Ki a Magyar

A 2011-es szlovákiai népszámlálás eredményei alapján húsz év alatt mintegy 108 ezerrel csökkent helyi magyarság lélekszáma, amely ma már 458 ezer fős, így népességen belüli aránya 10,8 százalékról 8,5 százalékra fogyatkozott. Ennek hatására 2012 májusában elindult egy politikai és egy társadalmi kezdeményezés is. Érdekképviseleti szinten a Híd, a MKP és a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala között (továbbiakban a Kerekasztal), amely szeptemberben egy közös dokumentum elfogadásához vezetett. Ezzel párhuzamosan a Kerekasztal elindított egy nyílt vitasorozat „Ki a magyar?“ címmel. Úgy tűnik a szlovákiai magyar politikai és értelmiségi elit felismerte, hogy a jelen kritikus helyzetre egy közös, fenntartható és pozitív stratégia kialakításával kell válaszolnia a magyar közösség megmaradásának érdekében.

A megmaradás és fejlődés alapfeltételei

A kevesebb magyar kisebb szavazóbázist, kevesebb iskolást és munkaerőt, valamint csökkenő számú olvasót és kultúra fogyasztót jelent, így ennek pozitív irányú befolyásolásában minden magyar érintett. Épp ezért ült össze az MKP-Híd-Kerekasztal és dolgozták ki a kisebbségi minimumot. A dokumentum a helyi magyarság, a szlovák társadalom és annak vezető elitje számára fogalmaz meg követendő elveket és célokat a szlovák-magyar viszonyra vonatkozóan. Legjelentősebb részét valószínűleg az önkormányzatokra vonatkozó hatáskörök és funkciók bővítése alkotják. Céljuk a kulturális és oktatási intézmények, valamint a határ menti régiófejlesztés – mivel a magyarlakta területek Szlovákia hátrányosabb régiói közé tartoznak – önkormányzati hatáskörbe való utalásának elérése. Az irat elfogadását Berényi József (MKP), Bugár Béla (Híd) és Tokár Géza (Kerekasztal) is mind pozitívan értékelték. Azonban voltak és vannak elégedetlen hangok, akik szerint az irat „nem tartalmaz újdonságokat“ a szlovákiai magyarság számára. Tény, hogy ezen megállapítások már korábban is részesei voltak a pártprogramoknak és a közösség jogos követeléseinek, viszont eltérő értelmezésük miatt szükség volt egy közös és elfogadható keret kialakítására. Ráadásul a dokumentum tartalmának érvényesítését mindhárom fél a kötelezettségének tekinti, tehát adott a számonkérhetőség is. Sokan rótták fel az autonómia (területi és kulturális) említésének hiányát. Jelen helyzetben viszont elsődlegesen az együttműködés alapjainak kiépítése szükségeltetik, valamint olyan rövid és középtávon megvalósítható stratégiára, amely megerősíti szlovákiai magyarság társadalmi kohézióját.

 

 

Ki a magyar?

A szlovákiai magyarság értelmiségi csoportjai korábban is folytattak vitákat a magyar közösség helyzetéről, de azokat leginkább szakmai és zárt körben tették. Jelen nagyszabású kezdeményezés bár vitaként lett meghirdetve, inkább eszmecserének nevezhető. A szerzők egy-egy problémás területet tárnak fel (asszimiláció, önmeghatározás, szlovák nyelv oktatás, közösségi minimum, autonómia és nyelvhasználat) mintsem vitáznak a korábban megjelent írások tartalmával. Eddig több mint 30 iromány született egyetemi professzorok, középiskolai tanárok, társadalomtudományi szakértők, történészek, stb. részvételével. Ilyesféle, az egész közösség életére vonatkozó nyilvános és nagyrészt civil eszmecserére még soha sem került sor a szlovákiai magyarság történelmében.

Tokár Géza (politológus, a Kerekasztal szóvivője) bevezető írásában fontosnak tartja a nyílt véleménynyilvánítást, mert „több olyan kérdés is létezik, melyeket nyilvánosan még nem tettek fel, nyilvánosan nem vitatta meg azokat sem a közvélemény, sem pedig a szakemberek. Túlnyomórészt azért, mert kényelmetlen problémákat vetnek fel.“ Ezek a kérdések és problémák elsőként a szlovákiai magyarság önidentitására vonatkoznak, amely 1989 után gyors mértékben erodálódott. Az addigi rendszerrel szemben sokkal „könnyebb“ volt egy összetartóbb és egységesebb közösségként létezni, főleg úgy, hogy a szomszédos Magyarország volt a keleti blokk legvonzóbb állama, a „legvidámabb barakk“. Hunčík Péter (Fórum Kisebbségkutató Intézet egyik alapítója és kutatója) szerint a rendszerváltás előtt „minél nagyobb volt a frusztráció, annál határozottabban álltak ki nemzetiségük mellett“ (a szlovákiai magyarok).

A kilencvenes évektől több negatív tényező is felgyorsította a fogyást, megbontva az addig kialakult sajátos közösségi kohéziót. Húsz év alatt a szlovákiai magyarság láthatóan ez ellen nem tudott fellépni sem egységesen, sem hatékonyan. Ennek eredményeképp a 2011-es népszámlálásnál több tízezer egyén nem vallotta magát magyarnak vagy nem jelölte nemzetiségét. Ugyanakkor egy jelentős részük viszont anyanyelveként a magyart adta meg. Az eszmecsere alapkérdésének – „ki a magyar?“ – megválaszolására többen „aki annak tartja magát“ választ adták, viszont véleményeik már megoszlanak a bizonytalanok statisztikai meghatározása kapcsán. Abban azonban egyetértenek, hogy meg kell nyerni az ingadozókat magyar identitásuk megerősítésére, amely csak a 458 ezres többség pozitív és befogadó szemléletével érhető el.

Mit akar a magyar?

Teljes értékű állampolgár akar lenni, azaz ne csak a szavazata és az adója számítson, hanem jogos igényeit is fogadja el a többségi szlovák társadalom. Jelenleg a nyelvhasználat és a kétnyelvűség pozitív diszkriminációjának előmozdítása a legaktuálisabb (regionális szinten eredményes is), de például a vasúti megállók esetében már központi határozatokra van szükség. Mindez viszont olyan közös politikai és civil érdekképviseletet, ill. társadalmi akaratot igényel, amely hatékonyan érvényesíti a közösség céljait. A 2009-es pártszakadás nyomán felszabadult egyfajta hatalmi és politikai mozgástér, amelyet a Kerekasztal sikeresen tudott elfoglalni. Ilyesféle egyeztetési fórum már régóta kívánatos volt a civil szervezetek számára. Eddigi tevékenysége alapján olyan célokat vállalt fel, amelyek korábban csak marginálisan jelentek meg a pártok programjaiban (kisebbségi jogok, kétnyelvűség, társadalmi diskurzus, önkormányzatiság). Már most jól látható befolyással bír a szlovákiai magyar közéleti napirend meghatározására, amelyet a múltban leginkább az MKP és a Híd vitái uraltak. Most újból itt az esély (a dokumentumba foglalt a közös pontok alapján) az előrelépésre minden lehetséges területen.

A szlovákiai magyar részese akar lenni a szlovák gazdasági csodának, ugyanis az államvezetés mellőzte és máig hanyagolja a déli régiók fejlesztését. Ezzel nem csak a magyar közösséget, de a helyi szlovák lakosságot is diszkriminálja, külföldi munkavállalásra vagy országon belüli ingázásra kényszerítve mindkét csoportot. Ráadásul a tartósan magas munkanélküliség és kilátástalanság nem csak a pénztárcára, de a közhangulatra is komoly hatással van. Azonban az eddig megjelent írások mind csak érintőlegesen foglalkoztak a kérdéssel, holott ennek megfelelő szintű megvitatása alapvető fontosságú egy pozitív jövőkép és stratégia kialakításakor.

A szlovákiai magyar közösség nagyobb beleszólást akar az oktatási rendszer alakításába, amellyel hosszútávon biztosíthatja a jövő generációinak szülőföldjükön való megmaradását. A diskurzus hozzászólói egyöntetűen a magyar tannyelvű iskolákban tapasztalt nem megfelelő rendszerű szlovák nyelv oktatást tartják az elsődleges oktatási problémának. Hatékonyság alapján idegen nyelvként lenne szükséges oktatni a szlovákot, csakúgy mint az angol és a német nyelveket. Sok magyar szülő ezért inkább szlovák tannyelvű iskolába íratja gyermekét azt gondolván, hogy így majd „könnyebben érvényesül az életben“, hiszen magyarul otthon is megtanulhat. E trend megállításához először is versenyképessé kell tenni a szlovákiai magyar iskolákat és felsőoktatást. A magyar tannyelvű iskolát végzett szlovákiai magyar számára hatalmas előny, hogy megállja helyét a szlovák, magyar és cseh munkaerő piacon. Ezen előnyt lenne ajánlott megfelelő keretek között a magyar közösség javára fordítani.

Mit tehet a magyar?

Az eddig megjelent írások a gazdasági kérdések mellett a romakérdést is csak felszínesen karcolták. Köztudott, hogy a szlovákiai magyarságon belül jelentősen növekszik a magyar nemzetiségű és anyanyelvű romák aránya. B. Kovács István (néprajz kutató, régész, Rimaszombat és Vidéke Társulás elnöke) szerint a dél-szlovákiai magyar-roma együttélés egy több száz éves folyamat, amely során a romák átvették a magyar szokásokat, a nyelvet és az identitást is. Hangsúlyozza, hogy nem szabad egységes tömbként kezelni a roma lakosságot, hiszen a szlovák és a magyar nyelvterületen élő roma lakosságban csak a faji származása közös. Az, hogy ezen csoport a népszámláláson magyar nemzetiségűnek vallotta magát, jelzésértékű, ezért egy sajátos szlovákiai magyar-roma együttműködés és problémakezelés kialakítása a jövőre nézve mindenképp ajánlatos és a régióban példaértékű lenne.

 

A szlovákiai magyar közösségnek szüksége van olyan követendő példákra, amelyeket magáénak érez. Ennek elsődleges megjelenése a sajátos szlovákiai magyar márkák lehetnének, amelyek jelenleg is léteznek, ám részben elkoptak vagy korántsem olyan közismertek a közösségen belül, jellemzően inkább egyes régiókban. Másodlagosan pedig fontos példaként szolgálhat egy pozitív kisugárzású Magyarország – ám jelenleg gazdaságilag és társadalmilag is kimerült –, amely az eddigi határon túli anyagi hozzájárulásai mellett, képes józan és pozitív politikájával együttműködésre bírni a szlovák államvezetést, például a határ menti gazdasági együttműködések hatékony és aktív működtetésére. Ugyanakkor figyelemre méltó előrelépés és kezdeményezés a novemberben megalakult szlovák-magyar iparkamara, illetve a szorosabb gazdasági kapcsolatok fejlesztésének szándékai.

 

Ez a vita-eszmecsere nem csak a szlovákiai magyarságnak szól, hanem egy üzenet mind a magyarországi, mind a szlovákiai államvezetéshez és társadalomhoz: a szlovákiai magyarság végre nem csak néma szemlélője a két állam döntéseinek (kedvezmény törvény, kettős állampolgárság, nyelvtörvény, Fico-féle állampolgársági törvény), amelyek jelentős része a „rólunk, de nélkülünk“ elv alapján születtek, hanem úgy tűnik felismerte kezdeményező képességét és lehetőségeit is.

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország