Tévhitek az egészségügyi reformról

A mindenható ellátórendszer

A legújabb kutatások szerint a várható élettartam növekedése nagyjából felerészben tudható be az ellátórendszer teljesítményének. Ugyanakkor egyáltalán nem mindegy, hogy milyen minőségben élik le az emberek egyre hosszabb életüket. A WHO egészségfelfogásában az egészség többet jelent, mint a betegségtől való mentességet. A testi-lelki jól-lét szempontjai, a szocioökonómiai tényezők egyre inkább hangsúlyossá válnak. Már a kilencvenes évektől szokás ezt a hatásrendszert úgynevezett hagymaábrán megjeleníteni, amelyben azonban nem elsősorban a szolgáltatói oldal a meghatározó, hanem kívülről befelé haladva olyan tényezők, mint az általános gazdasági-politikai feltételek; élet- és munkakörülmények, társadalmi kapcsolatok, egyéni életmód; illetve az életkor, nem és egyéb adottságok.

Amennyiben tehát elvárásokat fogalmazunk meg a jelenlegi reformfolyamattal kapcsolatban, érdemes megvizsgálni, hogy a háziorvosi-, kórházi-szakrendelői struktúra egyáltalán milyen potenciállal bír az élettartamra és az életminőségre. Az egészségpolitika fókuszát érdemes olyan új területekre kiterjeszteni, mint az egyéni felelősség, a gazdasági-politikai közeg hatásai, vagy a társadalmi kohézió kérdése. Vajon milyen mérőszámok mentén értelmezhető siker és kudarc? Valójában mekkora befolyása van az ellátórendszer átszervezésének ezekre? Milyen egyéb tényezők vannak? Hogyan tudjuk ezek hatásait kiszűrni, illetve mérni?

Reform = megszorítás

Az indoklás, amelyik az egészségügyi reformokat a forráskivonással, vagy a spórolási lehetőséggel magyarázza, mindig megdöbbentő, hiszen az ilyen érvelés alapján az a legjobb, ha minél több beteg minél előbb meghal, mivel akkor okoznak legkevesebb költséget. Különösen Magyarországon, és különösen a válság éveiben kell hangsúlyozni, hogy tarthatatlan az a nézet, hogy az átalakítások egyedül a költségminimalizálást célozzák. A probléma ugyanis nem az, hogy egészségügyi kiadásaink elmaradnak a legfejlettebb országokétól. Hiszen ha a szükséglet határozná meg ezeket, akkor nem Svédországban, hanem a harmadik világban költenének a legtöbbet az egészségügyre. Magyarország azonban lassan a visegrádi országok szintjétől is elmarad a közkiadásokat illetően. Az utóbbi években az egészségügy szereplőinek számos megszorítást kellett elviselnie, amelyik önmagában természetesen nem rossz, hiszen számos esetben indokolható a pazarlás megszüntetése, vagy a racionalizálás. A nagy probléma azonban az, hogy az így felszabaduló összegek nem maradnak a szektorban, hanem más – a költségvetési politika által prioritásként kezelt – területekre vándorolnak. Ezzel minden szinten ellenérdekeltté teszik a rendszer szereplőit a reformfolyamat végrehajtásában.

Az egészségügy nem lehet kifizetőhely, amelyen mindenáron spórolni kell. Egy reform aligha lehet sikeres, ha ilyen szemlélettel hajtják végre. Ráadásul kormányzati szinten a források allokálásánál igen nehéz helyzetben van a tárca mindenkori képviselője, ha például gazdaságfejlesztési célokkal, vagy adócsökkentéssel szemben az egészségügy mellett kell érvelnie. Ehhez az kellene, hogy a döntéshozók az egészségügyet végre hosszú távú befektetésként, számszerűsíthető, „forintosítható” területként kezeljék.

A politikai felhatalmazás határai

A politikai felhatalmazást – különösen, ha az kétharmados – hajlamosak vagyunk úgy értékelni, hogy akkor a kormány „bármit” megtehet. Holott – különösen olyan bonyolult területen, mint az egészségügy – nagyon erős korlátok lehetnek. Már esett szó arról, hogy a különböző szektorok közötti határok elmosódnak, egy oktatáspolitikai kérdés például könnyedén döntő jelentőségű lehet az egészségügyre nézve. Egy-egy részterületen a köz- és a magánszektor is összecsúszhat, utóbbira a kormányzatnak nyilván jóval kevesebb befolyása van. A fő probléma azonban az, hogy rendkívül komplex rendszerről van szó, amelyet rendkívül sokféle érdek és kapcsolati háló sző át, a döntéselőkészítés, modellalkotás során ezekkel nem lehet tökéletesen előre kalkulálni. Így aztán nagyon gyakori, hogy nem szándékolt mellékhatásokkal kell a politikusoknak szembenézni. A kormány által megálmodott reformnapirendet rendkívül sok minden befolyásolja a média szerepétől a szakapparátus alsó szintjeinek érdekeltségéig, akik akár blokkolhatják is a központi akaratot.

Látjuk tehát, hogy a jó szakmai program, és a politikai felhatalmazás korántsem elég, a Semmelweis Terv például – az akkori makroökonómiai kilátásokra alapozva – folyamatosan növekvő gazdasággal, illetve az ebből származó bevételekkel számol. Nagyon keveset hallani azonban arról, hogy a jelenlegi reorganizációs folyamat mennyiben módosult az elmaradó növekedés miatt.

Az értéksemleges szakpolitika mítosza

Nagyon gyakran axiómaként kezeljük, hogy az ellátórendszer reformja, vagy a gyógyszerkassza átalakítása valamiféle értéksemleges döntések sorozata, egyszerű (vagy inkább bonyolult) matematika. Holott a legtöbbször erkölcsi kérdés, sőt politikai értékrendszertől függ, hogy mit tartunk morálisan elfogadhatónak. Itt nem arról van szó csupán, hogy az MSZP-SZDSZ kormány szabadpiaci alapon próbálta átalakítani az egészségbiztosítást, vagy az, hogy a Fidesz-KDNP az államot tekinti az ellátórendszer kulcsszereplőjének.

Sokkal inkább arról van szó, hogy kellemetlen szembesíteni a társadalmat az igények és az erőforrások közti ellentmondásokkal. Mintha a rendszerváltás után az egészségügyünk megmaradt volna egy szocialista szigetnek, ahol mindenkinek jár minden, és tilos felvetni nyilvánosan morális kérdéseket, miközben az ágazatban dolgozók nap, mint nap kénytelenek meghozni ilyen típusú döntéseket. Csak néhány ezek közül: valóban képes a társadalombiztosítás ellátni a jelenlegi csomagban foglalt kötelezettségeit, vagy csak névleg, hiszen a várólisták hossza a gyakorlatban sokakat kizár az igénybevételtől? Érdemes a legdrágább gyógyszereket, kezeléseket biztosítani egy haldoklónak, miközben egy ugyanakkora összegből egy kisváros szakrendelője egy hónapig működtethető? Progresszívnak, vagy arányosnak kellene inkább lennie a forrásteremtésnek?

Nagyon komoly hiányossága a magyar politikának, hogy megspórolta ezeket a közéleti vitákat, így csak vélekedéseink vannak arról, hogy mit tart a társadalom méltányosnak és igazságosnak, miközben tudjuk, hogy az erőforrások igencsak végesek és mindig el kell venni valahonnan, hogy máshol meglegyen a szükséges pénz. Ez a fajta szégyenlős félrenézés nem segíti, hanem inkább gátja a reformfolyamatnak, illetve az azt kísérő társadalmi támogatásnak vagy éppen ellenérzésnek.

A különböző oldalakról gyakran elhangzó politikai lózungokkal ellentétben valójában nincs tehát előre megírt sikerrecept. Sőt, még az is igen bizonytalan, hogy más országokban hatékony intézkedéseket át lehet-e hazai környezetbe ültetni. A világos célok meghatározása mellett nagyon fontos, hogy az egészségpolitika élvezze a társadalom támogatását, illetve, hogy leszámoljunk az egészségügyet körülvevő tévhitekkel. Az életminőség, a társadalmi egészség jelentős javulását nem várhatjuk pusztán az ellátórendszertől, hiszen sokkal komplexebb problémáról van szó. Az egészségügyet nem kiadási tételként kell kezelni, amelyen időről időre faragni kell, hanem gazdaságilag is értelmezhető egészségtőkét állít elő, ezért ugyanolyan befektetésként értelmezhető, mint bármelyik terület. A politikai felhatalmazás és az értékes szakmai program sem garancia a sikerre egy olyan bonyolult, rendkívül sok érdeket megjelenítő rendszerben, mint az egészségügy. Végül: a növekvő szükségletek és a véges erőforrások között ellentmondás, és az ebből fakadó igen nehéz morális döntésekkel való szembenézés nem spórolható meg. Jelenlegi hazai reformokról egyelőre igen nehéz sommás véleményt alkotni, azonban a reális kép megalkotásához nem árt leszámolni a tévhitekkel.

 

Jeskó József

 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország