Lincoln árnyékában

Ha valaki azt gondolná, hogy Amerikában mostanában minden Lincolnról szól, részben igaza van. Barack Obama második beiktatási ceremóniájának tematikája is az ikonikus elnök személyére épített, és nem más, mint Steven Spielberg készített nemrég komoly nézettségű filmet róla, ami már az első héten többszörösen visszahozta gyártási költségeit. Nem véletlenül, hiszen Abraham Lincolnt Amerika három leghíresebb történelmi személyisége között tartják számon, és a gettysburgi beszéde a legismertebb retorikai mű az Egyesült Államokban. Mindez úgy, hogy Lincoln személyisége életében rendkívül megosztó volt. Gyűlölet és istenítés közepette kormányzott, mégis az utókor szemében Amerika egyik legnagyobb elnökévé nőtte ki magát. Vajon mitől vált mégis ilyen nagyformátumú politikussá, és manapság szület(het)nek-e még ilyen vezér egyéniségek?

Barack Obama második elnöki beiktatását az „Amerika jövőjébe vetett hit” kísérte végig. Akár az elhúzódó válságra adott válasz is szülhette volna a tematikát, azonban egészen mást takart az ünnepségsorozat címe. A szervezők hivatalos indoklása szerint 150 évvel ezelőtt helyezték el a Capitolium kupoláján levő Szabadság-szobrot, amelyre azóta is a demokrácia és egység jelképeként tekintenek az Egyesült Államokban. Csakhogy 1861-ben, amikor Abraham Lincoln hivatalba lépett, az épület félkész dómja óhatatlanul inkább az ország polgárháborús kettéosztottságára emlékeztetett. Nem véletlenül szorgalmazta az elnök a kupola befejezését. Ha ugyanis a Capitolium nem épül fel, lényegében az Unió gondolata is elveszett. Amikor az amerikai polgárháború következtében leállt az építkezés, a munkások fizetség nélkül tovább dolgoztak.

A felszabadított rabszolgák ingyen folytatták tevékenységüket az építkezésen, így 1863 két jelentős esemény miatt is emlékezetes maradt. Januárban elfogadták az Emancipációs kiáltványt, amelyik a konföderációs (az Unióból kivált) államokban felszabadította a rabszolgákat, és a rabszolgaság későbbi teljes megszűnéséhez vezetett, decemberre pedig helyére került a Capitolium csúcsdísze is.

150 évvel később, Amerika első afro-amerikai elnöke éppen másodszorra tette le hivatali esküjét Lincoln bibliájára helyezve kezét a Capitolium előtt. A gesztus azonban jóval több volt, mint az elnöki beiktatásokon megszokott hagyomány vagy szimbolika. A beiktatás napja idén ugyanis éppen Martin Luther King Jr. emléknapjára esett. Lincoln cselekedetei nélkül nem születnek meg Martin Luther King tettei, King szavai nélkül nincsenek Barack Obama elnöki döntései. Abraham Lincoln, részben akaratán kívül, elindított egy folyamatot, ami generációk életét változtatta meg, holott ő elsősorban mindig csak a nemzet egységét szerette volna megőrizni. Mégis sokkal inkább a rabszolgaság eltörléséhez kötik nevét. Miközben magánemberként mélységesen ellenezte a rabszolgaságot, tisztában volt azzal, hogy elnökként elsődleges feladata a nemzet egyben tartása volt, bármi áron, egy olyan időszakban, amikor az ország megosztottsága fenyegette mindazt, amit az alapító atyák megalkottak. Elhíresült gettysburgi beszédében is ezt hangsúlyozta.

 
„Nyolcvanhét évvel ezelőtt ősatyáink egy új nemzetet teremtettek e földrészen, mely szabadságban fogant, és azon elképzelés által vezéreltetett, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett. Most egy olyan méretű polgárháborúba bocsátkoztunk, mely próbára teszi, meddig tud fennmaradni ez a nemzet, vagy bármely nemzet, mely így fogant és alapozódott meg. E háborúnak egy nagy csataterén gyűltünk most össze azért, hogy ennek egy részét azon társaink végső nyugvóhelyévé szenteljük, akik azért áldozták fel életüket, hogy a nemzet tovább élhessen. Kellő és helyénvaló, hogy ezt tegyük.
De tágabb értelemben nem szentelhetjük meg, nem áldhatjuk meg, nem szentelhetjük be e földet. Azok a derék emberek, élők és holtak, akik itt küzdöttek, sokkal jobban megszentelték már, minthogy a mi csekély hatalmunkban állna ehhez bármit is hozzátenni, vagy ebből elvenni. A világ aligha fog felfigyelni, vagy hosszasabban emlékezni arra, amit mi itt most mondunk, de arról soha nem fog megfeledkezni, amit ők tettek itt. A mi dolgunk, élőké inkább az, hogy annak a befejezetlen műnek szenteljük magunkat, melyet ők mindeddig oly nemesen vittek előre. A mi dolgunk inkább az, hogy a még hátralévő, előttünk álló feladatoknak szenteljük magunkat - hogy e tiszteletreméltó holtaktól megsokszorozódó elszántságot tanuljunk mutatni azon ügy iránt, melyért ők utolsó elszánt erőfeszítéseiket tették -, hogy mi itt meghozzuk azt a nemes elhatározást, miszerint nem engedjük, hogy e holtak halála hiábavaló legyen; hogy országunkban a szabadság Isten kegyelméből újjászülethessen; és hogy a nép kormánya, a nép által és a nép érdekében kormányozva, ne tűnhessen el a Föld színéről.”
 

A kettészakadtság felszámolása olyannyira fontos volt számára, hogy ezért, akár a saját oldalán állókkal is képes volt szembe menni. Nem elég ugyanis, hogy harcban állt a kilépett államokkal, a republikánusoknak és a rabszolgák azonnali felszabadításáért harcoló abolícionisták számára túl óvatosnak, a demokratáknak viszont túl radikálisnak bizonyult.

„Legfőbb célom, hogy küzdelmünkkel az Unió egységét megőrizzem, nem pedig hogy a rabszolgaságot eltöröljem, vagy fönntartsam. Ha megmenthetném az Uniót egyetlen rabszolga felszabadítása nélkül, megtenném, és ha megmenthetném minden egyes rabszolga felszabadítása által, azt is megtenném; ha pedig megmenthetném azt egyeseket felszabadítva, de másokat békén hagyva, akkor azt is megcselekedném. Mindent, mit a színes bőrűek és a rabszolgaság ügyében teszek azért művelem, mert hiszem, hogy hozzájárul az Unió megmentéséhez; és minden, aminek megcselekvésétől tartózkodom, azért hanyagoltatik megtenni, mert nem hiszem, hogy az is az Unió megmentését szolgálná.”

A Lincoln ellen elkövetett merénylet, a személye körüli mítoszteremtés és nem utolsósorban a pillangó effektus, amelyet elindított intézkedéseivel, jelentősen meghatározzák az utókor róla kialakított képét. Miért válik ki a többi elnök közül? Vajon a változ(tat)ás mértéke és az eredmények hosszú távú hatása felel a vezetői nagyságért?

A történelemkönyvek számon tartják és felmagasztalják a nagy hadvezéreket, valamint a paradigmaváltást előidéző személyeket, függetlenül azok „emberi minőségétől”. A konföderalisták éppúgy gyűlölték Lincolnt, ahogyan sokan árulónak tartották Michail Gorbacsovot a Szovjetunió széthullásáért. Ezzel szemben Gorbacsov Nobel-békedíjat kapott és a kelet-európai volt szatellit országok hálával tartozhatnak a vasfüggöny lebontásában játszott szerepéért. Vajon lesznek, lehetnek-e még ilyen horderejű vezetők, akik ilyen mély nyomokat hagynak maguk után, vagy vezetői nagyság terén „a történelem végéhez” értünk? Lehet-e még változást elérni a világban? Kiemelkedhet-e valaha ilyen kaliberű politikus Magyarországon az Európai Unió tagjaként, demokrácia és piacgazdaság keretein belül?

Első reakciónk talán az, hogy nem. Egyrészt, mert Magyarország sokszor „mozdíthatatlannak” látszik. A megegyezéses rendszerváltás nem váltott ki olyan tömeges társadalmi katarzist, mint például Lengyelországban vagy Csehszlovákiában. Másrészt az azóta eltelt 22 év mind társadalmi, mind pártpolitikai szinten azzal telt el, hogy mindennemű változást megakadályozzon. A mindenkori ellenzék, teljes kapacitásával a mindenkori kormány reformjainak megakasztásáért ténykedett. A hazai tapasztalatok ugyanis afelé tendálnak, hogy a változás rendszerint rossz irányba történik és érdeksérelemmel jár. Ez a stabilitás téves „szeretetéhez” vezet, ami pozitív tulajdonságot rendel a változatlansághoz, értékként állítva be az állandóságot, de nem valami kifinomult konzervatív ideológiára alapozva, hanem a változástól való félelemre.

Nemrégiben tudósok kimutatták, hogy a személyiségünk folyamatosan változik, akkor is, ha azt hisszük, valójában nem. Miközben elismerjük a múltban történt változásukat, tapasztalataink ellenére úgy érezzük, hogy többé már nem fogunk változni, örökké olyanok maradunk, mint amilyennek látjuk magunkat a jelenben. Nagy vonalakban így állunk a politikához is. Sokan érzik úgy, hogy Magyarország még soha nem volt olyan megosztott, mint ma. Úgy gondolják, részben helyesen, részben helytelenül, hogy utolsó betűig meg kell őrizni a rendszerváltáskor lefektetetteket. Csak, hogy mi van akkor, ha az akkori rendelkezések nem voltak tökéletesek? Vagy adott esetben, a mai megváltozott világunkban már nem állják meg helyüket? Véssük kőbe a tökéletlent? Az Egyesült Államok alkotmányának preambulumában az szerepel, hogy a nép azért hozza létre azt, hogy tökéletesítse az Uniót. Barack Obama egyik leghíresebb – rasszizmusról szóló - beszédének is ezt a címet adta, „Tökéletesebb Uniót”, és végül második beiktatási beszédében is az alapító atyák üzenetére utalt és arra, hogy Amerika csakis együtt, az állampolgárok közös erőfeszítésével tud előre jutni. Csakis így tudják megőrizni a demokráciát és szabadságot. Barack Obama beszédének tartalmi üzenete éppen ez volt, miközben tisztelik, ünneplik, és védik a múltat, amelyik a jelen vívmányait lehetővé tette, egyben tisztában vannak azzal is, hogy a jót megőrizve folyamatos változásban kell maradniuk ahhoz, hogy az Egyesült Államok továbbra is vezető hatalom maradjon. Mint mondta, nemzetként nem érték még el céljukat addig, ameddig a Függetlenségi Nyilatkozat szellemében a nők nem keresnek ugyanannyit, mint a férfiak, a melegeket nem illetik meg ugyanazon jogok, mint másokat. Lincoln árnyéka hosszúra nyúlt. 150 évvel azután, hogy gettysburgi beszédéhez az alapító atyák ugyanezen gondolatát hívta segítségül, még mindig van teendő. Márpedig amíg feladat van, mindig lesznek emberek, akik felnőnek hozzá.

 

2013.01.22.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország