A hagyomány ereje

A politikai szférában az együttműködés kultúrája csak akkor alakul ki, ha a társadalomban is norma a kooperáció. Ha ilyen normák nincsenek, akkor az együttműködés nehezebb. Ebben az esetben az emberek fásultan tudomásul veszik ugyan az együttműködést sürgető szavakat, de nem veszik azokat komolyan, legyintenek rájuk. Ebből nem lesz kooperáció! Itt az ideje, hogy túllépjünk a szokásos értelmiségi sirámokon! Az értelmiség túlzottan Magyarországra koncentrált, és a Nyugatot, amelyet mintaadónak vélt, sterilnek látta. Nem akarta megérteni, hogy a Nyugat fokozatosan, évszázadokon keresztül jutott el oda, hogy a politikai, társadalmi erők képesek és készek – bár régiónként, országonként különböző mértékben – kooperálni az alapvető kérdésekben!

Az értelmiség, főleg annak liberális része nem akarta megérteni, hogy Magyarország a 16. századtól kezdve nem a nyugatias utat járja, arra az útra 1989-ben tért véglegesen vissza, és nem ugorhatja át azt a konfliktusos fejlődési utat, amelyeket a Nyugat ugyanezen időszakban bejárt. Magyarországon éppen az az időszak hiányzik a Nyugat történelméből (a 18. századtól a 20. század második feléig terjedő időszak), amikor a nyugatiak fokozatosan „nyugatosították”, „európaizálták” és – Észak-Amerikában – „amerikanizálták” magukat, egyszóval kiforrott a Nyugat mai arculata (kapitalizmus, parlamentarizmus, jogállam kialakulása, egyház és állam szétválasztása, szekularizáció, a választójog lassú bővítése, a centrum-periféria, tőke-munka törésvonalak mentén a konfliktusok kihordása, a nemzet fogalmának letisztázása). A Nyugat arculatának kialakulásához hozzátartozott az ellentétek feloldása az együttműködés különböző formáiban. Magyarországon még nem ez a helyzet: a hagyományok nem összekötnek, hanem elválasztanak, és így a magyar politika – legalábbis retorikailag – vérre menő folyamat.

Lehet-e tanulni az együttműködést? Véleményünk szerint igen. Természetesen nem egy-két év, hanem generációk kellenek hozzá. Ha Magyarország a „nyugatias” fejlődést akarja követni – hitünk szerint, igen –, akkor meg kell tanulnia az együttműködést, amelyik a Nyugatot a világ vezető erejévé tette. A Nyugat számos mechanizmust alakított ki az évszázados konfliktusok, ellentétek békés kihordására.

Sorozatunkban arra vállalkozunk, hogy bemutassuk azokat a politikai hagyományokat, amelyek segítik a nyugati társadalmak együttműködési képességeinek megerősítését. Mindezt azzal a céllal tesszük, hogy világossá tegyük azt, amit eddig az értelmiség nem tett meg: hogyan, kiktől várjuk az együttműködést! Sorozatunkban olyan hagyományok nyomába eredünk, amelyek egy-egy politikai közösségen belül átívelnek a politikai, eszmei ellentéteken, és amelyek során a politikai közösségek bizonyítják, hogy képesek az együttműködésre, és ezekből az együttműködésekből tartós szokásokat, struktúrákat képesek létrehozni.

Mit tekintünk hagyománynak?

A nyugati politikai kultúrában nagy szerepet játszanak a tradíciók, amelyek segítenek a politikai, állampolgári közösség összetartásában. A hagyományok nem oktrojáltak, hanem az egyének és közösségek önként, belső késztetésből fogadják el azokat.

A hagyomány értelmezését megnehezíti, hogy az európai kultúrában a szó eredetileg két jelentéstartalommal rendelkezik. A latin traditio és a superstitio kifejezések egyaránt a hagyományra utalnak, ámde a két kifejezés jelentésrétege eltér egymástól. A legtöbb európai nyelvben a hagyományt jelentő tradíció (pl. angol: tradition, francia: tradition, német: die Tradition, spanyol: tradición) alapját a latin tradere (átadni) igéből képzett traditio képezi. A traditio a rómaiak számára a nemzedékről nemzedékre továbbörökítendő javak átadását jelentette. Ma ezt a jelentésréteget értik közkeletűen a hagyomány kifejezés alatt. A superstitio kifejezést viszont az ókori Rómában mindannak a jelölésére alkalmazták, ami rossz, káros, babonás.

A hagyomány tehát kezdettől fogva kettős jelentéstartománnyal rendelkezik az európai kultúrában: a „jó” és a „rossz”, a nemes, emelkedett és az alantas, visszahúzó szokásokat, intézményeket egyaránt a hagyomány fogalma alá sorolták. A két jelentésréteg elmosódik a hagyomány fogalmában, amelyik jól kifejezi, hogy a szokások nemcsak megnemesítenek, hanem vissza is húznak.

De mi a hagyomány értelme? A legfontosabb, hogy a hagyomány segíti az egyént abban, hogy képes legyen eligazodni a világban, és legyen egy mérce, amelyhez az egyének cselekedeteit mérni lehet. Nyilvánvaló, hogy egyetlen személy sem függetlenítheti magát attól a történelmi, kulturális közösségtől, amelyben szocializálódott. A hagyomány emellett kialakítja a társas együttélés és az együttműködés formáit egy adott közösségen belül. Ha a társadalom tagjai azonos értékeket vallanak magukénak, akkor – elméletben – kevésbé valószínű, hogy egymás ellen forduljanak, és a közöttük lévő konfliktusok szétbomlasszák a közösséget. Természetesen a hagyományok nemcsak „befelé”, hanem „kifelé” is hatnak – elválasztják az adott közösség tagjait másoktól, akik nem gyakorolják ugyanazokat a hagyományokat (nem ugyanazt a vallást követik, nem ugyanolyan szokásokat gyakorolnak, nem ugyanúgy étkeznek stb.).

A hagyományok tudatosítják a közösség tagjaiban, hogy egymás nélkül, atomizáltan nem sokat érnek (ahogyan a Bréma város főterén álló „brémai muzsikusok” is csak együtt tudtak boldogulni, ld. két képünket).

A hagyományoknak tehát van egy olyan szerepük, hogy segítik a közösség tagjainak „összezárását”, elkülönítését más közösségektől, a saját identitás fenntartását. Talán még ennél is érdekesebbek azonban azok a hagyományok – és mi ezúttal ezt fogjuk kutatni – amelyek, még akkor is, ha látszólag az elkülönülés érzelmeit mozgósítják, valójában valamiképpen a társadalom integrációjának szolgálatában állnak (az elkülönülés bizonyos fajtái nem sértik a kohéziót, sőt vannak országimázs szempontjából is kihasználható elkülönülések, pl. turisták által kiemelten látogatott kulturális közösségek). Ilyen kihívásoknak kell megfelelnie ma már minden országmarketingnek. Ezek ugyanis nem vezethetik le saját kohéziójukat valamilyen ellenségképből. Például ha a minket körülvevő tárgyak mögötti magyar feltalálókat sorolunk fel, azzal nem sértünk másokat, ellenben növeljük a kohéziót nemzeti szinten.

Egy hagyomány kohezivitását is annak alapján tudjuk körbejárni, hogy megvizsgáljuk:

  1. Hogyan fejezi ki az adott esemény, cselekvés, szokás, rítus, a közösség önállóságát, autonómiáját.  
  2. Ha az esemény kapcsán valaki a kritikáját, egyéni véleményét fogalmazza meg, akkor azt büntetik vagy tolerálják? Azaz a közösség miként kezeli az újítási vágyakat, elég erős-e ahhoz, hogy állandóságot mutasson, de ne is kriminalizálja a változtatási szándékot?

A hagyományok alapfeladata az együttműködés, a társadalmon belüli kooperáció ösztönzése, illetve megteremtése. Az együttműködés, mint láthattuk, lehet oktrojált és önkéntes. Véleményünk szerint csak az önkéntes együttműködés vezethet el a közösség kohéziójához. De mit is értünk a kohézió fogalma alatt?

A kohézió szó alapja a latin cohaereo ige, amelyet „összefügg, összetevődik” jelentéssel használtak. A fizika tudománya a molekulák és atomok közötti összetartó erőre alkalmazza a kohézió fogalmát, és a szociológiában is hasonló értelemben használják: az egyének közötti önkéntes kapcsolatot fejezi ki, anélkül, hogy az egyének kénytelenek lennének lemondani önbecsülésükről, identitásukról (hasonlóképpen, ahogyan az atomok és molekulák közötti vonzóerő is természetes folyamat eredménye).

A társadalmi kohézió általánosan elterjedt értelmezése szerint ez biztosítja, „hogy a polgárok önbecsülésük feladása nélkül legyenek képesek harmonikusan együtt élni.” Mára a kohézió fogalmát leginkább az Európai Unió vitte be a köztudatba, hiszen az Uniónak is van kohéziós politikája, amelyik a fejletlenebb területek felzárkózását célozza, és megalakult egy kohézió barátai nevű országcsoport. Mindez arra utal, hogy a kohézió értéke egyre fontosabb lesz, nem csupán egyes országokon, társadalmakon belül, hanem uniós szinten is.

A jó hagyomány nyomában

Nem véletlen, hogy a hagyományok kutatása a 19. században kezdődött meg, abban az évszázadban, amikor az ipari forradalom és a nemzetállamok új világa formálódott – a falvakból tömegek áramlottak a nagyvárosokba, a falusias közösségek bomlásnak indultak, kis régiók, tartományok, amelyeknek a népei sokszor egymás nyelvét sem beszélték, az „egy és oszthatatlan” és „öröktől fogva létező” nemzet jelszavával egy nemzetállamba tömörültek (vagy tömörítették őket). Sokakat foglalkoztatott a kérdés: vajon az új társadalmi és politikai rendszerek elég szilárd lábakon állnak-e? Elegendő-e az új politikai közösségek kohéziójának biztosításához – a francia minta szerint –, mint Szekfű Gyula nevezte, „papirosalkotmányokban” rögzíteni valamennyi ember és polgár jogát? Nagyon hamar kiderült, hogy az ilyen hirtelen változások nyomán a közösségek felbomlásával együtt járó értékvesztés, az anómia romboló hatású lehet a társadalomra.

A hagyomány kohézióteremtő erejét már Émile Durkheim francia szociológus megsejtette a 19. században. Durkheim felhívta a figyelmet arra, hogy az intézményeken kívül a társadalmi normáknak is szerepe van az állampolgári közösség fenntartásában. „Az egyén csak akkor igazítja magatartását bizonyos szabályokhoz, ha ezek a szabályok olyan erkölcsi tekintélytől erednek, amely kellő kényszerítő erővel rendelkezik.” A kényszerítő erőt ebben az esetben nem valamely hatóság, hanem a tekintély biztosítja, amelynek gyökere az időtlenség, a „múlt ködébe vesző” eredet (noha Durkheim billegett annak eldöntésében, hogy vajon az erkölcs valami olyasmi-e, amit ránk kényszerít intézmény, hagyomány stb., vagy éppen ellenkezőleg, amellyel minden kényszer hatására is azonosulunk).

Durkheim megkülönböztette a mechanikus és organikus szolidaritást. Az első a homogén közösségek, a másik pedig a heterogén közösségek sajátja. Ferdinand Tönnies ezekre a közösségekre a Gemeinschaft és a Gesellschaft fogalmát használta. A homogén közösség vagy Gemeinschaft belső rendezőelve a személyi kötődések fontossága. Ezeket a közösségeket a közös szokások, hiedelmek strukturálják. Az alapegység a család, és lényegében a közösség is egy család vonásait hordozza. A heterogén közösség vagy Gesellschaft a tulajdonképpeni társadalom. Jellegzetessége, hogy az egyén mobilitási lehetőségei kibővülnek, azonban a közösen vallott értékek, normák meggyengülnek. A Gemeinchaftban az egyén feloldódik a közösségben és annak normarendszerében, a Gesellschaft középpontjában viszont az egyén áll.

A heterogén közösség vagy Gesellschaft jellemzője a társadalmi, etnikai, vallási konfliktusok sokasága, és az, hogy a tagok közti kapcsolat közvetett jellegű. Egy ilyen bonyolult társadalmi szerveződés természetesen szétesik, felbomlik, ha nincsenek olyan intézmények és mechanizmusok, amelyek képesek kialakítani az állampolgárok együttérzését és együttműködését. Az egyik ilyen intézmény a törvény, a jogrend, amelynek az állampolgárok önként alávetik magukat. A másik a politikai rendszer (pl. az alkotmány) tisztelete. Végül az évszázadok alatt kifejlődött szimbólumok, rítusok a belőlük fakadó tekintély révén szintén alkalmasak az állampolgárok összetartozás-tudatának erősítésére. Ez utóbbiak különösen jól megragadhatók az állampolgárok számára, mert látványosak, vizuálisan is megjelenítettek vagy jól megjeleníthetőek. Az állami és nemzeti ünnepek, a politikusi szónoklatokkal kiváló alkalmat jelentenek a médianyilvánosság számára. Ezek a közösségi rituálék a tekintély hordozója iránti önkéntes alávetést fejezik ki.

Hagyományok az együttműködés szolgálatában

Sorozatunkban olyan hagyományokat mutatunk be a nyugati világból, amelyek egy-egy, világnézeti, politikai, társadalmi törésvonalak mentén megosztott társadalomban a kohézió fenntartását szolgálják. A hagyomány kifejezést itt a lehető legtágabban értelmezzük, ennek megfelelően a példák tárháza is gazdag. Tradíció, azaz – a szó eredeti értelmében – „jó hagyomány” alatt egyaránt értünk politikai struktúrát, intézményt, szertartást.

De az, amit egy adott szituációban „jónak” értékelünk, az lehet rossz egy másik helyzetben, és fordítva. Például a holland társadalom zárt szubkultúrás tagozódása a 19. század végén a társadalom természetes felekezeti és társadalmi megosztottságából fakadt, míg mára például a felekezeti (katolikus-református) törésvonal elhalványult, így ez a megosztottság értelmét veszítette. Lássuk be, Magyarországról – egy rendkívül szekuláris, vallástalan országból – nézve a felekezeti elkülönülés ilyen erőltetése „maradinak” látszik (ebben az attitűdben sok tényező játszik szerepet: nem csak a szocializmus évtizedei, mint ahogyan azt sokan felületesen gondolják, hanem az is, hogy 19. században, a reformkorban és a dualizmus korában a katolikus-protestáns ellentétet a nemzeti kérdéshez való viszonyulás fokozatosan felülírta).

A jó és rossz hagyomány relatív voltát mutatja, hogy közép- és kelet-európai szemmel nézve a holland és svájci közéletnek a zárt felekezeti és nemzetiségi pillérek menti tagolódása „retrográdnak”, maradinak tűnik. Amennyiben úgy fogjuk fel ezeket a szubkultúrákat, mint amelyek nem szétfeszítik, hanem színesítik a társadalmat, akkor már inkább csodálatunkat kell kifejezni a holland és svájci társadalom és politika iránt, amelyik ilyen éles elkülönülések ellenére is működőképes. Ennek oka a társadalmak fegyelmezettsége és szolidaritása, amelyik a történelemben, és sokszor a természetföldrajzi viszonyokban gyökerezik.

Megmutatjuk, hogy a világnézeti, társadalmi törésvonalak mentén történő éles megosztottság, a zárt szubkultúrák szimbiózisa maga is egyfajta hagyomány, amelyik nem feltétlenül vezet társadalmi robbanáshoz, feltéve, hogy van egy minimális közös cél, amelyben mindegyik politikai szubkultúra megegyezik. Bemutatjuk, hogy az állam és egyház szétválása miért hasznos a nyugati vallásosság számára, és hogy ez a vallásosság miért lehet alkalmas – megfelelő társadalmi körülmények között – a demokrácia erősítésére. Egyszóval, olyan kérdésekre keressük a választ, amelyek Magyarországon a közmegegyezés szerint kényes témáknak számítanak. Olvasóinkat arra kérjük, hogy tartsanak velünk ebben az utazásban!

 

Sorozatunk első részében a holland politikai kultúrát vizsgáljuk. Lehet-e egy fundamentalista vagy bevándorlás-ellenes párt a demokratikus kultúra reprezentánsa? Következő elemzésünkből kiderül.

 

 

 

 

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország