Az admirális és a többiek

Csak dicsérni lehet, hogy Kolcsak admirális, a bolsevikok ellen harcoló monarchista fehérek vezetője is játékfilmet kapott, elvégre ő is az orosz (és szovjet-orosz) történelem letagadhatatlan része, akárcsak Lenin, Trockij és Sztálin. A filmélmény után e sorok írója baráti, ismerősi beszélgetésen hallotta a kérdést: vajon Magyarországon lehetne-e ilyen filmet készíteni Horthy Miklósról? A kérdés megdöbbentő, ám jogos.

Nem a film látványvilágára vonatkozott a kérdés, hanem a fogadtatására – nem is annyira a közönség, mint inkább az értelmiség és a politikai elit részéről. Holott Kolcsak és Horthy életének első szakaszában valóban kimutatható a pálya hasonlósága: tengernagyi karrier, világháborús dicsőség, aztán az ellenforradalmi szervezkedés, a fehér hadsereg irányítása. Csakhogy Kolcsak élete a kivégzőosztag előtt ért véget, így az utókor a fejére helyezhette a mártíromság koszorúját, míg Horthy – bármilyen bornírtul is hangzik: szerencsétlenségére – államfővé lépett elő, bár ehhez nem volt tehetsége. Kolcsak látszólag sikertelenebb volt a politikában – de a nemzeti emlékezet befolyásolását illetően sikeresebb, mert a hosszú felejtés jót tett az emlékének, míg ha győz, akkor valószínűleg ma éppolyan heves, sőt gyűlölködő viták tárgya lenne, mint magyar kollégája.

Nem különös, hogy manapság, amikor éles, személyeskedéstől sem mentes szó- és tollcsaták dúlnak a Horthy-kérdésben, és általában a 20. századi magyar történelem egészének a megítélése körül, egyetlen filmrendező sem vette még az intellektuális bátorságot, hogy akár Horthyról, akár Bethlenről, akár Gömbös Gyuláról, akár Károlyi Mihályról, Jászi Oszkárról és az őszirózsás forradalomról, akár a Tanácsköztársaságról, vörös- és fehérterrorról filmet készítsen? Pedig az ember azt gondolta volna: ha valamikor lehet majd beszélni és filmet forgatni ezekről a 20. századi témákról, sokszínűen, „vörös”, „fehér”, „fekete” meg „háromszínű” farkak, kikacsintások nélkül, az éppen a rendszerváltás utáni demokrácia időszaka. 56-ról még csak készült néhány remek alkotás (A temetetlen halott, Szabadság, szerelem), meg a holokausztról (Sorstalanság), de a század első feléről, a dualizmus válságáról, a világháborúról, a 18-19-es időszakról meg a két világháború közötti politikai rendszerről úgyszólván semmi. Pedig éppen ez a korszak volt sorsdöntő a 20. századi magyar történelemben, az összes többi ennek a pár évtizednek volt a következménye.

Politizáló művészfilmet? Nem! Tömegfilmet!

Holott a viták arra utalnak, hogy társadalmi igény lenne ilyen alkotásokra. Nyilván az anyagi források szűkösek, fogjuk erre a szokásos érvre! De megpendítenénk a gyanúnkat: ha ömlene a pénz a filmgyártásba, akkor is csak félve nyúlnának a rendezők a 20. századi történelem témájához. Vagy akkor ne a filmet említsük, hanem a színházat. Látott valaki olyan darabot, amelyik Horthyt, Bethlent, Gömböst, Károlyi Mihályt, Kun Bélát vagy bármely konfliktusos megítélésű történelmi szereplőt a színpadra állított volna? Ma, amikor a politikai elit igyekszik kisajátítani ezeket a személyeket, más részüket pedig ki akar ebrudalni a nemzeti emlékezetből (ami nem lehetséges, szerencsére!), ez valóban nem lenne fontos?

Tisztázzunk egy félreértést: amikor történelmi filmeket és színdarabokat kívánunk, akkor nem apologetikákról, nem politikai tézisdrámákról beszélünk! Nem azt várjuk, hogy az egyes szereplők hátára angyalszárnyakat, másokéra pedig ördögszarvakat helyezzenek, ez ugyanis a napi politikai érdekek kiszolgálása, amire egyetlen jó válasz van: ki kell menni a mozi- vagy színházteremből!

Olyan alkotásokra van (lenne) szükség, amelyek a napi (párt)politikától elszakadnak, teljesen elfogulatlanok, és történelmileg megalapozottak – és büszkén vállalják, hogy közönségsikerek kívánnak lenni, ezért nem szégyellik, hogy romantikusak, érzelmesek, látványosak és izgalmasak. Politizálnak – de a politikának abban az értelmében, hogy a közt érintik. Ilyen értelemben minden művészeti ág és alkotás valamennyire politizál – de nem úgy, ahogyan a politika szót Magyarországon használják!

A művészettől nem lehet elvárni ideológiai vélemények, álláspontok „visszaöblögetését” – minden film, színdarab, regény, vers a közösség ügyeivel foglakozik, hiszen közösségi érzelmeket jelenít meg (szerelem, bánat, halál, betegség stb.) a maga művészi eszközeivel. Vagyis a művészet és az irodalom a lehető legközösségibb funkciót tölti be: nevel. De indirekten nevel! Ha viszont ez a nevelés direkten történik (rendező: „ez a film a leghitelesebb ábrázolása a magyar történelem ez és emez fejezetének”, „ez a film százszázalékosan nemzeti, liberális stb.”), akkor a közönség meredten ül majd a széksorokban, és egy porcikájáig sem érez vonzalmat az alkotás iránt.

Magyarán: nem egyes politikai táborok igényeihez kell – Németh László után szabadon – „nyomorítani” a művészetet! A mozit és a színházat nem a politikai táborok belső kohéziójának megerősítésére kell használni. Az ilyen törekvés ugyanis intellektuálisan és – nem mellékesen – anyagilag is totális csőd!

Tisza-Károlyi szoborpáros

Nem példa nélküli a világban a kulturális elkülönülés sem. Vannak ún. „pillarizált” demokráciák, ahol különböző – nemzetiségi, nyelvi, vallási – törésvonalak mentén résztársadalmak, „pillérek”, oszlopok alakulnak ki, amelyek a „bölcsőtől a sírig” elkülönülnek egymástól, a kultúra és a történelemszemlélet területén is (Hollandia, Belgium, Ausztria, Észak-Írország). Külön színházak, külön mozik, külön klubok, külön média. Lehet csinálni ezt is. De nem igazán ajánljuk, mert nehezen illeszkedik a magyarság történetét meghatározó „nemzeti egység” narratívájához, és, ami a legfőbb ellenérvünk, Magyarországon nyomasztónak érezné a közönség. Ezt nem bírja elviselni az, aki nem ebben nevelkedett. Ezt nevezhetjük „szegregatív” kultúramodellnek.

Sokkal helyesebbnek tartjuk a „szintetizáló” modellt, például a kanadait: a québeci parlament homlokzatán egymás mellett áll a francia Montcalm márki és az angol Wolfe tábornok szobra, holott ők egymás ellen harcoltak a 18. századi hétéves háború kanadai hadszínterén, most pedig megbékélve tekintenek le a törvényhozás homlokzatáról, jelképezve a kívánatos francia-angol megbékélést Kanada földjén. Hogy a példa erőltetett, mert Magyarországon a törésvonal nem nemzetiségi, hanem a jobboldal és a baloldal között húzódik? Akkor mondjunk egy nem erőltetett példát: nem lenne megható a Montcalm-Wolfe páros mintájára egy Tisza István és Károlyi szoborpáros? Akár az Országház épülete mellett? Mi lenne, ha a két politikus, akik életükben még párbajt is vívtak, megbékélve állnának egymás mellett? Mi lenne, ha a Városligeti fasor végre visszakapná jogos nevét, a Vilma királynőt, a holland uralkodó után, aki az I. világháború után sokat tett a szegény magyar gyermekekért, és 1950-ben egy mélységesen korlátolt politikai garnitúra vette el a nevét. Még Vilma királynő igazán antináci helytállása sem számítana? Nem kellene minderről végre beszélni egymással, emberek!

A lényeg, hogy a mai szimbolikus viták kikerüljenek a történészek, publicisták és a politikusok háromszögéből, és közel kerüljenek az állampolgári közösség többi tagjához. Mert a társadalom ma süket és vak a szakemberek és értelmiségiek által folytatott vitákra. Bizonyos értelemben igaza van, mert a társadalom egyre nagyobb hányada csúszik le. Másrészt meg nincsen igaza. Mert a történelem is közügy, tehát politika (nem a pártpolitika értelmében!). Félő, hogy az állampolgári közösség teljesen elszakad a történelemtől, mert elundorítják a szoboráthelyezések, térátnevezések, színházfoglalások és egyéb akciók. Pedig ennek a társadalomnak szüksége van a történelemre, és valójában ki van éhezve a múlt ismerete iránt. Legalább annyira, mint az orosz vagy az amerikai társadalom. Meg kellene adni neki az esélyt, hogy populáris (vagy népszerűségre törekvő) alkotások révén még közelebb kerüljön hozzá. Ha a magyar kassza erre nem elég, vagy hiányzik az állami akarat, akkor – azt kell mondanom – külföldön kell megcsinálni, aztán hazahozni a 20. századi nagy drámákról szóló romantikus, izgalmas, hiteles játékfilmeket. Elvégre Európa a kulturális áramlásról is szól.

2013.01.15.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország