A német-magyar kapcsolatok

Az Orbán-kormány politikai (részben diplomáciai) hangsúlyeltolódásait jól mutatja, hogy elődeivel ellentétben nyíltan felvállalta a német politikai-üzleti körökkel való konfliktust hivatalba lépése után. Tette mindezt azon fontos körülmény tudatában, hogy Magyarország sorsát jelentősen befolyásolja a Németországhoz fűződő kapcsolatrendszere. A korábbi magyar kormányok – beleértve az első Orbán-kormányt is – nemcsak hogy kerülték a Németországgal való konfliktusokat, hanem kifejezetten keresték ennek a meghatározó ország politikai vezetésének a támogatását. Joggal adódik a kérdés, miért vállalta fel a Fidesz-kormány a német-magyar politikai kapcsolatok hűvösebbé válását hivatalba lépését követően? Hogyan alakultak azóta a kapcsolatok, mi a mostani helyzetkép?

A kiindulópont

A 2010-es kormányváltás előtt Németország volt Magyarország legnagyobb kereskedelmi partnere. A KSH adatai szerint 4 360 milliárd Ft értékű behozatal, és 4941 milliárd Ft kivitel határozta meg a német-magyar kereskedelmi forgalmat 2010-ben. A Magyarországon lévő 67.9 milliárd eurónyi működő külföldi befektetés 23,2 % -át adta a német tőke a 2010-es adatfelvétel szerint, a 16.6 milliárd eurónyi újra befektetett tőke több mint fele származott német forrásból.

Számos nagy német cég telepedett meg Magyarországon, és talált itt piacot: pl. Siemens, Bosch, Deutsche Telekom, RWE, SAP, Allianz, ZF, E. O.N. , Mercedes-Daimler, Audi, Knorr Bremse. Magyarország több szempontból is kedvező volt e cégek számára: a németországinál jóval alacsonyabb bérek miatt növelhették nyereségüket, a németnyelvtanulás-és oktatás az 1990-es években felfutott (bár ennek már a Kádár-rendszerben voltak előzményei), így a munkaerő egy bizonyos része nemcsak szakmailag, de nyelvileg is alkalmas volt a német tulajdonú cégekben való munkavállalásra. Bár a korrupció, a feketegazdaság mértékével felvetődtek gondok, de – amint azt az adatok mutatják – a többi előny ezt ellensúlyozta. Ráadásul – és ezt kiemelten fontosnak tartjuk – a politikai légkör 1990-2010 között kifejezetten kedvező volt a német tőkebefektetéseknek is: a különböző pártszínezetű magyar kormányok tartózkodtak a nagyobb német (és általában a multinacionális) cégek érdekeit súlyosan sértő politikai lépésektől. Illetőleg pontosabb úgy fogalmazni, ha fel is merültek érdekellentétek a magyar kormány és a német befektetők között, ezeket sikerült zárt körben lerendezni. A nyílt színtéren pedig a mindenkori magyar kormányok – már csak a meglehetősen alacsony foglalkoztatottság javítása reményében is –kifejezetten bátorították a német tőkebefektetéseket is.

A politikai kapcsolatok már az Antall-kormány idején is jól működtek (viszonylag köztudott Antall József személyes jó kapcsolata Helmuth Kohl akkori kancellárral), és ez a későbbi kormányok idején is megmaradt. Különösen a Horn-kormány idején történt privatizáció idején szereztek komoly pozíciókat német cégek az energiaszektorban, az áram- és gázszolgáltatóknál – ennek köszönhetően többek között a német RWE, és az E. O.N. vetette meg a lábát. Az RWE részesedést szerzett a Mátrai Erőmű Rt.-ben, az ELMŰ-ben, az ÉMÁSZ-ban, a Fővárosi Gázművekben, a TIGÁZ-ban. Az oktatási-kulturális kapcsolatok egyik leglátványosabb eleme volt az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetemnek az első Orbán-kormány idején történt megalapítása 2001-ben. A 2002-2010 közötti szocialista-liberális kormányok szintén jó kapcsolatokra törekedtek a német állammal és befektetőkkel. A második Orbán-kormány tehát ezt a helyzetet örökölte meg hatalomra kerülésekor.

Konfliktusvállalás

Orbánék kormányra kerülésükkor úgy vélték, olyan súlyos válságba került az 1989/90-ben elindított magyar politikai-gazdasági modell, hogy annak alapvető megváltoztatására van szükség, ami azt jelenti, hogy az élet minden területét meg kell reformálni ahhoz, hogy Magyarország jobb pályára állhasson. Ez a szemlélet pedig kihatott a német-magyar kapcsolatokra, pontosabban a német nagyvállalatokkal kapcsolatos eddigi viszonyulásra is.

E (politikusok által kevésbé, szellemi holdudvaruk – pl. Bogár László közgazdász – által annál nyíltabban kimondott) felfogás szerint a magyarok nem is jártak annyira jól a multinacionális tőkével való jó kapcsolattal. Bár ez a tőke teremtett ugyan munkahelyeket, de piacszerzésük, és más folyamatok miatt rengeteg munkahely meg is szűnt, a krónikusan alacsony foglalkoztatottsági helyzet érdemben pedig nem javult, ennek megfelelően a mindenkori magyar állam csak eléggé alacsony szintű adóbevételre számíthatott a magánszektorból (különösen, hogy a multik egy időben adókedvezményeket, munkahelyteremtési-támogatást is kaptak a magyar államtól, igaz, hogy be is fizették munkavállalóik után az adóterheket). Orbán Viktor már sok évvel ezelőtt, egy 1997 nyári Aktuális című műsorban éppen Kovács László akkori külügyminiszterrel vitatkozva fejezte ki ellenérzését amiatt, hogy a Horn-kormány a bankszektort, a telekommunikációt, és az energiaszektort külföldi cégek részére privatizálta. Nem előzmények nélküli tehát, hogy a mostani fideszes kormány vállalta az egyes külföldi érdekcsoportokkal való éles összeütközést.

A második Orbán-kormány ugyanakkor nagyobb hangsúlyt kívánt fektetni a keleti kapcsolatokra, különösen a feltörekvő kínai és arab piacokra, ezzel szándéka szerint viszonylagosabbá téve a külkereskedelemben megmutatkozó uniós, ezen belüli relatív német túlsúlyt.

A nemzetközi érdekcsoportokkal való összetűzés vállalásához a végső lökést egy, a frissen hivatalba lépő kormányt szemmel láthatóan váratlanul érő EU bizottsági elvárás, az államháztartási hiánynak mindenáron GDP 3,8%, majd 3% alá szorítása iránti követelménye adta meg. Mivel az Orbán-kormány kalkulációi szerint a költségvetési hiány a korábbi Bajnai-kormánynál előrejelzettnél magasabban kezdett alakulni, másfelől a felső közép- és felső rétegeket preferáló egykulcsos adórendszer bevezetéséről lemondani pedig nem akart, ezért újabb bevételek után nézett, és így talált rá egyebek között a korábban tisztes hasznot bezsebelő multinacionális cégek, köztük egyes nagyobb német cégek profitjának megcsapolásának lehetőségére.

E helyütt nem szükséges hosszabban feleleveníteni a már 2010-ben bevezetett válságadók történetét, de kétségtelen, hogy azok főként a külföldi, köztük a német cégeket érintették érzékenyebben. Így például jelentős telekomadó fizetésre kényszerült a Deutsche Telekom részleges érdekeltségébe tartozó Magyar Telekom, bankadó fizetésére kötelezték a német Bayerische Landesbank tulajdonába tartozó MKB Bankot is. A különadó 60 millió euró plusz évi kötelezettséget jelentett a németországi E. O.N. energiacég magyarországi cége számára, amelynek pénzügyi eredménye  2011 első felében csökkent.  

A kereskedelmi különadó sújtotta a Metro, a Rewe és a Lidl üzletláncokat is, amelyek közvetve sérelmezték, hogy a magyar tulajdonú CBA-t alig érinti a különadó.  A válságadó mértéke, és váratlan bevezetése nagy felháborodást váltott ki az érintett üzleti körökben, amelyet a mértékadó német politikai körök is osztottak. A német üzleti körök egy része azonban nemcsak a különadók, hanem a nagyon gyorsan változó törvények, a jogbiztonság hiánya miatt is panaszkodott. A válságadók célja ugyanakkor nem pusztán gyors bevételszerzés, hanem annak a fideszes felfogásnak a gyakorlati életbe való átültetése is volt, hogy a magyar kormány határozottabban kíván fellépni az általa fontosnak tartott magyar érdekek érdekében, gyengítve ezzel az országon belüli külföldi pozíciókat.

A német viszonyulás

A válságadók bevezetésével párhuzamosan, 1989/90 óta először súlyos politikai bírálatok is érték Németországból a magyar kormányt a demokrácia, a jogállamisággal kapcsolatos felfogása, különösen az új médiatörvény miatt. Az Orbán-kormány megítélése a német médiában, és a sajtóban rendkívül negatív lett 2011 elejére, és ehhez valamelyest igazodott a németországi politikai elit is. Különösen az ellenzék támadta keményen a magyar kormányt.

A német szociáldemokrata SPD több ízben is bírálta Orbánt, Frank-Walter Steinmeier egykori kancellár-jelöltjük és hivatalban lévő parlamenti frakcióvezetőjük 2011 januárjában maga is jegyzett olyan indítványt, amelyben a német törvényhozás határozottan aggodalmának adott volna hangot a magyar médiatörvény miatt. A szélsőbaloldali LINKE, és a Zöldek (Die GRÜNEN) többször is felszólították a német kormányt (így például egy 2012 elején benyújtott indítványukban), hogy nyíltan marasztalja el az Orbán-kormány politikáját. A német vezető kormánypárti frakció, a CDU/CSU azonban nem járult hozzá olyan parlamenti döntéshez, amely nyilvánosan állította volna pellengére állította volna a magyar kormányt. A 2011. január 20-i Magyarországról folyó vitában, a Bundestag ülésén Carl Holmeier kereszténydemokrata képviselő erélyesen visszautasította, hogy a német politika beleszóljon a magyar törvényhozás munkájába, és az akkori fideszes kommunikációhoz hasonlóan „Magyarország elleni kampányt” emlegetett. 

Ez azonban nem jelentette azt, hogy a kereszténydemokrata-liberális Merkel-kormány teljesen az Orbán-kormány mellé állt volna. Olyannyira nem, hogy a német szövetségi kormány részben osztotta is a magyar médiatörvény miatti aggodalmakat, ahogy az ki is derült a Merkel-kormánynak a LINKE frakció számára 2011 novemberében megküldött részletes válaszából. A szövetségi kormány egyebek között felhívta a figyelmet, hogy a Médiatanácsnak széles körű szankcionálási joga van, amelyet a jobboldali többségű parlament választott, és amelynek elnökét a miniszterelnök nevezi ki. Itt megjegyezzük, hogy a német kormány nagyon komolyan vette ellenfele, a LINKE kérdéseit, és 12 oldalon keresztül adta meg a feleleteit. Az ottani politikai kultúra állapotát mutatja, hogy a kormány nem félvállról kezelte a legkisebb parlamenti frakció kérdéseit, hanem a részletekbe menően, az egyes magyar jogszabályi rendelkezéseket is ismertetve számolt be a magyarországi helyzetről, azaz segítette az amúgy vele szemben meglehetősen kritikus politikai ellenfelének tájékozódását.

A válasz persze másra is utal: nem volt teljesen helytálló az akkori magyar kormányzati propaganda, amelyik azt állította, hogy az Orbán-kormányt bíráló külföldi politikai erőket félretájékoztatják az azzal szemben ellenséges magyar hazai körök. Ez az irat kifejezetten azt mutatja, hogy a német kormány természetesen önállóan is tud tájékozódni a magyarországi fejleményekről, és aligha tévedünk nagyot, ha azt vélelmezzük, ebben a tájékozódásban a budapesti német nagykövetségnek kiemelt szerepet jutott, akár ennek az iratnak az összeállításában is.

Akkoriban akadtak olyan magyar kormánypárti nyilatkozatok, amelyek szerint a külföldi, köztük a németországi sajtóban és médiában megjelent, a magyar kormányt elmarasztaló vélemények a külföldi cégekre kivetett válságadók miatt jelentek meg. Túl azon, hogy ezt az állítást bizonyítani tételesen nem sikerült, nem zárható ki, hogy egyes érdekeikben sértett nagy cégek hatottak ezekre a negatív sajtóvéleményekre. Figyelembe kell venni azonban azt is, hogy a (nyugat-)német demokrácia több mint hat évtizede létezik, és természetes, ha a közvélemény érzékenyen reagált a véleménynyilvánítási szabadsággal kapcsolatos (ez esetben magyarországi) ügyekre.

A Merkel-kormány, és a CDU/CSU Orbán-kormányhoz való magatartása a kezdetektől fogva a következőkben felvázoltak szerint nézett ki, és ehhez a mai napig tartja is magát:

  • A német szövetségi kormány, és a CDU/CSU az általa súlyos aggodalomra okot adó magyar kormányzati lépésekre olykor nyilvánosan is felhívja a figyelmet, lásd a médiatörvénnyel kapcsolatban előbb ismertetett választ, ugyanakkor elveti a magyar kormánnyal való nyílt szakítást. Meggátolja, hogy a német politikai rendszer felsőbb döntéshozó szintjein, így a Bundestagon keresztül ítéljék el az Orbán-kormányt. Ráadásul a CDU a Fidesznek szövetségese az Európai Néppárton belül, ezért sem kívánja végleg megrontani vele a viszonyt. A szövetségi viszonyból egyfajta szolidaritás is következik: részben a CDU politikai ellenfeleiből kerülnek ki a Fidesz kritikusai is (zöldek, szociáldemokraták, liberálisok). Az Európai Parlamentben, és más fórumokon a CDU többször is elítélte a magyar kormányt ért bírálatokat – ugyanakkor egyértelmű distanciát is mutat a CDU azzal, hogy Angela Merkel a CDU vezetőjeként egyszer sem utasította vissza a Fideszt ért támadásokat, ezt a szerepet átengedte alacsonyabb szinten lévő politikustársainak.
  • A Merkel-kormány általában kerüli a magyar kormány nyilvános megdorgálását, és bírálatait kevésbé feltűnő formában juttatja kifejezésre. Ilyen forma például egy, a Bundestag tagjaihoz eljutatott válasz, amelynek hosszú és kissé száraz szövege alig éri el a média ingerküszöbét. A nyilvános kritikába még belefér a kormányszóvivő egy-egy finomabb megjegyzése, vagy a budapesti német nagykövetség gazdasági referensének nemrég történt határozottabb véleménynyilvánítása. Magas szintű politikai tárgyalásokat követő sajtótájékoztatókon a német kormánypolitikusok tartózkodnak az Orbán-kormány nyilvános bírálatáról, különösen igaz ez az Orbán- Merkel találkozókra. Merkelék egyelőre jobban bíznak a zárt ajtók mögötti nyomásgyakorlásban – ahogy Uwe Koch követségi gazdasági referens el is árulta, a kényesebb kérdések szóba kerültek a 2012. októberi Merkel-Orbán csúcson. Jól látható, hogy a németek gazdasági érdekeik védelmezését nem kívánják alárendelni az emberi jogi-jogállami megfontolásoknak. Más szóval, a Merkel-kormány nem hagyja figyelmen kívül a magyar kormányt ért demokrácia, jogállamiság-felfogása miatti bírálatokat, de ezek egy részét eltúlzottnak tartja, más részük pedig nem ér meg annyit számára, hogy a magyarországi német gazdasági érdekeltségek esetleg még rosszabb helyzetbe kerüljenek a magyar kormánnyal való rossz kapcsolatok miatt. Fontos körülmény arra is rámutatni, hogy akadtak olyan nagyobb német cégek is, amelyek az Orbán-kormánnyal sem jártak rosszul, a magyar kormány az ipari termelői szektorra, így az Audira, vagy a Mercedesre nem vetett ki különadót, sőt utóbbinak fontos szerepet szánt a magyar gazdasági növekedés megindításában. Ennek köszönhetően komoly német cégek bízhatnak abban, hogy profitcéljaikat az Orbán-kormány idején is el tudják érni. Azt tehát a német kormánynak is érzékelnie kellett, hogy nem a német cégek (vagy éppen a multik) elleni általános differenciálatlan támadásról van szó az Orbán-kormány részéről – ez pedig további óvatosságra intette a német diplomáciát Magyarország vonatkozásában.
  • A német kormánykoalíció kisebbik tagja, a liberális FDP eleinte élesen és határozottan támadta az Orbán-kormányt, de 2011 második felétől fokozatosan belesimult a Merkel-kormány általános irányvonalába.

A német szövetségi kormány hozzáállását 2012-ben tovább árnyalta, hogy komoly erőfeszítéseket tett egy Európai Unión belül létrehozandó fiskális unió létrehozatalára. Az Orbán-kormány hajlandó volt a politikai támogatást ehhez megadni, azzal, hogy a fiskális unió késleltetve terjedne ki Magyarországra, méghozzá az euró itthoni bevezetésekor. Bár ebben a kérdésben sem Magyarország szava a döntő uniós színtéren, de az megkönnyíti a német diplomácia dolgát, ha a magyar féllel nem kell akadályozó tényezőként számolnia. Mindenesetre ez a körülmény is inkább a diplomáciai egyezkedések, és nem a látványos elhatárolódások felé vitte a német kormányt.

Érdekesség, hogy a német kormány fentebb részletezettebb magyar kormányhoz való viszonyulása nagyban hasonlít a CDU-hoz közel álló agytrösztéhez, a Konrad Adenauer Stiftungéhoz (KAS). Az osztrák ORF 2012. szeptember 16-i vitaműsorában Hans Meiser, a KAS korábbi budapesti irodavezetője szerencsétlennek tartotta ugyan a médiatörvény megszövegezését és időzítését, de elfogadhatatlannak tartotta azt a beállítást, miszerint Magyarország letért volna az európai útról. 

Hozzá kell tenni még, hogy az euróválság kiéleződése, a romániai belpolitikai helyzet, az Európai Unió átalakításának folyamata, a lassan közelgő németországi választások jelentősen lecsökkentették mind a német közvélemény, mind a német politika érdeklődését a magyarországi fejlemények iránt. Az azonban nem kétséges, hogy a német diplomácia illetékes kara továbbra is fokozott figyelemmel kíséri a magyar fejleményeket, különösen olyan esetekben, amelyekben német érdekek lehetnek érintettek. 

A magyar viszonyulás 2012-ben

Az Orbán-kormány 2011 végére kritikus helyzetbe került; a heves nemzetközi bírálat-sorozat közepette zuhant a forint, egy időre felgyorsult a hazai pénzeszközök kimenekítése (pl. Ausztriába), a kormányt körülvevő hangulat tehát meglehetősen rosszra fordult. A ciklusa második felét konszolidációnak szánó Orbán-kormánynak tehát érdeke volt a szorítás enyhítése. Ebbe beletartozott a német-magyar kapcsolatok átgondolása, illetve javítása. Ez annál is inkább szükségesnek látszott, mert a német befolyás a magyar gazdaságra a keleti nyitás dacára sem csökkent. Az Orbán-kormány idején is Németország maradt Magyarország legfontosabb kereskedelmi partnere, a KSH adatai szerint a Németországba irányuló export 2011-ben még nőtt is. A német gazdasági befolyás tehát olyan tényező, amellyel még jó ideig számolnia kell a mindenkori magyar kormánynak.

A kormányoldalon belül mindig is mozgott egy németbarát szárny, amelynek egyik fő alakja Prőhle Gergely külügyminisztériumi államtitkár (korábbi berlini nagykövet). Ezt a szárnyat nem az Orbán-kormány belső ellenzékének kell tekintenünk, ugyanis tagjai nem vitatják a magyar érdekek érvényesítésének szükségességét, ugyanakkor fontosnak tartják az együttműködést a német-magyar viszonyban. A németbarát vonal sokáig szemmel láthatóan kevésbé tudta befolyását érvényesíteni a magyar kormány politikájában, ám pont 2011 végén kezdett érlelődni némi fordulat. Prőhle Magyar Nemzetnek adott 2011. december 30-i interjúja is jelezte, hogy a kormány szelídebb hangnemet kíván használni. Ezután következett Lázár János akkori fideszes frakcióvezető 2012. február 6-i Népszabadság-interjúja, amelyben kijelentette: „A németek szava sokkal több annál, mint egy szavazat. Az Európai Bizottságban, az Európai Tanácsban Németország szavazatára mindenki odafigyel.” A politikus pár nappal későbbi Berlinben tartott előadása jó benyomást keltett a német politikusokban. A németbarát szárnyat erősítette a németül is beszélő Balog Zoltán miniszterré való kinevezése. 

Február 20-án a magyar politika újabb gesztust tett, az Országgyűlés egyhangúlag határozatot fogadott el a Magyarország és a Németország közötti, a baráti együttműködésről szóló szerződés aláírásának 20. évfordulója alkalmából. A következő hónapokban több magyar kormánypolitikus, köztük Orbán is méltatta Németország szerepét.  A félfordulat leglátványosabb eredménye az volt, amikor Merkel 2012. október 11-én hajlandó volt fogadni Orbán Viktort, segítve ezzel látványosan megcáfolni a magyar kormány nemzetközi elszigeteléséről szóló ellenzéki véleményeket. Érdekesség, hogy a találkozón Balog is részt vett, sőt, az egyik fénykép tanúsága szerint Merkellel is váltott szót.

A következőkben azt nézzük meg, milyen hasznot tudott a német, és a magyar fél elkönyvelni ebből a félfordulatból.

Amint azt láttuk, az Orbán-kormánynak sikerült megszervezni egy újabb, Angela Merkellel való találkozót. A nagyobb német cégek egy részét sújtó pluszadók visszavonására nem került sor, a bankoknak ez év közepétől a pénzügyi tranzakciós adóval, a telekommunikációs szektornak (köztük a részbeni német érdekeltségű Magyar Telekomnak, illetve tagvállalatának, a T-Mobilenak) pedig a telefonadóval is szembe kellett néznie. Ugyanakkor azt a németeknek sikerült elérniük, hogy a magyar kormány – pár héttel az Orbán-Merkel találkozó után! – informális tárgyalásokba bocsátkozott néhány nagyobb német céggel, így például a Continental Automotive Hungary Kft., a Knorr-Bremse Hungária Kft., az RWE Hungária Kft., valamint a Mercedes-Benz Manufacturing Hungary Kft menedzsereivel. Nincs arra bizonyíték, hogy az október 11-i találkozón kérték meg a magyar felet az október 27-én lebonyolított informális beszélgetés lebonyolítására, de a rövid időtávolság a két esemény között mindenesetre figyelemreméltó. Nem sokkal ezután a Daimler-Mercedes céggel a magyar kormány stratégiai megállapodást kötött, Orbán Viktor a kecskeméti gyárba is ellátogatott.

A kormány mozgásának része az állami befolyás gazdasági életre való kiterjesztése, és ez a törekvés érintett egyes német cégeket is. Az állami Magyar Fejlesztési Banknak 2012 novemberében sikerült megvennie a Deutsche Zentral-Genossenschaftsbank Magyar Takarékszövetkezeti Bank Zrt.-ben (Takarékbank) meglévő 38,46 százalékos tulajdonrészét. Még nagyobb jelentőségű eseményre került sor ugyanennek a hónapnak a végén, amikor Orbán Viktor és Johannes Teyssen, az E. ON elnök-vezérigazgatója szándéknyilatkozatot írtak alá az E. O.N.  Csoport magyarországi földgázipari érdekeltségeinek az állami MVM-re történő átruházásáról.

A német gazdasági érdekek megsértése a szép szavak hangoztatása közepette sem állt le. A negyedik állami mobilszolgáltató beindítása a meglévő piaci szereplők, köztük a részbeni német érdekeltségű Magyar Telekom-csoporthoz tartozó T-Mobile számára versenyhátránnyal fenyeget. Az új szereplő megjelenését egyelőre sikerült jogi eszközökkel megakadályozni, de a kormány egyelőre nem tett le a tervéről.   A 2013 elején bejelentett 10 %-os rezsicsökkentés már hatásosabbnak tűnik: a lakossági távhő, gázár, áramdíj-csökkentés vélelmezhetően kedvezőtlenül érinti a közüzemi szolgáltatókat, köztük például a TIGÁZ gázszolgáltatót, amelyben az RWE-nek 43%-os tulajdonosi hányada van.  A kormány nem  is csinált titkolt abból, hogy nem volna ellenére, hogy ha a külföldi – köztük német– energiaszolgáltatók felajánlanák eladásra részesedéseiket a magyar államnak, miután nekik egyre kevésbé érné meg a további magyarországi működés.

A Magyarországon működő nagy külföldi (köztük német) cégek egy része számukra szokatlan kormányzati cselekvéssorozattal kénytelenek szembesülni. Miközben 2010-ig nagyjából barátságos volt számukra a kormányoldal magatartása, most olyan országvezetéssel van dolguk, amely nem habozik bevetni ellenük a jogszabályalkotási - hatósági eszközöket. Bár elvileg van lehetőségük magyar bírósághoz fordulni, bizonyos esetekben az uniós intézményekhez, akár bírósághoz való fordulás lehetősége is megadatik az érdekeikben sértett cégeknek, ám ennek kimenetele hosszas, és kétséges. Ráadásul e cégeknek érdeke valamiféle kulturált viszony kialakítása a magyar kormánnyal, pl. közbeszerzési pályázatok, munkahely-teremtési pénzek, egyedi adókedvezmények, uniós pályázatok elnyerése érdekében, érdemes tehát meggondolniuk a kormányzattal való kapcsolatuk kiélezését. A kormányzatnak viszont azzal kellett szembenéznie, hogy a beruházások volumene lecsökkent, a banki hitelezés szintúgy, a gazdaság pedig egyelőre recesszióban van.

Egyértelmű tehát, hogy a második Orbán kormány hatalmi eszközöket is felhasználva (bankadó, rezsicsökkentés) hozzálátott a magyar gazdasági életben, pontosabban a bankszektorban, energiaszektorban, telekommunikációs ágazatban meglévő erőteljes külföldi hatalmi túlsúly korrekciójához.  E folyamat során – mint láttuk – nem retten meg komoly tőkeerővel rendelkező (köztük német tulajdonú) cégek érdekeinek megsértésétől sem.

Akad viszont olyan ügy, amelyik stratégiai fontosságú Magyarország számára, ám ebben a német fél van lényegesen kedvezőbb pozícióban. A magyar kormánynak komoly szüksége volna a német politikai támogatásra az EU-s kohéziós pénzek Magyarországot illető része komoly csökkentésének megakadályozásában, ám erre a német fél egyelőre kevés hajlandóságot mutat. A már említett német gazdasági diplomata, Uwe Koch a hvg.hu-nak adott interjújában kissé nyersen üzente meg mindezt a magyar kormánynak, amikor így fogalmazott: „Ha megnézzük az ország infrastruktúráját, az úthálózat regionális összehasonlításban is kiemelkedő, ami egy komoly versenyelőny. A MÁV-nál és a folyami hajózásánál lenne még mit tenni, de azoknak a feladatoknak a jelentős része, amikre a strukturális és kohéziós alapokat létrehozták, Magyarországon már jelentős részben teljesültek. Ezt végre ideje lenne Magyarországon is megelégedéssel tudomásul venni: az ország gazdasági fejlődése az elmúlt hét esztendőben regionális összevetésben is jónak mondható és infrastruktúrája sokkal jobb állapotban van, mint a mostani pénzügyi ciklus elején. Ennek megfelelően az ország sem kaphat már akkora támogatást, mint 7 éve.”

Nehezen hihető, hogy egy diplomata egy ilyen fontos kérdésben a saját szakállára nyilatkozik ily módon, és nem pedig felsőbb jóváhagyás alapján. Az persze igaz, hogy a német kormány általában is a kohéziós alapok csökkentését támogatja, törekvése tehát nem egyedül Magyarországot sújtaná, de a magyar kormány egyes német cégeket sújtó magatartása mindenesetre kapóra jön, és nehezebben hajlik Magyarország javára tett koncesszióra ebben a kérdésben. Mindez olyan körülmény, amely nagyon megnehezíti a magyar diplomáciának a kohéziós pénzek ügyében a siker elérését.

Tovább árnyalja a képet, hogyha fordítva tekintünk a magyar-német kereskedelmi kapcsolatokra, ebben az esetben ugyanis asszimetriát fedezünk fel. A világ egyik legnagyobb exportőrének számít Németország, amely 2010-ben a magyar GDP-t sokszorosan felülmúló  154.9 milliárd eurót kereskedelmi többletet ért el. Magyarország a Német Kereskedelmi és Iparkamara jelentése szerint 2010-ben a német export mindössze 1.49%-át tette ki, ennél még a hasonló méretű Csehország is lényegesen jobban teljesített a maga 2.81 %-ával. A németeknek okozott gazdasági sérelmek ettől még valósak, de erősen viszonylagosak.

Összegzés

Az egyes német gazdasági érdekcsoportokkal való szembefordulás– mint az elemzésből kiderült – annak ellenére nem volt egy átgondolatlan lépés, hogy igen kockázatosnak mutatkozott, tekintettel Németország nagyhatalmi pozíciójára, és a Magyarországra gyakorolt befolyására. Az, hogy az Orbán-kormány még a saját pártcsaládjába tartozó német kormánnyal is merte összerúgni a port, az a kormányfő habitusából, és az ország 2010-es állapotának értékeléséből következik, vagyis abból, hogy létszükségletnek tartotta a magyar érdekek hatékonyabb érvényesítése miatt az addigi kormányzati attitűd megváltoztatását, benne az egyes nagyhatalmú német cégekkel való szembefordulást. Hogy megérte-e ez a csata, arról talán csak az Orbán-kormány mostani ciklusának végén lehet ítéletet mondani.

Az ítéletalkotás fokmérője pedig a siker-kudarc mezőjében szemlélhető, például abból a szempontból, milyen eredményeket tud majd a magyar kormányfő felmutatni az EU következő költségvetési ciklusa kohéziós pénzeinek megszerzése tekintetében. De vehetünk olyan szempontot is, hogy a német-magyar kapcsolatok részben újszerű kezelése hozott-e társadalmi-gazdasági sikereket, szolgálta-e az Orbán-kormány hatalmon maradását. Ez már kívül visz minket a német-magyar kapcsolatok témakörén, azt viszont láthattuk, hogy ez a témakör több más témával is összefüggésben van, ez adja ennek a területnek a komplexitását.

Végezetül egy paradoxonra hívjuk fel a figyelmet: pártpolitikai szempontból az volna a természetes, hogy a CDU pártbéli szövetségesét, a Fideszt támogassa a 2014-es kampányban. Az elemzésben vázolt érdek-összeütközések miatt azonban nem evidens, hogy ez be is következik. Igaz, ez nem is zárható ki, például abban az esetben, ha az Orbán-kormány hajlandó lesz további engedményekre, akár olyanokra is, amelyeknek létezéséről a magyar közvélemény nem fog tudni. A mindenkori német kormány mindenesetre abban érdekelt, hogy a következő választások után olyan magyar kormány legyen a partnere, amely – ahogy az 2010 előtt is történt – jobban figyelembe veszi a német szempontokat, mint ahogy erre Orbánék az elmúlt két és fél évben hajlandóságot mutattak. A magyar választások kimenetelét a német politikai körök vélhetően a korábbinál jobban fogják figyelni.

 

Nagy Attila Tibor

2013.01.22.

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország