Tárgyalni tudni kell(ene)!

Cimke: Zsolt Péter,

Az angoloknál tudjuk milyen módon szoktak a megoldások születni, no de ott más morális alapokon nyugszik a társadalom. Az Egyesült Királyságban a megegyezést kívánatosnak tartják a felek, a lezárt fejezeteket valóban le tudják zárni, és tudják, hogy a vitának milyen keretek közt kell zajlani, az érveket komolyan veszik, a tekintély alapján történő érvelés nem működik, az erőből való megoldást senki sem díjazza, valamint a tárgyalásnak álcázott marketingnek pedig még a látszatától is rettegnek, és folytathatnánk a sort.

A szokások és a vitakultúra az, amire aztán a tárgyalás moralitása építhető. Nálunk nincs olyan vitakultúra, mint az angoloknál, így más módszerek kerülnek felszínre. A rendszerváltástól számított idő arról is szólt, hogy próbáltuk kialakítani a nyugati típusú tárgyalási stílust, de ez nem sikerült. Igaz, attól még, hogy nem sikerült, az egyrészt nem jelenti azt, hogy 2010-ben is ugyanazon a szinten lettünk volna, mint 1990-ben, de ha még bizonyos területeken cinikusabbá és romlottabbakká is váltunk, akkor se következne ebből feltétlenül, hogy ne lehetett volna újabb, immár kétharmados felhatalmazással próbát tenni. A Fidesz számára viszont morális feladatként a közjogi berendezkedés átalakítása jelent meg, nem pedig a deliberatív polgári társadalom kialakítása. Ennek a döntésnek a következményeit viseli az egész magyar társadalom, ahogy nyilván a másik döntésnek is lettek volna nem-kívánt mellékhatásai.
 
Nálunk a legfontosabb probléma a 90-es évek eleji társadalmi miliőben nem a rosszindulattal vagy a manipulációs szándékkal volt. Ha magunk elé képzelünk egy társasházat, ahol egy akármilyen egyszerű döntésig kellett volna eljutni, már modellezhetjük a vitakultúra hiányát. Ki hogyan szólt hozzá, jutottak-e előrébb, képesek voltak-e megtalálni a megfelelő megoldást stb. A második lépésben sajnos ezen a hisztérikus és érzelmileg telített, ugyanakkor meglehetősen önző, mások szempontjaira érzéketlen és irracionális talajon két stratégia tud csak eredményt elérni, és felbugyogni: az egyik a tekintélyalapú, a másik a manipulatív. Ha lelki szemeink elé idézzük a vidéki helyi politikusaink joviális félrebeszéléseit, megint csak tudjuk milyen a manipulatív, ha pedig a szakértők behívását a konfliktusokba, sok példán láthatjuk milyen a „megfizetett” szakértő.
 
Talán kissé sokat időztünk a háttér boncolgatásánál, de ezek nélkül nem érthető meg honnan a nemzeti konzultáció projektje, honnan a „kérdezzük meg az embereket, de ne tárgyaljunk az érdekképviseletekkel” megoldási módok. Mert, hogy egész egyszerűen nem érdemes tárgyalni velük, mivel nem tudnak eredményesen tárgyalni. S innen bontakozik ki az a stratégia is, hogy álljunk elő egy olyan tervvel, ami több érdeket sért, s aztán ha ellenállásba ütközünk, visszahúzódunk kissé, de elérjük azokat a változtatásokat, amiket eredetileg is szerettünk volna.    
 
Most már majdnem beszélhetnénk is végre a kormány és a HAHA találkozásáról, mert nagyjából ismerjük a boncasztalt magát. Egy szereplőt azonban még be kell mutatnunk, ő a hazai MÉDIA. A politikusok mindenütt a világon dobálnak sarat, s önmagában ez nem indoka a társadalmak közti hatalmas különbségeknek, ám a média árokásó tevékenysége a nyilvánosságot töri ketté. (E sorok írója az egyik hazai újságban publikált nemrég, majd a fórumozók között olyan megjegyzést talált, mint hogy „végre ebben a lapban olvashatok egy nem szélsőségesen elfogult írást”. Hízelgő a szerzőre nézve, borzasztó, ha így van az országra nézve.) Az egyik társadalomban a média presztízsét a józansághoz, a másikban pedig a nyílt elkötelezettséghez horgonyozza. S bár a tömbösödő média nem ördögtől való úgy, mint a szólásszabadság elnyomása, nem tud jó közérzetet teremteni, mert képtelen arra, hogy segítse a konszenzusra törekvő tárgyalási kultúra kialakulását.
 
Most már tényleg megfestettük a hátteret ahhoz, hogy a sztori konkrét szereplőivel is érdemben foglalkozhassunk. A szereposztásban az egyik a kormányzat, amelyik megoldást keres sokféle problémára (melyekről itt nem tudunk írni ), aminek végeredménye a felsőoktatásból történő pénzkivonási szándék megjelenése. Az érdeksérelem az egész felsőoktatási rendszert érinti intézményestül, adminisztrációstul, tanárostul, diákostul. Ezért aztán várható is, hogy valamilyen viszontválasz adódik. A kormányzat számít is arra, hogy tárgyalnia kell majd a rektorokkal, esetleg a legitim diákképviselőkkel, s hogy mindezt úgy kell kommunikálnia a társadalom felé, hogy az érdeksérelmet elszenvedő csoport vagy csoportok ne tudják felsorakoztatni maguk mögé az egész társadalmat. Az ellenzéki politikusok az intézkedéseket nyilván igyekeznek majd megtorpedózni, de ez politikailag kezelhető, ahogy van vesztenivalója a rektoroknak is, és a legitim diákvezetőknek is személy szerint, tehát ők meg sarokba szoríthatók. Ez kérem szépen így nem elvszerű megközelítés, az elvszerű technika úgy nézne ki, hogy először feltesszük a kérdést milyen jövőképpel rendelkezünk, milyen felsőoktatást szeretnénk? Egy ilyen kérdés pedig mindenkinek szól. Amint megvan rá a válasz, a megvalósítás módja és az érdeksérelmet elszenvedőkkel való tárgyalás fázisa következhetne.
 
Ma már tudjuk, hogy az események váratlanul szélesebbre húzták a konfliktusmezőt. Nem csak az egyetemista diákképviseleteket érintette, hanem a középiskolásokat is, akik pedig épp a felsőoktatásba való bekerülésben érdekeltek. Korábban nem volt ismert, hogy ők is képesek hallatni a hangjukat, és szervezett módon megjelenni. A velük való szolidaritás is mérsékelt módon volt az egyetemi diákvezetőktől várható, de váratlanul nem is ők jelentek meg, hanem egy civil egyetemi diákszervezet, a HAHA. S az sem volt kellőképp kiszámított, bár ezt lehetett volna leginkább sejteni, hogy majd minden család érintve lesz áttételesen, így az a politikai üzenet, hogy „Magyarországon mindenki megtalálhatja a boldogulását, ha szorgalmas”, csorbát szenvedett, ebből adódóan pedig a kormány és a társadalom közti szerződés minél gyorsabb helyreállításán is el kellett gondolkodni. Ezúttal nem lehetett úgy megosztani a közvéleményt, mint például a rendőrök korai nyugdíjjogosultságának megszüntetésénél.
 
Az olyan mellékszereplők, mint a miniszterelnökkel romkocsmában beszélgetésbe elegyedő Fidelitas, vagy Debrecenben a stadionépítést pártoló ultrák, akik az HAHA-s rendezvényen keltettek némi megfélemlítő feszültséget nem igazán érdekesek. A fontos inkább az, hogy a kormány számára veszélyessé vált maga a HAHA, ezért kizárta a tárgyalásokból, és a HÖOK-ot fogadta el legitim tárgyalópartnernek. A HÖOK kettős nyomás alatt állt, egyrészt nem fordulhatott a diákérdekekkel szemben, melyet a HAHA kezdett mobilizálni, másrészt a vezetők és az egész szervezet vállalkozássá válásának torzulásai miatt, sokuknak másodlagos lett, hogy milyen lesz a felsőoktatás.
 
A tömbösödött média ilyenkor találja meg egyik oldalról a tanulni akaró diákokat, akiknek nem tetszik a tüntetés, ha az már akadályozza őket mozgásukban és egyéni boldogulásukban (Hír TV 2013. február 20.), emeli ki az egyetemi vezetőség rendkérő nyilatkozatait, és ugyanez a konzervatív oldali média találja meg a HAHÁ-sok támogatói mögött megjelenő amerikai Soros Györgyöt. A másik média találja viszont meg – főként az után, hogy a HÖK-ön belül van, aki az ellenálló diákok mögé álló tanárokat kezdi el támadni – a HÖK egyes szerveiben megfigyelhető rasszizmust, és korrupciót.
 
Minél komolyabb média és közvélemény-támogatást éreznek maguk mögött a „lázadók” – akikkel ugye nem tárgyalnak –, annál inkább alakulhat ki a 60-as évek diáklázadásaihoz hasonló helyzet, amely akkor szintén a nagy tömegben megjelenő diákság és a média ideológiai egymásra találásában bontakozott. Nálunk is szembe kerül egymással két világértelmezés. Az egyik a hierarchikus, amely az ütőképes nemzeti társadalmat a rend, a fegyelem, a működőképesség, az átlátható felelősségi rendszerek oldaláról szemléli, a másik egy posztmodern, deliberatív, bázisdemokrácián alapuló működésben hisz, amely idegenkedik mindenféle tekintélytisztelettől. Kérdés, kell-e minden diáknak a két világ között választani, vagy kívül is lehet maradni?
 
Az ellenzéki média elkezdi szisztematikusan támadni azt a szervezetet, amely hajlandóságot mutat a kormánnyal való megegyezésre, ugyanakkor olyan dolgokat tár fel, amelyet már egy jól működő pártatlan médiának régen fel kellett volna tárnia, és nem politikai kontextusban már rég rá kellett volna kényszerítenie az intézményeket, hogy megtisztítsák magukat.
 
A különböző egyetemek HÖK-jei körül egészen hasonló megdöbbentő tényfeltárások várhatók, mint ami az egész magyar társadalmat érte 2009-ben a közüzemi és közpénzek körüli korrupciós ügyeknél. Csak itt kisebb társadalmi szeletekről van szó. Abban is erős ideológiai- és bulvármotiváltságot vélek felfedezni, hogy a legitim HÖK-ök Jobbikos kapcsolatai, valamint rasszista és szexista listái verték ki előbb a biztosítékot, és nem a pénzügyek. A helyzet ugyanis az, hogy a HÖK-ök általában a fiatal politikai iránt fogékonyságot érzőknek nyújt terepet, és minden politikai párt felé nyújt mobilitást, ez volna tehát a kisebbik baj, még ha most a gólyatáborok HÖK-ös listáiról is hangos a sajtó. Az egyetemi vezetést sakkban tartani képes, ugyanakkor jelentős pénzeszközök fölött diszponáló diákvezetők kontrollja csekély. Ebből a struktúrából, valamint az egyetemi nyilvánosság gyengeségeiből származnak a korrupciós bajok. Tegyük hozzá, a húsosfazék közelébe kerülő diákok Nyugaton is ki vannak téve a kísértésnek, és ott is tekinthető ez a politikai elit előszobájának. (Ld. pl. a Watergate-botrányt, ahol hajdani egyetemi diákvezetők saját korábban bevált zsaroló trükkjeiket kezdték alkalmazni országos szinten a Nixon adminisztrációban.)
 
Ám ha a HÖOK megroppan, a kormánynak még nehezebb dolga van, mert nem marad kivel tárgyalni. Az ellenzék örül ennek a fejleménynek, mert neki „a minél rosszabb annál jobb” a kommunikációs stratégiája, s bátorítja is az ellenzéki médiumokat a feszültségkeltésben, csakúgy, mint a lázadó diákokat. (Ugyanez volt a Fidesz kommunikációs stratégiája is a Gyurcsány kormányzattal szemben, csak ott nem a diákság volt a célcsoport.) Látnunk kell tehát, hogy itt megint nem az ellenzéki politika a fő bűnös. Még a média számára is találtunk mentő körülményeket, hiszen hiába tapogatózott  eddig a pénzügyek körül, csak akkor figyeltek fel egy újságíró cikkére, ha annak politikai vetülete is lett. Így aztán el kell jutnunk a hazai demokratikus deficitet magán viselő szokásokig, a vitakultúra hiányáig, sőt az erkölcsig.
 
2013.02.26.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország