A romakérdés (?) öt pontja

Cimke: Paár Ádám,

Első pont: a magyar politika és társadalom felelős a romákért
 
Mindegyik kormány a középosztálynak kedvezett, és a szegények, valamint a szegények között is a legutolsók, a falusi romák hátán csattant az ostor, ők maradtak ki a jóléti politika áldásaiból. Huszonkét év alatt semmilyen tervszerűséget, semmilyen innovatív gondolatot nem sikerült „elcsenni” a nyugat- és észak-európai rendszerektől, ellentétben azzal, amit az iskolában tanultunk: a jó példát másolni nem szégyen, nem kell mindent saját erőből kitalálni. Ezért nem romakérdés az, ami a romákat érinti, hanem „magyarkérdés”: a magyar kormányok rossz mentalitása vezetett el oda, hogy a romák – és a többi mélyszegénységben élők – helyzete nem javult, miközben minden kormány az újraelosztással fejelte meg a kampányát. Ez az egész, amibe a romák kerültek, rólunk szól, kollektíven. Nem lehet a romák helyzetét elválasztani a magyar társadalom felelősségétől! 
 
Ez az első pont, amiben minden politikai és társadalmi szereplőnek meg kellene állapodnia. Az egy álságos álláspont, hogy a roma kisebbségi önkormányzatok oldják meg a romák helyzetét, járják ki az érdekeiket. A kisebbségi önkormányzatok megalakításával a többségi társadalom megpróbálta „lepasszolni” a problémát – de ez így nem működik, hiszen a kisebbségi önkormányzatok nem képesek átfogó szociális, oktatási, munkaerő-piaci és egészségügyi programokat beindítani. Csak az államnak van ehhez szervezettsége és anyagi ereje.
 
Második pont: a szociálpolitika nem szegénykérdés
 
Ebből egyenesen következik, hogy a romák helyzetén nem lehet javítani egy tervszerű, világosan átgondolt szociálpolitikai koncepció nélkül. Egyúttal világossá kell tenni, hogy ez a szociálpolitika semmiképpen nem lehet „csak” szegénykérdés. A helyzetet súlyosbítja, hogy sok honfitársunknak még mindig az a 19. századi szegénypolitika tetszik, amelyik nem a szegények felemelésében, hanem ellenőrzésében és megfegyelmezésében látja a követendő példát, és éles különbséget von a „hasznos” (értsd: a munkaerőpiacra visszavezethető) és a „haszontalan” (beteg, öreg, falusi, konzervatívabb világképhez és életfelfogáshoz kötődő, ún. „maradi”, iskolázatlan, versenyképtelen, etnikai kisebbséghez tartozó stb.) szegények között. A korai kapitalizmus szemléletében a szociálpolitika, mint olyan, nem létezik, csak szegénykérdés van, az is vagy egyéni jótékonykodás (filantrópia) vagy rendőri kérdés (dologházak) formájában jelentkezik. A szegényeknek juttatott szolgáltatások tudatosan stigmatizáltak. Hogy ez a felfogás milyen következményekhez vezetett, azt mindenki tudja, aki ismeri a történelmet, vagy legalább a világirodalmat (nem kell ehhez szocialista szerzőket olvasni, elegendő Victor Hugo vagy Charles Dickens regényeit). 
 
Ennek a felfogásnak a példája, hogy a 20. század elején Skultéty Miklós járási főszolgabíró (később Győr-Moson megye alispánja) testi fenyítésben részesítette azokat a cigányokat, akik elhagyták a számukra kényszerlakhelyként kijelölt községeket. A számítás bevált: a cigányok nem sokáig bírták a nyomást, és csaknem mindegyikük elköltözött a nezsideri járásból. Skultéty biográfusai büszkén hivatkoztak erre a „teljesítményre” – 1934-ben! (Palatinus József-Halász Imre: Győr szab. kir.városi és Győr-Moson-Pozsony k.e.e. megyei Fejek. 20. o.). Valójában ezzel a főszolgabíró csak annyit ért el, hogy a „problémát”, amelyet a kóborló cigányok jelentettek, áttolta egy másik járásba – vagyis tulajdonképpen nem történt semmi. Az ember nem tudja, borzadjon vagy nevessen a következő sorok olvastán: „Ezidőtájt történt, hogy a kormány Gyapay Pál volt esztergomi főispánt bízta meg a cigányügy országos rendezését célzó törvénytervezet kidolgozásával. Gyapay Pál Skultéty Miklós radikális rendszerét vette alapul – természetesen megnevezésével a forrásnak, és javaslatát azzal terjesztette a belügyminiszter elé, ha ilyen módon rendezik a cigánykérdést, akkor azt tökéletesen meg is oldják.” (Uo. 20.). Mintha az elüldözés megoldás lenne!
 
Nagy baj lenne, ha szegénypolitika címén ma, 2013-ban a közvélemény vagy bármely politikai erő ilyen álságos rendőri megoldásokban gondolkodna (e körbe utalható a Jobbik javaslata a csendőrség felvetéséről). Nem lehet a szegénykérdést rendőri kérdésként kezelni, és a szegénykérdés maga is csak tüneti kezelést tesz lehetővé. Válasszuk külön a szegénypolitika és a szociálpolitika fogalmát! A szegénypolitika révén nem emelhetőek fel társadalmi csoportok, így ez alkalmatlan a mélyszegénységben élők, különösen a romák kilátástalan helyzetének javítására. Átfogó, a szociálpolitikát, oktatást, foglalkoztatást is magában foglaló évtizedes politikára van szükség a romák felemeléséhez. Tegyük hozzá: azt, hogy a költségvetés ezen takarékoskodjon, el lehet felejteni! Vegyük tudomásul, hogy az integráció mindig államközpontú és pénzigényes, de megéri – ellentétben a presztízsberuházásokkal (ld. futballstadionok).
 
Harmadik pont: tanulni más országoktól!
 
Ehhez lehetne tanulni másoktól. Ez a harmadik pont: a nemzetközi folyamatok tanulása. Spanyolországban, Svédországban és Finnországban sokáig üldözöttek és peremre szorítottak voltak a romák (legkevésbé a déli spanyol tartományban, Andalúziában, amelyben a gitanos cigány meg a kasztíliai kultúra ötvöződött egymással, és egy vegyes kultúra született, ld. flamenco-tánc). Ezekben az országokban az 1970-es évek vége óta sokat tettek a roma közösségek életesélyeinek javításáért. Bevezették az iskolában a roma mediátori intézményt, amellyel sikerült csökkenteni a roma gyerekek lemorzsolódását. Az iskolában tanítják a roma kisebbség történelmét és kultúráját, hogy a gyerekek jobban megismerjék egymás hátterét. Természetesen a svéd vagy finn cigányok élete ma sem nevezhető idillinek, de ezek a társadalmak igyekeznek tanulni a múlt hibájából. Svédországban éles viták folynak a romák múltbéli (1977-ig tartó) elnyomásáról (amelynek része volt a kényszersterilizálás is), a szegénység és a munkanélküliség nagyobb a körükben, az állásjelentkezésnél is gyakrabban találkoznak a diszkriminációval. Ámde a svéd kormányokban van szándék a romák esélyeinek javítására.
 
Negyedik pont: intézményesülés
 
Hogy a svéd kormányok miért ilyen eltökéltek, arra a negyedik pont adja meg a választ. 2002 óta külön szervezet (Roma Tanács) segíti a svéd kormányok munkáját. Vajon nem lenne szükség egy hasonló szervezet vagy agytröszt felállítására, amelyik akár a Magyar Tudományos Akadémiának, akár az Országgyűlésnek alárendelten működik, és a mindenkori kormánynak szállít javaslatokat, ötleteket? Nem kellene esetleg politikusokat, társadalomkutatókat, szociális dolgozókat, romákat és nem romákat összefogni egy közös szervezetben, eszmei és pártkülönbségre való tekintet nélkül? Időszerű lenne megvizsgálni, hogyan működnek azok a háttérszervezetek, amelyek Nyugat- és Észak-Európában a kisebbségi csoportok integrációjában tanácsot adnak a politikai döntéshozóknak. Még nem késő. Fontos, hogy mindenfajta pártpolitikai érdektől mentes legyen egy ilyen agytröszt.
 
Ötödik pont: a romák magyar történelemben és kultúrában játszott szerepének tanítása
 
Svédországban 1999 óta kötelező tananyag a svédországi romák történelme és kultúrája. Sokan érzelgősnek tartják azt a véleményt, hogy a romák hazai történetének beemelése az általános és középiskolai tananyagba hozzájárulhat társadalmi elfogadottságuk növeléséhez. Azonban semmilyen racionális érv nem szól a romák történelmi, kulturális teljesítményének oktatása ellen. Valószínű, hogy a lakóhelyi vagy munkaerő-piaci diszkrimináción önmagában nem segít, ha a gyerekek mind nagyobb része tudja, hogy Bocskai István egyik hajdúkapitánya, Lippai Balázs cigány származású volt – miként valószínűleg a protestánsok vallásszabadságáért, a függetlenségért (no és a zsoldért meg zsákmányért) Bocskai zászlaja alá sereglő hajdúkatonák egy jelentős része is cigány (meg főleg délszláv) származású volt. 
 
De talán ha a fiatalok megismerik a romák szerepét a magyar történelemben, akkor oldódik kissé az idegenség, amelyet a romák iránt éreznek. Nagyon fontos azonban, hogy a magyarországi romák történetét a világért se mint külön roma történelmet oktassák (hiszen a külön tantárgyi jelleg inkább elidegenítő hatású a gyerekekre), hanem integrálják azt a magyar történelemtanításba. Lippai, Bihari János meg a névtelen cigány kézművesek, katonák, művészek cselekedetei példaképet jelenthetnek a roma fiatalok számára is. Például üdvös lenne, ha egy jövőben felálló agytröszt a roma történelem és irodalom tananyagát is kidolgozná.
 
xxx
 
Ezek azok a pontok, amelyekben szerintünk egy minimális egyetértésre lenne szükség. Talán hamarosan lehetőség nyílik arra, hogy mindez megvalósuljon!
 
 
2013-02-19

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország