Válsággerjesztő neoliberalizmus?

Cimke: Csery Péter,

A neoliberalizmus csődje?

Mindenekelőtt kezdjük azzal, amiben egyetértünk a gondolati fősodorral. Tagadhatatlan, hogy a piaci fundamentalizmus és a piacok szabályozatlanságai nagyban hozzájárultak a válság kialakulásához. Az új innovatív és gyakran rejtett vagy rosszul megbecsült kockázatokkal bíró pénzügyi termékek (pl.: jelzáloghitelek átcsomagolása/értékpapírosítása, a devizahitelezés beindulása, az egyensúlyinál jóval nagyobb hitelezés) korlátok nélküli terjedése már önmagában is rendszerszintű kockázatot hordozott magában, amit az eurózóna konstrukciós tökéletlensége (közös valuta és monetáris politika bevezetése egy nem optimális valutaövezetbe) tovább tetézett. Az előbbi kvázi bedöntötte az amerikai másodlagos jelzálogpiacot pénzügyi válságot indukálva, az utóbbi pedig mélyítette az eurót használó országok közötti versenyképességi szakadékot és komoly egyensúlytalanságokat eredményezett a valutaunión belül (kereskedelmi mérlegek felborulása), ami végül szuverén adósságválsággá eszkalálódott. Látszólag a neoliberalizmus tehát ténylegesen csődöt mondott. Azonban ez csak részben igaz.

  Forrás: Annamária Artner, Péter Róna: Euros(c)eptic- The Theory of The Optimum Currency Area and the Practice of the Euro

Szelektív neoliberalizmus

Ha valóban teljes mértékben vegytiszta neoliberális elvek mentén működtek volna a globális pénzügyi aktorok, valamint a nemzetek gazdaságpolitikái, és így alakult volna ki a mostani áldatlan helyzet, akkor azt mondhatnánk, valóban ez történt. De nem így van.
 
1.    A most bajban lévő országok kormányainak többsége ugyanis egyfajta torzult neoliberális modellt követett, amely elérhetővé tette a nemzetközi tőke előtti akadályok leépítéséből származó előnyöket, viszont a washingtoni konszenzus egy másik lényegi, az államháztartás finanszírozásával kapcsolatos pontját egyszerűen negligálta. Konkrétabban: a kormányzatok –kiváltképpen az eurózónában–  a lemaradott gazdaságokat olcsó külföldi hitelekből pumpálták fel és/vagy felelőtlen jóléti intézkedéseket eszközöltek, nem törődve a költségvetési egyensúly elérésére vonatkozó kritériummal. Vagyis, ha tisztán a neoliberalizmus szellemében folytatták volna a gazdaságpolitikájukat, akkor aligha halmozódhattak volna fel azok a kezelhetetlen mértékű államadósságok, amelyek jelenleg az egyik legfőbb problémát okozzák.
 
2.    A nemzetközi pénzügyi intézmények, élükön az IMF-fel, is egy torz neoliberális paradigma szerint működtek a gyakorlatban, a piac működési elvét és mechanizmusait szelektíven használva/kihasználva. Azt láthatjuk ugyanis, hogy a fejlődő országokban konjunktúra idején maximálisan és kizárólagosan a piac szabályait szem előtt tartva, mindenfajta beavatkozás nélkül szemlélte a Valutaalap (a programországokban is), hogy jutnak jelentős profithoz a helyi bankok, pénzintézetek vagy, ahogy a makrogazdasági egyensúlyt is kockáztató mértékben túlhitelezik magukat. Persze ebben semmi kifogásolható nincs, hiszen ez a piac törvénye.
 
Viszont válságban ugyanez a törvény azt diktálja, hogy például a felelőtlenül hitelt kihelyező bankok jelentős veszteségeket szenvedjenek el. Csakhogy az IMF ilyen esetekben rendszerint már beavatkozik a (piaci) folyamatokba (persze ha még nem hitelezett az adott országnak, akkor a kormány kérésére) olyan hitelprogramokkal, amelyeknek hangsúlyos része szokott lenni a bankrendszer stabilizálása, tehát a hitelkeret egy részét erre kénytelenek felhasználni a bajba jutott országok. Az IMF viszont mindig országokkal köt egyezséget, nem azok bankrendszerével, vagyis az adós mindig az adott állam lesz, melynek gazdaságpolitikáját a hitelkonstrukciótól függően, valamilyen mértékben befolyásolja majd a jövőben a Valutaalap. Ezt a befolyását pedig akár arra is használhatja, hogy a kisegített bankok közteherviselésbe történő esetleges bevonását megakadályozza. Látható tehát, hogy a piaci logika az IMF működésében is igen szelektíven érvényesül.
 
De a világ legnagyobb gazdaságait tömörítő G20 is hasonlósan reagált a gazdasági krízisre. 2009-ben létrehoztak egy 500 milliárd dolláros hitelalapot az eladósodott országok megsegítésére, melynek elsősorban a kelet-európai régió lett a kedvezményezettje, de olyan kondíciók mellett, amelyek egyértelműen a térségben kiterjedt érdekeltséggel rendelkező német bankoknak jelentett igazi mentőövet. A visszafizetendő hitelösszeget azonban a gazdaságilag megrendült nemzetek polgárainak kell majd visszafizetniük akár az egészségügyi vagy a szociális kiadások visszavágásának árán. Ahogy a Nobel-díjas közgazdász Joseph Stiglitz fogalmazott: „a profitot privatizálják, a veszteséget társadalmasítják”.

Következetlenség: kihúz vagy lehúz?

A fentiek fényében a következő megállapításra juthatunk. A válság kialakulásáért teljes egészében a washingtoni konszenzus értékein alapuló gazdasági rendet hibáztatni –noha tagadhatatlanul óriási szerepet játszott benne– hibás alapállás. Ha a neoliberális tanításnak megfelelően az országok túlnyomó többségének költségvetése kisebb kilengésekkel ugyan, de egyensúlyban lenne, s ezáltal fenntartható államadóságokkal rendelkeznének, illetve ha az eurózóna nem volna „koraszülött” állapotban, akkor a pénzügyi válság sokkal kevésbé tudott volna ilyen mély nyomokat hagyni a világgazdaságban. Másrészt a G20 és az IMF következetlen neoliberális politikája –minden visszásága ellenére– kétségtelenül folyamatosan segít elhárítani a csődveszélyt mind a bankrendszer mind az államháztartások tekintetében. Mindazonáltal az igazi kérdés az, hogy a pénzintézetek megmentéséért hosszú távon nem kell-e nagyobb árat fizetniük a szegényebb országok polgárainak, mintha inkább szabadon hagynák, hogy a piac természetes szelekciós mechanizmusai érvényesüljenek?
 
Csery Péter
 


 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország