhatóan a földgázvezetékek területén fognak végbemenni a következő évtizedben (mint a legköltségesebb beruházás, az atomerőmű-bővítés is), állami kontrollal is rendelkező cégeknek kellene végrehajtaniuk - ez az Amerikai Egyesült Államokat kivéve a világ majdnem összes országában így van. Mindez azonban nem egy mindenható állami monopóliumot jelentene, hanem egy olyan állami többségű, de külföldi befektetők által is tulajdonolt céget, mint például a norvég Statoil, mely az egyik legmeghatározóbb szereplője a világ olaj- és gáziparának.  
Geotermális energiatermelés
Magyarország kiaknázhatná egyik legunikálisabb természeti adottságát, a földhőt, melyből Izland után a legjobbak az adottságaink Európában. A geotermikus energia felhasználása terén hazánk még gyerekcipőben jár, ugyanis eleddig leginkább csak a Mol (Magyar Olaj- és Gázipari Nyrt.) folytatott nagy skálájú kutatásokat ezen a területen, melyek – a cég profilját tekintve – vélhetően csak periférikus próbálkozások voltak. Hazánkban több ezer olyan kimerült szénhidrogénkút áll rendelkezésre, melyeket megfelelő regulációval és invesztícióval hőtermelésre lehetne használni. A legnagyobb hazai olajcég több pilot projektet  folytatott le az elmúlt évtizedben, melyek során azt vizsgálták, mennyiben hasznosíthatóak a meddő szénhidrogén kutak, illetve az olyan speciális „gőz-kutak”, melyek során nagynyomású gőzzel találkoztak relatíve kis mélységben. A kimerült, vagy termelésre alkalmatlan szénhidrogén kutak esetében több probléma is adódik, mely leginkább abból fakad, hogy a szénhidrogén kutatás és kitermelés alapjaiban nem, de részleteiben más technológiát igényel, mint a geotermális kutak létesítése. Más csőátmérő, anyagminőség, technológia, de leginkább a geológia területén fedezhetőek fel különbségek. Ugyanis egy olaj- vagy gázkutatás során éppen az a nagynyomású és –hőmérsékletű víz a legnagyobb ellenségek egyike, melyek a geotermális fúrások során a legkívánatosabbak. Mindezek mellett az egyik szűk keresztmetszet a termelhető víz mennyisége, annak kimerülési rátája, és a mélységben lévő kőzet lehűlésének folyamata. Ugyanis egy nagy intenzitású földhő hasznosítási folyamat hatalmas mennyiségű vizet igényel, lényegesen nagyobb ütemű kitermelést feltételezve, mint azt például kőolaj esetében elvárnánk. Tehát, e technológiai problémákat túlzott részletességgel nem boncolgatva, érzékelhető, hogy bár elsőre értelemszerűnek tűnik a meddő szénhidrogén kutak geotermikus hasznosítása, valójában alapvető technológiai és gazdaságossági kérdéseket vet fel. Ám a nagy számok törvénye alapján (több ezer felhagyott kút van ma Magyarországon), bizonyára lesz pár tucat olyan projekt, melyek például szolgálhatnak. A már említett gőzkutak termeltetése szintén evidensnek tűnhet, főleg kapcsolt erőművekre skálázva (olyan erőművek, melyek egyszerre szolgáltatnak távfűtésre alkalmas meleg vizet, és villamos áramot), ám a hektikus nyomásviszonyok, és a nemegyszer radikálisan változó hőmérséklet olyan rendszerekké teszik ezeket, melyekre megbízhatóan (és rendszeresen termelő) erőműveket telepíteni ma még mind technológiai, mind gazdaságossági szempontokból is kihívást jelentenek. Nagy jövő előtt állnak az EGS  (Enhanced Geothermal System – intenzív földhő rendszer) technológia, mely nagyobb mélységben (2000méternél mélyebben) létrehozott, hőcserélős zárt rendszerrel nyeri ki a kőzetben rejlő hőt. Ennek a technológiának nagymértékben kedvez a Magyarországon tapasztalható magas geotermikus gradiens, mely átlagban kétszerese az európai átlagnak: ez azt jelenti, hogy a földben lefelé haladva kétszer gyorsabban melegszik a kőzet, mint másutt a kontinensen. Viszont az EGS alkalmazása igen költséges infrastruktúrát igényel, nagymélységű termelő (itt jön ki a meleg víz vagy gőz) és besajtoló (itt sajtolják vissza a kőzetbe a már hasznosított, lehűlt vizet)kutakat, kapcsolt hőerőműveket, vezetékrendszereket igényel, hogy csak a legköltségesebb berendezéseket említsük. Egy egyszerűbb hévíztermeltetésen alapuló földhő hasznosításhoz képes legalább tízszeres költséggel valósítható meg egy EGS rendszer, melynek viszont hatalmas előnye, hogy valóban megújuló, ugyanis a zárt jellegénél fogva nem kell attól tartani, hogy egy nap kiapad a meleg víz forrása (mint a hévizek esetében). Összességében hazánk földhő potenciálja a BAT  (Best Available Techniques – legjobb elérhető technológia) alapján hőhasznosításra alkalmasabb, mint villamos áram termelésre, tehát a távfűtés területén érhetnénk el először szignifikáns változásokat. Természetesen a technológia fejlődésével, az energiaárak emelkedésével és a támogatási rendszer finomhangolásával a kapcsolt termelésű geotermikus erőművek üzembe állítása is gazdaságossá válhat, de vélhetően nem ebben az évtizedben, legfeljebb pilot projektek keretében. Itt pedig érdemes figyelembe venni, hogy minden egyes földhővel fűtött távfűtéses lakás, vagy ezt hasznosító erőmű egyben a gázfüggőségünket csökkenti, mivel a hazai lakossági gázfelhasználás túlnyomó része fűtést szolgál, melyet megfelelően helyettesíthetne a geotermikus távfűtés rendszere.
A hazai nem-hagyományos földgáz
Magas prioritást érdemel a hazánk alatt rejlő nem-hagyományos szénhidrogén potenciál is, mely bár nem piacérett még, de nagy mértékben elősegítheti a függetlenedési folyamatot évtizedes távlatban.  A „makói gázként”  közismertté vált hazai nem-hagyományos földgáz potenciál még a legóvatosabb becslések szerint is legalább 30-50 évre elegendő földgázt rejt, a mai igényszinttel számolva. A nem-konvencionális földgázkitermelés során többféle geológiai formációból nyerhetünk ki szén-hidrogéneket: agyagkőből, vagy márgából („shale gas” vagy márga- és palagáz); tömött homokkőből („tight gas”); kőszénből („coalbed methane”); és gázhidrátokból. Ezek a legutóbbi kivételével mindegyik típus megtalálható a felsorolásból Magyarországon. A hagyományos, klasszikus gázkitermeléstől a gáz lelőhelye és elhelyezkedése, illetve a kitermelési technológia különbözteti meg. A nem-konvencionális kitermelés a gázkeletkezés forráskőzetét célozza meg (főleg a „shale gas” esetében), ahol a gáz apró, nano-tartományba eső pórusokban helyezkedik el; ebbe a kőzetrétegbe kell lefúrni, majd hidraulikus serkentést végezni, hogy a repedéseken át a gáz szabadon távozhasson, és ezzel kitermelhetővé váljon. Kissé leegyszerűsítve az a különbség a hagyományos és a nem-hagyományos gázkitermelés között, hogy amíg az előbbinél nehéz megtalálni a felhalmozódott gázt, de könnyű kitermelni, addig az utóbbinál könnyebb felfedezni a lelőhelyet, azaz a forrást, de nehezebb azt kitermelni.
A kitermelési nehézségek ellenére több példa is bizonyítja (például az Egyesült Államokban, lásd később), hogy a nem-konvencionális földgáz kitermelése segítséget jelenthet a világ – és benne Európa – növekvő energiaigényének egy részének kielégítésére, és közreműködhet a fenntarthatóság jövőbeli energetikai kritériumainak teljesítésében. Jelenleg a világ harminckét országában összesen 42 területen feltételezhető nem-hagyományos földgáz potenciál (többek között az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Kanadában, Franciaországban, Svédországban, Magyarországon, Lengyelországban, Ukrajnában, Bulgáriában, Algériában, Líbiában, a Dél-Afrikai Köztársaságban, Ausztráliában és Kínában, végül Oroszországban is).
A két földgáztípus (hagyományos és nem-hagyományos) közötti alapvető azonosságok, hogy mindkét esetben földgáz a kitermelés célja, összetételben, minőségben és energiatartalmában túlnyomórészt azonosak, és hasonlóak a mélybeli és a felszíni kitermelési eszközök is. A legalapvetőbb különbség a kitermelési metódusban rejlik, emellett  a nem-hagyományos földgáz általában mélyebben, kötött állapotban a kőzetekben található, az úgynevezett anyakőzetben. Legjellemzőbben a pala- és márgagázra igaz ez, a homokkőben csapdázott gáz már gyakran migráció (mélyebb geológiai tartományokból a sekélyebbek felé való „vándorlás” révén) után jelenik meg, így közelebb áll a hagyományosnak nevezett testvéréhez. Amíg a hagyományos földgáz esetében kisszámú kút is elegendő a földgáz kitermeléséhez, addig a nem-hagyományos földgáz felszínre hozatalához nagy mennyiségű kútra van szükség (a kútszám a klasszikus olajtermelés céljaira is esetenként nagy, így a Makó árok peremén, jelenleg több mint 1500 kút létesült). A nem-konvencionális földgáz esetében lényegesen nehezebb az egzakt készletbecslés, sokkal inkább potenciálról beszélhetünk, szemben a hagyományos gáz esetében bevett térfogat becslési metódusokkal . A nem-hagyományos földgáz kitermelése decentralizált, nehézség nélkül rákapcsolható a helyi gázhálózatokra, míg a hagyományos gáz eljuttatását sok ezer kilométernyi földgázvezetékkel és jelentős szén-dioxid  kibocsátású kompresszorállomásokkal oldják meg (pl. orosz nagyátmérőjű távvezetékek).
A nem-hagyományos földgáz előnyei közé tartozik, hogy a földgáz elégetése erőművekben rugalmas teljesítményigény kielégítésére alkalmas, lényegesen kevesebb szén-dioxid, nitrogéndioxid és kén-dioxid kibocsátásával jár, mint a kőolaj és a szén esetében. Anélkül, hogy kitérnénk a földgáz előnyeire és hátrányaira, alapvetésként hangsúlyozandó a földgáz „híd” szerepe az olaj- és a megújuló korszakok közt. A nem-hagyományos földgáz decentralizáltan termelhető, és már a helyi gázpiacon is értékesíthető, emellett munkaigényes kitermelési forma: a kitermelése infrastruktúra kiépítését, munkaerő- és szakemberállományt igényel, ezzel hozzájárul az új munkahelyek teremtéséhez, valamint a válság által érintett építőipar fellendüléséhez is. Például az USA-ban jelenleg megközelítőleg egymillió ember dolgozik közvetlenül ebben az iparágban, és milliók közvetetten. Emellett hozzájárulhat a gázár csökkenéséhez Európában, ahogyan az Egyesült Államokban meg is valósult, elősegíti a forrásdiverzifikációt, csökkenti az importfüggőséget, ezzel növelve az adott ország politikai mozgásterét. Hozzájárulhat a globális környezeti károk csökkenéséhez: például Kína jelenleg a kőszénre alapozza az energiaiparát, de a nem-konvencionális földgáz egy kevésbé szennyező energiahordozót biztosítana a távol-keleti ország gazdasága számára, ezzel jelentőse csökkentve a globális klímaterhelést. Kiválthatja a hagyományos, szennyező hatású (olaj, szén) energiahordozókat, ugyanakkor kiegyensúlyozó szerepet tölthet be a megújulók elterjedése esetén, kiemelve a nap- és szélenergia skálázási nehézségeit, melyeket a leghatékonyabban gázmotoros egységekkel lehet egyensúlyban tartani.
A nem-hagyományos földgáz hátrányai között említendő, hogy gyakran mélyebben található a felszín alatt, mint a hagyományos társa, és nehezebben is kitermelhető. Az egy kútból kinyerhető gáz mennyisége kevesebb lehet, mint a hagyományos kitermelés esetében, de ez a tény irreleváns az összes kitermelt gáz mennyiségére nézve. A kiaknázására irányuló technológiák nehezen adaptálhatóak: az egyik kutatási helyszínen egy sikeres technológia nem feltétlenül vezet eredményre egy másik területen. A különböző geológiai szerkezetű lelőhelyek eltérő kihívások elé állítják a kitermelőket. Az anyakőzet stimulálására szolgáló technológiákkal kapcsolatban biztonsági aggályok merültek fel: a technológiát például szeizmikus események előidézésével hozzák összefüggésbe, illetve a vízbázis potenciális elszennyezésével vádolják. Ugyanis a kinyeréséhez jelentős mennyiségű vizet kell a kőzetrétegek közé besajtolni, majd hidraulikusan megrepeszteni (stimulálni) azt. Ez nyilvánvalóan költséges sivatagos felszínen, valamint azokon a területeken, ahol a mezőgazdaság túlsúlyos a gazdasági szerkezetben, bár a „környezeti lábnyom” az egy helyről több, akár 20-25 kút lemelegítésével nagymértében csökkenthető. A felszíni vízbázis elapadása adott esetben a mezőgazdaság terén okozhat károkat. Létezik ugyanakkor cseppfolyós gázt (nitrogén, szén-dioxid) használó serkentési technológia is. Hazánk hidrológiáját tekintve a fenti aggályok csak részben relevánsak, mivel Magyarország területén bőségesen áll rendelkezésre édesvíz. A felhasznált vízmennyiségre egy példa: egy hagyományos közepes méretű kazános szénerőmű napi kondenzvíz igénye (azaz vízfelhasználása) annyi, vagy több, mint amennyi vizet összesen felhasználnak egy nem-konvencionális gázkút termeltetése során, a teljes élettartam intervallumában.
A nem-hagyományos földgáz elterjedését akadályozó tényezők közt említendő, hogy a nem-hagyományos földgáz kitermelése – a már ismertetett okok miatt – rendkívül tőkeigényes. Európában a nem-hagyományos földgáz kitermelését nagymértékben megnehezíti az eltérő jogszabályi környezet, a különböző országok környezetvédelmi szabályainak összehangolatlansága. A nem-hagyományos földgázt rejtő kőzetformációk gyakran országhatárokon nyúlnak keresztül, több állam is osztozik rajtuk, így a környezeti terhelést és kockázatokat a szomszédos országok is viselik, a környezeti károk emberi és anyagi költségeinek „elosztása” nemzetközi jogi és diplomáciai konfliktusokat vet fel (pl. Svédország és Dánia, Magyarország és Románia osztozik közös nem-hagyományos földgázforrásokon). Európában jóval kedvezőtlenebbek a demográfiai feltételek a nem-hagyományos földgáz kiaknázásához, mint az Egyesült Államokban nem sűrűn lakott térségeiben. Emellett az USA-nak egységes földgázstratégiája, általában pedig összehangolt energiapolitikája van, míg Európában visszatérő probléma a bilaterális „különalkuk” rendszere (leginkább a fő importőr, Oroszország felé). További akadályozó tényező az ún. földgázverseny, mely megfelelően liberalizált piaci kereteket biztosított az Egyesült Államokban a nem-hagyományos földgáz elterjedésének. Ezzel szemben Európában csupán Hollandiában és az Egyesült Királyságban található fejlett földgázverseny, lényegesen fejletlenebb állapotban pedig az Ibériai-félszigeten, Olaszországban és Németországban. Európa többi részén, jellemzően Közép-Kelet Európában az olajárhoz kötött földgázár a domináns, általában államilag szabályozott végárral. Összefoglalva, a nem-hagyományos földgáz kitermelésének felfutása Európában 2020 utánra várható, és jelentős szerepet fog játszani a földgáz-import diverzifikációban, és annak csökkentésében.
A földgázimport-diverzifikáció lehetőségei
Magyarország számára további lehetőséget jelent a meglévő földgázvezeték infrastruktúra, és tárolókapacitás eredményesebb kihasználása. A földgáztárolás akkor játszhat kulcsszerepet a behozataltól való függőség szerepének csökkentésében, ha egyrészt van egy likvid földgázpiac, napi kereskedelemmel és gáztőzsdével, másrészt eme földgázpiac mögött valós fizikai szállítások is állnak, ahol az országot a külvilággal összekötő interkonnektorok (határokon átívelő földgázvezetékek) kétirányú szállítást tesznek lehetővé (mivel ma csupán a horvát-magyar és az osztrák-magyar vezetékek képesek kismértékű nyugat-keleti irányú szállításra, egyébként a kelet-nyugati irány a jellemző, a horvát vezeték esetében az észak-dél irány). A rugalmas földgázpiac jelentősége elsődleges, mivel anélkül a mindenkori orosz ún. take-or-pay („vidd vagy fizess”) árat kell fizetnünk, mely azt jelenti, hogy egy hosszú távú szerződés keretében előre vállalunk egy földgázmennyiséget, amit a mindenkori olajindexált áron kell megvennünk, ha kell, ha nem (tehát akkor is ki kell fizetnünk, ha át sem vesszük), mely több bizonytalansági tényezőt is hordoz magában. Először is, a földgázfelhasználás hazánkban leginkább lakossági, utána pedig ipari és erőművi, a lakosság pedig nagyrészt fűtésre használja, mely időjárásfüggő. Tehát egy előre vállalt mennyiség szinte bizonyosan túlkínálatot, vagy hiányt okozhat, függően attól, mennyire hideg, vagy enyhe tél van. Másodszor, az olajhoz kötött földgázár párhuzamosan mozgatja a gáz árát a kőolajéval, tehát a már említett szezonális árhatáson kívül még a kőolajra ható globális trendek is befolyásolják a leszállított gáz árát. Tehát egy esetlegesen eszkalálódó iráni háborús helyzet közvetetten befolyásolná a számunkra szállítandó orosz földgáz árát. Ez például az Egyesül Államokban lényegesen kevésbé lenne radikális, mivel az ottani földgázár nagyrészt független a kőolaj árától, és ez okozza részben az  földgáz olcsóságát is. Hogy legyen összehasonlítási alapunk: jelenleg (2012 május)  az USA-ban negyed annyiba kerül a földgáz egy molekulája, mint Európában. Képzeljük el azt a szituációt, ahol a WTI (West Texas Intermediate – az amerikai könnyűolaj referenciaára) jelenleg 30 dollár környékén lenne, míg a Brent (a WTI európai megfelelője) pedig a mai, 120 dolláros szinten. Valószínűleg a felborítaná a világgazdaság egyensúlyát, fenntarthatatlan gravitációs pontokat képezve. A példából is érzékelhető, hogy ez az egyensúlytalanság a földgáz világpiaci árában nem sokáig tartható fenn egy globalizált világpiaci környezetben. A kiegyenlítődésnek eddig infrastrukturális gátak szabtak határt, ugyanis a földgáz lényegesen nehezebben mozgatható kontinensek között, mint a kőolaj, és kisebb energiasűrűséggel is, ami lényegesen megdrágítja a transzportját. Nagyrészt ebből fakad a földgáz alacsony fokú likviditása, és a világpiacon tapasztalható markánsan eltérő árazások is, földrajzi elhelyezkedéstől függően.
Európa esetében nem beszélhetünk ilyen problémáról, legfeljebb a kissé alulfejlett gázvezeték infrastruktúra adhat okot kritikára, az is leginkább a keleti tagországokban, ahol a kapacitások túlnyomó részét a posztszovjet gerincvezetékek alkotják. Mint az már említésre került, Magyarországon a régióhoz viszonyítva igen fejlett infrastruktúra található, melynek további bővítésével egységesített gázpiacot lehet létrehozni. Ebben nagy előrelépést jelentene egy fejlett napi kereskedelmi piac, más néven gáztőzsde kialakítása. A 2010-ben létrejött magyar gáztőzsde, mely 2011-ben állami irányítás alá került, lehetőséget nyújthat arra, hogy a mindenkori gázimport lényegesen rugalmasabban legyen elosztva hazánkban. Nyugat Európában a TTF (Title Transfer Facility) Hollandiában, és az NBP (National Balancing Point) az Egyesült Királyságban, melyek valódi és virtuális gázkereskedelmet folytatnak, ezzel egy magasan likvid gázpiacot létesítve, komoly árrugalmasságot generálva, magas hatékonysággal. Magyarország számára kitörési pont lenne, ha nem csupán virtuálisan, elektronikus tőzsdei tranzakciókkal tudná kis mértékben installálni a SPOT-piaci (világpiaci földgázár) gázárakat a hazai földgázárba, hanem valódi likviditással megerősítve lényegesen vonzóbb kereskedelmi célpont lenne például a nyugat-európai gázkereskedők részére. Ezzel képesek lennénk részben függetleníteni magunkat a take or pay árazás rugalmatlanságától, és összességében csökkenteni tudnánk a földgáz beszerzési árát.
Összefoglaló
A fentiekben ismertetett megoldások csupán egy részét képezik az opciók halmazának, ugyanis az energiahatékonyság növelésében, a további megújuló energiahordozók terén, illetve a hazai ásványivagyonban rejlő további megoldások mérlegelése és részletes taglalása szétfeszítenék a dolgozat keretét. Ennek ellenére érdemes kiemelni az épületenergetikában, nevezetesen az épületek energiafelhasználásának csökkentésében rejlő potenciált, melyet egy koherens, az EU által is támogatott hosszú távú stratégia keretében, vidékfejlesztési programmal párhuzamosan lehet érdemes implementálni a magyar energiapolitikába. Ugyanis Magyarországon az egy főre jutó energiafelhasználás a kétszerese a nyugat-európainak, és ennek túlnyomó része a korszerűtlen épületgépészet és infrastruktúra okán alakult ki. Tehát az energiahatékonyság területén szignifikáns növekedés érhető el, melynek egyik előnye, hogy közvetlenül csökkentheti a földgázfogyasztást, az energiaimport-függőségünk elsődleges indikátorát.
Nyilvánvalóan nem elégséges, ha szakemberek és szakpolitikusok által megalkotott évtizedekre előretekintő stratégiák születnek, amennyiben azok megvalósítását aktuálpolitikai döntések húzzák keresztbe. Ezen a területen talán még nagyobb veszélyeket rejt a magyar közállapotokat kiválóan jellemző, az örök körforgást szimbolizáló uroborosz, a saját farkába harapó mitológiai kígyó (vö. „Mit kezdjünk az önismétlő gazdaságpolitikával?” című írásunk). Ugyanis jelenleg az uralkodó elit a fent vázolt problémáknak csak a részhalmazait látja, a teljes kép pedig rejtve marad. Az energetika egészen más – hosszabb – időtávokkal dolgozik, mint a többi szegmens, és a négyévenkénti váltógazdálkodás még nagyobb károkat tud okozni, mint másutt. Ennek felismerése közös érdek, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy egy olyan szektor, amely ekkora pénz és vagyon felett diszponál, nem maradhat ki az érdekharcokból. Viszont egy átfogóbb, méltányosabb és az alapstruktúrára koncentráló új szemléletmód, mint a norvég minta mutatja, nem példa nélküli.
Ha nem leszünk képesek az elmúlt száz év során elkövetett energiapolitikai hibáinkból tanulni, egy újabb olajársokk is annulálhatja több kormányzati ciklus számos más területen tett erőfeszítéseinek eredményeit. Az elemzésünkben ismertetett lehetőségek pedig csupán töredékét képezik a lehetséges utak számának, de remélhetőleg megfelelő alapot szolgáltatnak arra, hogy elinduljon egy széles spektrumú diskurzus erről a problémáról.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország