A kétszázhatvanhatodik

Cimke: Paár Ádám,

Március 13-án felszállt a fehér füst a Vatikánban, miután a bíborosi testület szavazását követően begyújtottak abban a kályhában, amelyet a szavazás idejére helyeztek el, és speciális vegyszerrel kezelték a tüzet. Majd a hagyománynak megfelelően egy bíboros diakónus lépett a balkonra, és így szólt a téren szorongó tömeghez: „Habemus Papam!” (Van pápánk!). Ezután az új egyházfő is megjelent, aki Assisi Szent Ferenc emlékére a Ferenc nevet vette fel. Hogy a megválasztott argentin bíboros, Jorge Mario Bergoglio pápaként nem elődje nevét, a Benedeket fogja viselni, hanem a szegények gyámolítójának, a koldulórendi hagyományt megalapozó Szent Ferencnek a nevét vette fel, több mint szimbolikus: ebből sejthető, hogy milyen problémákkal kíván foglalkozni pontifikátusa idején.

A világ katolikusai, de túlzás nélkül állítható, az emberiség túlnyomó része izgatottan várta, ki lesz, és főleg, melyik régióból származik majd az új egyházfő, Róma püspöke, a címe szerint Krisztus földi helytartója. A katolikus egyház a világ legrégebbi, csaknem 2000 éve folyamatosan létező intézménye, amelyik – a Vatikán saját adatai szerint – az emberiség 17,4%-át fogja át. Ez a katolikus tömeg azonban nem egyenlően oszlik meg, és egy politikai elemző számára éppen ez a tény, valamint ennek a szociológiai, társadalompolitikai és biztonságpolitikai kérdései teszik izgalmassá a pápa személyét. A katolikus világ súlypontja egyre inkább tolódik a harmadik világ, elsősorban Latin-Amerika és Afrika felé, amelyet a nyugati világ már hatszáz éve úgy kezel, mint a világkapitalizmus perifériáját. Miközben a harmadik világ már régóta tagolt gazdasági szempontból, és a kapitalizmus centrumainak fölénye már korántsem egyértelmű, másrészt pedig a demográfiai mutatók, és a részben azzal összefüggő társadalmi robbanások veszélye felértékeli ezt a régiót a világpolitikában.

A harmadik világ katolikusaira egyéb okból is oda kell figyelni, és erről sokszor hajlamosak vagyunk elfeledkezni: a katolikusok ezekben a térségekben vannak kitéve leginkább a – csúnya szóval élve – versenynek. Amióta Latin-Amerikában a jezsuiták által kidolgozott „felszabadítási teológia” veszített erejéből, az itteni katolikus egyház híveinek táborát két oldalról morzsolják: egyfelől a prekolumbián és afrikai eredetű kultuszok, amelyek a népi vallásossághoz kapcsolódnak, másik oldalról a protestáns „ébredési teológián” alapuló, keresztény megújulást, és az Istennel való közvetlen kapcsolatot hirdető pünkösdi-karizmatikus mozgalom terjeszkedése kezdi ki a katolikus egyház domináns pozícióját. A kétféle mozgalom egy ponton összekapcsolódik: mindkettő egy közvetlenebb, személyesebb Isten- és egyház-képet képvisel, mint a katolikus egyház, amelynek központja távol, a hétköznapokban elérhetetlen messzeségben van.

Az iszlám kezd mélyen benyomulni Afrika testébe, már az Egyenlítő alatt is megjelent, és akárcsak Egyiptomban vagy Irakban, a keresztényeknek a muszlim többségű területeken sokszor súlyos üldöztetésekkel, merényletekkel kell szembenézniük. A „fekete kontinensen” a két monoteista vallás rivalizál egymással, - megint csúnya szóval élve – versenyt fut a hívekért (a Közel-Keleten viszont gyakorlatilag a kis keresztény közösségek kárára eldőlt ez a verseny). Itt megint a katolikusok vannak hátrányban, ugyanazért, amiért Latin-Amerikában: az iszlám sokak számára egalitáriusabb világnézetet képvisel, jobban ráhangolódik az ott élők problémájára, és, ami nem lebecsülendő, jobban képes elmosni az emberek közötti etnikai, nemzeti határokat.

Ferenc vélhetően tisztában van ezekkel a társadalmi, biztonságpolitikai kihívásokkal. Latin-Amerikából jön, egy olyan régióból, amelynek egyháztörténeti hagyományaihoz hozzátartoznak az egalitárius és a – szó jó értelmében vett – populista papok, akik kereszttel küzdöttek a társadalmi igazságtalanságok ellen. Latin-Amerika földjén a katolikus egyház hosszú időn keresztül ugyanazt a funkciót töltötte be, mint Írországban vagy Lengyelországban: az üldözöttek mellett kiállva népi egyházzá vált. Gondoljunk csak az első latin-amerikai indiánvédő szerzetesre, a dominikánus Bartholomé Las Casasra, aki az Indiák pusztulása című művében ismertette azokat a rémtetteket, amelyeket a spanyol hódítók Amerika földjén elkövettek, és aki még Kolumbuszt is súlyosan elítélte az indiánokkal való bánásmód miatt.

Vagy azokra a jezsuitákra, akik a mai Paraguay területén, a spanyol és portugál birodalmak ütközőpontján létrehozott misszióikban földművelésre, mesterségre tanították a guarani indiánokat. És amikor Portugália felvilágosult királya és főminisztere, Pombal márki betiltotta a jezsuita rendet – ami informálisan azt jelentette, hogy a jezsuita missziók indiánjai immár szabad prédát jelentenek a rabszolgavadászoknak –, együtt harcoltak a portugál állam ellen. Hiába, a felvilágosult szándék, amelyik nem számol a körülményekkel, olykor rosszabb állapotot eredményez annál, mint amit meg akart változtatni. Vagy gondoljunk Miguel Hidalgo y Costilla és José María Morales mexikói plébánosokra, akik 1810-ben az indián arcvonású Szűzanya, a Guadalupéi Szűz zászlaja alatt vezették az indián parasztokat a spanyol uralom elleni lázadásba. A nicaraguai sandinisták kormányában annak idején két jezsuita is részt vett. Jezsuiták alkották meg a „felszabadítási teológiát” is. Egyszóval, Ferencnek, az első latin-amerikai pápának van mire támaszkodnia.

 

Paár Ádám

2013.03.18.

 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország