Vajúdtak a hegyek...

A Leveson-jelentést kiváltó események

Meggyilkoltak egy 13 éves kislányt, Milly Dowler-t, s azért, hogy a legpontosabb információkat adhassa olvasóinak a hétvégi nagy példányszámú bulvárlap, a News of the World, feltörte és lehallgatta a kislány telefonját. Sőt még a nyomozást is akaratlanul tévútra terelték, mert azzal a céllal, hogy újabb üzenetek is ráférjenek, törölték a kislány megtelt rögzítőjét. Így azonban a nyomozók azt hitték, a kislány még él. Két logika ütközött: az erőszakszervezeteké és a médiáé, és nem kétséges, hogy a média a közérdeket sértő területre tévedt.

Milly Dowler esete csak a jéghegy csúcsa volt, mert a lap az exkluzív értesülések érdekében rendszeresen folytatta törvénytelen gyakorlatát. Az esetek közt találták az iraki és afganisztáni frontokon meghalt katonák rokonainak mobiltelenfonjának feltörését is, és sok celeb, köztük a királyi család tagjainak megfigyelését is. Mindegyik ügyben konfliktust figyelhetünk meg a személyiségi jogok határainak megsértése területén is.

A kegyeletsértő esetek világosan mutatják, hogy a sajtónak legyen akár bulvár, akár oknyomozó  – s a kettő gyakran át is fedi egymást  – nem engedhető meg a titkosszolgálati eszközök alkalmazása, mert a hírversenyben nem tudja magát megfelelőképp korlátozni. Ilyen jogosítványokkal Angliában soha nem is rendelkeztek, ezért a felelősök, köztük a lap főszerkesztője Rebekah Brooks bíróság elé kerültek, Murdoch lapja a News of the World pedig több mint 150 éves működése után megszűnt.

Az országos felháborodás elsöprő erejű volt, melynek jelentősége ezúttal meghaladta Lady Dianát halálba üldöző papparazzók elleni következményeket, legalábbis ami a sajtó megregulázásának vágyát illette. Itt jóval bonyolultabb és szerteágazóbb problémáról is volt szó. Ott csak néhány fotós celebeket zaklató viselkedésének elítéléséről, itt viszont a média a társadalmi működést legmélyebben befolyásoló tevékenységéről. Nyomozás indult magas rangú rendőrtisztek és tisztviselők ellen, akik feltehetően pénzért adtak ki információkat. De letartóztatták Cameron sajtófőnökét Andy Coulsont is, aki korábban volt a News of the World főszerkesztője. A parlamenti vizsgálóbizottság előtt meghallgatott és mindent tagadó James Murdoch-ot, a sajtómágnás fiát, így jellemezte az egyik politikus: „Ön az első maffiafőnök a történelemben, aki nem tudja, hogy egy bűnszövetkezet irányít.” E pillanatban vesztésre állt a média.

A jelentés elkészítésének folyamata

Mint minden társadalomban, így az angolban is vannak olyan magasan képzett értelmiségiek, akik változtatni szerettek volna a sajtó szabadosságán, ráadásul egyikük most épp David Cameron megbízására állhatott neki a munkának. Ő Lord Brian Leveson angol-walesi főbíró, aki nyolc-kilenc hónapos munka után egy kétezer oldalas jelentést tett le 2012 decemberére az asztalra. Ennek alapját pedig egy olyan vizsgálati munka képezte, amely szándéka szerint nem akarta korlátozni a sajtószabadságot, de megkívánta előzni a hasonló eseteket. Sok vád érte ugyanis az önszabályozó rendszert is (Press Complaints Commission - PPC), mondván, hogy ők hagyták idáig elfajulni a dolgokat, túl gyengék, erőtlenek stb.

Noha a jelentés elkészítésének indoka csupán a bulvárlapok túlkapásainak megelőzése lett volna, feltárult a brit médiaszabályozás olyan problémája is, melyben a rádió és a tévé Ofcom általi ellenőrzését hasonlítják össze az internet és az írott sajtó ellenőrzésének hiányával. Levesonék szerették volna egységesíteni ezt a diszkrepanciát (hasonlatos ez a Fidesz internet-szabályozási törekvéseihez, és ahhoz az álláspontjához, hogy nem érdemes különbséget tenni már az írott és az elektronikus médiumok közt).

A jelentés elkészítésének folyamata igen tanulságos, mert teljesen demokratikus légkörben, kellő nyitottsággal, az érdekeltek és a társadalom szerepeltetésével történt, ami alighanem Leveson eredeti elképzeléseit is átalakította. Kezdetben a sajtó állami megrendszabályozásáról, később azonban már az önszabályozás megerősítéséről volt szó. Egyvalamihez azonban Leveson mindvégig ragaszkodott: az önszabályozását nem akarta a továbbiakban is magára a médiaszakmára bízni.

Említést érdemel Murdoch válságkommunikációja is. Hogy ez mennyire volt tudatos azt ma még nem állíthatjuk biztosan, de a médiamágnás magatartása mindesetre árulkodó: azonnal a helyszínre utazott – azaz nem kívánt úgy viselkedni, mint aki az adott ügyben tehetetlen – és a nyomozók számára 10 évre visszamenőleg nyitottá tette a lap ügyeit, a források adatait is beleértve. Minden bizonnyal tisztában volt azzal, hogy az újságírói etika ellen vét, és talán azt sem bánta, hogy a bizalmatlanság légköre a lapjánál is szárnyra kap, s az átterjed az egész újságíró szakmára is, ezzel Levesonék ellen hangolva a szólásszabadságért aggódókat. A rendőrség túl is lőtt a célon, sőt, nem kívánt mellékhatásként jelentkezett a megszűnt lapnál a munkatársak egymás feljelentése, ami azonban szintén modellezte hová vezet, ha például bűncselekménynek nyilvánítják az informátorok titokban tartásának gyakorlatát, sőt, ha megkérdőjeleznék az információért való fizetés lehetőségét.

A jelentés tartalma és fogadtatása

A végső jelentés a fentiek miatt, ahogy említettük is, elmozdult a külső beavatkozástól az önszabályozás megerősítése felé. Mindezt úgy kívánta elérni, hogy politikától, kormánytól és sajtóvállalkozóktól független bizottságot hozott volna létre, amelynek szankcionálási lehetőségei vannak, s amely maga dolgozhatná ki az önszabályozás módját. Az az internetes portál, és az a nyomtatott sajtó, amely nem vetette volna alá magát az új bizottságnak, automatikusan átkerült volna az Ofcom ellenőrzése alá. Ezzel pedig alighanem még szigorúbb felügyeletet kapott volna.

A jelentés tehát új törvény és intézmény felállítását javasolta, állami befolyás nélküli rendet ígért, ám még ez az eredeti elképzelésekhez képest sokat puhult változat sem csendesítette le a vihart. Mind a médiaszakma, mind egyes értelmiségiek aggályosnak tartották a paradigmaváltást az angol demokrácia hagyományaival. 1695 óta ugyanis szabad a sajtó Angliában, messze megelőzve ezzel a többi országot, melyeknek mindig volt valamilyen érvük a visszarendeződésre, de egyik sem lett ezektől a visszarendeződésektől sikeresebb. Az 1695-ös már csak a parlamentben elhangzottak megírását korlátozta, de a következő század elejére ez a fal is leomlott. A kényszerű tagságokra persze mondhatjuk, hogy az nem egyenlő kormányzati befolyással, de ezekkel is van probléma. Mi van ugyanis akkor, ha a bizottság állami vagy piaci befolyás alá kerül (pl. mert megfélemlítik vagy korrumpálják őket). A média ereje ugyanis a sokféleségében van, ez biztosítja „watch dog” szerepét, a kötelező tagság rendszere erre nézve hordoz veszélyeket, ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy bármit is megold, hiszen az ominózus eset most is büntető üggyé vált. Miért előzne meg bármit egy bizottság felállítása, amit a rendőrség nem tud?

Cameron meghallgatván az érveket nem akarta megváltoztatni a médiaszabályozást, a média üldözését korábban elszenvedők viszont ezen felháborodtak, köztük például olyan hírességek, mint J.K. Rowling, a Harry Potter írója, vagy Hugh Grant. A konzervatívok és a sajtó az egyik oldalon, az áldozatok a másikon. A kormányfő koalíciós partnere és helyettese, a liberális Nick Clegg Leveson pártján volt, az ellenzéki Munkáspárt viszont Cameron mellé állva helyeselte, hogy ne legyen új állami médiaszabályozás. Milyen szép elvszerű és saját érdekeket megfogalmazó vitakultúra ez innen Magyarországról nézve, ahol pedig mindig az ülésrend határozza meg az álláspontot. Tegyük még hozzá, egyes tudósítások a közvélemény-kutatásokra hivatkozva arról számoltak be, hogy a társadalom kétharmad része szintén támogatta volna a média rendszabályozását. Ezeket a számokat nem tudjuk elfogadni, mert nem sikerült felkutatni milyen módszerrel és kik készítették a kutatást. Amiből érdemes kiindulnunk, az a BBC egy saját közönségében végzett felmérése. Ez nem állít magáról reprezentativitást, de 66%-os regulázás-pártiságot közöl. Azt tehát elfogadhatjuk, hogy a közvélemény inkább Leveson, vagy tágabb értelemben, a változást szorgalmazók oldalára billent, még ha a pontos arányokat nem is tudjuk.

Nem meglepő, hogy a társadalmat a sajtóval szembeni bizalmatlanság határozza meg, de figyelemreméltó, hogy a médiaszabályozás kérdését épp úgy nem bízták Angliában a közvéleményre, ahogy a költségvetést vagy a halálbüntetést sem. A jól működő demokráciák titka épp abban rejlik, hogy jól éreznek rá arra, mi az, ami a népre, és mi az, ami az elitre bízható.  

Olyan részletkérdéseket, mint hogy miképp lehet egy testület tagjait megfelelőképp kiválasztani a közvéleményt már kevésbé izgatja, miközben a lényeg ott van, hogy a lánc végén a bürokratikus szabályozó intézmény mögött is a politikai fügés áll. S nyilván számos más következményt nem gondolnak át az emberek, mert csak a problémát látják, és abban reménykednek, könnyű megoldást lehetne rá találni egy kicsit nagyobb határozottsággal.

A jelentés végeredménye és oka

A végeredmény valószínűleg a semminél alig több, esetleg az arbitrálás intézménye születik majd meg a gyakorlatban, de a tanulság nem is ebben, mint inkább a folyamat során megerősödő társadalmi kohézióban keresendő.  Egyes társadalmakat katasztrófák és válságok esetén a sok eltérő álláspont a szétesés felé repíti, míg mások épp integrálódnak.

Marad a PCC gyakorlata, ahol a vétkes lapnak pusztán tanácsot adnak, és a lap eldönti, hogy megfogadja-e vagy sem. Murdoch vállalkozását sem érte maradandó kár, mert nem sokkal az eset után a Sun megjelentette vasárnapi kiadását, ezzel pótolva hétvégi lapját, a News of the World-öt.

Ha megpróbáljuk felsorolni milyen okok vezettek a Leveson-jelentésben megfogalmazottak visszautasításához, az alábbiakat találjuk:

  • · A sajtó függetlenül attól, hogy melyik oldalon állt, szakmailag összezárt, és elutasította a jelentés ajánlásait.
  • · A lap átvilágítása közben történő folyamat tanulságai.
  • · A társadalmi vitában lévő érvek bonyolultságának felszínre kerülése.
  • · Az 1695-ből származó sajtószabadság szóló törvényhez, vagyis a hagyományokhoz való ragaszkodás.
  • · Kellemetlen epizódok napfényre kerülése, pl. a Scotland Yard 2009-től tudott a lehallgatásokról, mégsem tett semmit.
  • · Ütőképes etikai érvek, mint pl., hogy az etikátlanul dolgozó újságírót nem médiatörvénnyel, hanem rendőri eszközökkel kell semlegesíteni.
  • · Ütőképes etikai érv az is, hogy ha csak a bulvársajtót akarják megregulázni, akkor miért az egész írott sajtót büntetik?
  • · A szabályozást kívánók motivációinak kritizálása.
  • · A végeredmény miatti aggódás: pl. a végén majd a sztárok mondhatják meg, mit írjanak róluk, a politika majd csak ünnepeltetni hagyja magát, az újságírók nem tudják forrásaikat megvédeni, a politika beszivárog és cenzúrázni fog stb.
  • · A Leveson-jelentés kiindulópontjának megkérdőjelezése: a konkrét esetek bűnügyek, miért segítene ezen bármilyen intézményi szabályozás?
  • · A jelentés atavisztikusságának, technikai elmaradásának problémája: egy idejétmúlt rendszert modellez, nem foglalkozik a blogokkal, kommentekkel.
  • · Bármilyen intézményi kényszer alá vetés, kamarai tagság kényszer stb. nyilvánossági kockázata, ha a „bizottság”, kamara stb. félrecsúszik. 

 

A felsoroltakból látszik, hogy a Leveson-jelentés problémafeltevését akár még ki is egészítenék a kritikusok is más problémákkal. Senki sem vonta ugyanis kétségbe, hogy a jelentés tisztességesen és alaposan tárta fel a média és társadalom konfliktusait, de a javasolt megoldás következményeit súlyosabbnak ítélték.

Elméleti kérdések

Általános kultúrkritikai elméleti kérdések felvethetők volnának ugyan, de ezeknek részletezésével nem kívánunk most foglalkozni. Ilyen egyébként a médiaszociológia által gyakran vizsgált bulvárújságírás, ami voltaképp egy fogyasztói társadalmi diskurzusban jelenik meg. De a bulvárújságírást a nagyközönség számára ismertebb módon gyakran ellenszenvesként tünteti fel a művészet is, gondoljunk csak Heinrich Böll Katharina Blum elvesztett tisztessége című könyvére, vagy akár az olyan tömegfilmekre, mint a Sztárom a párom, ahol a privát boldogságot majdnem lehetetlenné teszi a sztár magánéletét folyton kiteregető média. 

Részletesebben térnénk ki azonban a politológiai szakirodalomban található megfigyelésre, mely előszeretettel sorolja a jobboldalhoz az áldozattal való azonosulást, míg a baloldalt a bűnelkövetőt reszocializálni vágyóként festi le. Ha így tekintenénk a lehallgatási botrányra, az áldozatok között találhatjuk a celebeket, a hírességeket, és bárkit, aki szerencsétlenül járt, de a bulvármédia rávetette magát. A bűnt elkövető pedig a média.

Ám a képlet csak addig ennyire egyszerű, amíg nem bontakozik ki a kérdésről egy társadalmi vita, melyben aztán kiderül, hogy a társadalom elitje még akkor sem feltétlen tekinthető áldozatnak, ha a sajtó zaklatja, hisz más esetben meg épp a médiafigyelemnek köszönheti nagyobb társadalombefolyásolási képességét. Áldozattá pedig válhatnak az etikusan viselkedő újságírók is amennyiben össze kívánják mosni őket a bűncselekményt elkövető újságírókkal.

Továbbá a tory és a labour párti hozzáállás is különböző okból ugyan, de nem a médiaszabályozás Leveson-féle javaslata mellé állt. A törésvonal másutt keletkezett, ahol ráadásul paradox módon Leveson oldalán található a társadalom többsége: nem csak számos értelmiségi és a közvélemény értett vele egyet, de még az olyan bírók is, mint maga Leveson, akik mint a kalapácsos emberek, szöget látnak mindenütt, vagyis jogászként jogi megoldásokat keresnek. Közös bennük, hogy nem a társadalmi differenciáció és komplexitás fontosságából indulnak ki, kevéssé aggódnak a fékek és ellensúlyok miatt, etikájukat pedig a közösségi morál határozza meg.  

A politikai viták ezúttal is az elit racionális vitáiban dőltek el, az érdekeltek álláspontjainak összecsapásában igyekezett igazságot tenni a politikai elit, s úgy tűnik, inkább arra az álláspontra helyezkedett, hogy a médiához nem szabad úgy hozzányúlni, ahogy azt a Leveson-jelentés javasolja, azaz nem szabad egy szakmán kívüli bizottságot rákényszeríteni az írott sajtóra és az Internetre. Ennek a vélekedésnek a kultivációját fogadja el aztán az egyébként a szabályozás szigorításával szimpatizáló, de a részletek konfliktusát kevésbé elemző társadalom. (S vegyük azt is figyelembe, hogy amiképp az elit, úgy a társadalom sem állt egységes állásponton, de két kultiváció mégis kirajzolódik egy az elit vitájában, és egy a közvélemény többségi álláspontjában.)

Egy másik politikaelméleti kérdésként is megjelenő örök dilemma – s ez meg is jelent az angol elit vitájában  –, hogy a bürokratikus ellenőrzés végső soron politikai ellenőrzés is, és a Leveson által javasolt megoldás is magában hordja a politikai befolyás, és az ebből származó konfliktusok kialakulását.

Társadalomelméleteket és etikai gondolkodókat izgató kérdés az információhoz való hozzájutás. Az etikai kényes határterület nem önmagában a fizetésnél van, hanem hogy mit is támogat az újságíró egy esetleges fizetéssel. Ha a forrást törvénytelenségre az újságíró által beígért pénz motiválja, akkor átléptünk a Rubiconon, mert az újságíró nem követhet el törvénytelenséget az információért való hozzájutásban. Ellenben ha az információt elé teszik, nem kell vizsgálnia, hogy ahhoz törvénytelenül jutottak-e hozzá, csak az igazságtartalmát kell leellenőriznie, és persze az se árt, ha a közzététel közérdeket szolgál. Az sem elfogadható – bár erre kevésbé szokott érzékeny lenni a közvélemény – ha az újságíró bűnözőnek ad pénzt a személyes sztorijáért, s ezzel jutalmazza a börtönben ülő bűnözőt (csekkönyv-újságírás).

Az etikai szabályok kialakításában a média nem zárt alrendszerként működik, nagyon is érzékeny a társadalmi visszajelzésekre, és elvárásokra, miközben szabadságfokát igyekszik úgy növelni, hogy legitimálja tevékenységét az „információ tulajdonosa a nép”, a „szólásszabadság”, a „wach dog” szerepeivel. Ezért sem volna jó, ha az önszabályozást nem maga a szakma végezné. A nem szakmabeli bizottság nem törekednének a határterületekig való elmenetelhez, s így voltaképp akaratlanul is cenzúrát vezetne be. (S az sem, ha az önszabályozás minden szereplőre kötelező volna.) A Leveson-féle javaslatnak épp az a lényege, hogy kiskorúsítsák a médiát, ne szakmabeliek töltsék fel a bizottságot, mert képtelenek megtalálni a helyes utat. Valójában a veszély fordított, azok képtelenek megtalálni, akiknek semmilyen érdekük nem fűződne ehhez, olyan ez, mintha egy politikusnak sose kellene tartania az újraválasztástól. A szakmától független médiaszabályozás voltaképp nem önszabályozás!

A közjó része az erkölcsi nevelés, és itt a társadalmi integráció alapkérdéséhez érkeztünk. Két irányt látunk kibontakozni társadalomelméleti és a közigazgatás gyakorlati megvalósítása szempontjából. A probléma mindenütt hasonló, a társadalmi kohézió válsága. Ez a válság azóta létezik, mióta az emberi társadalmak meghaladják a csoport szintjét, de újra és újra megdöbbentő módon mutatkoznak meg, mint például a demokratikus parlamentekben újra és újra megjelenő antiszemita beszédek, utcai zavargások. (Ld. pl. épp a londoni zavargásokat.)

Ezeket a problémákat sokszor központosítással igyekeznek orvosolni. A komolyabb büntetési tételeket egyfelől helyeselni is szokta a közvélemény, másfelől hozhatnak is eredményeket, a gondok azonban mindig ama kérdés körül jelentkeznek, hogy ki az, aki büntethet, és hosszú távon mennyire sérülnek a központosítás miatt a társadalom egyéb szövetei.

Az egyik törekvés az etikát központi értékkinyilvánítások útján igyekszik megerősíteni. A másik az etikai szabályozást nem külső kényszerként, hanem belső fejlődésként képzeli el, és a modern munkamegosztásra épülő társadalmakban nem véletlen, hogy az értékek inkább a szakmai önszerveződések küldetéstudata során képesek a letisztulásra. Ám a két törekvés egymást hátráltatja. A szakmai autonómia a központi irányítás, a központi irányítás a szakmai autonómia ellen van. Angliában a Leveson-jelentés visszautasítása a szakmai autonómia megerősítésére lett példa, még ha új médiát figyelő bizottság nem is állt föl. Sőt, épp azért.

 

 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország