Cselekvőképesség és kormányzás

Cimke: Novák Zoltán,

A miniszterelnök és az ellenzék vezérének a kormányzásról alkotott eléképzelései – mind elvi, mind gyakorlati szempontból igen eltérő képet mutattak az elmúlt években. A két koncepció elmozdulása egy kiélezett kompetenciaharc nyitányát jelzi.

Gyurcsány Ferenc kormányzati szemléletmódjának eminens lenyomatát találjuk az őszödi beszédben. Az őszödi nyitó- és záróbeszédben vegytisztán megmutatkozik az a felfogás, amely a kormányzás, a cselekvés és a változtatás aktusát sajátos viszonyrendszerbe rendezi. A miniszterelnök olvasatában a kormányzás lényege a politikai cselekvés, a politikai cselekvés merituma pedig a változtatás, mégpedig a lényegi változtatás, ami reformok formájában valósul meg. Egy kicsit bonyolítja a képletet, hogy a miniszterelnök beszédeiben ez a logikai lánc helyenként megtörik, mégpedig azáltal, hogy a fogalmak fölcserélődnek. A miniszterelnök fogalmi regiszterében a három fogalom (kormányzás, cselekvés, változtatás) néha felcserélődik, néha pedig egész egyszerűen összecsúszik, ami nem a véletlen műve, hanem eklatáns kivonata Gyurcsány Ferenc gondolkodásmódjának. Ebben az értelmezési keretben a kormányzás értelme a változtatás, a progresszió. Mindez persze nem egyéni elhajlás vagy tévút, hanem viszonylag jól illeszkedik ahhoz az újbaloldali európai irányzathoz, amit maga a miniszterelnök is magáénak vall. Példaként említhetnénk Tony Blair kormányzását, aki több száz éves hagyományokhoz sem átallott hozzányúlni, vagy Gerhard Schröder „Agenda 2010” névre keresztelt nagy ívű reformtervét. A posztmodern baloldali kormányokat tehát egyaránt (a klasszikus szociáldemokráciánál intenzívebben és áthatóbban) jellemzi a változtatásra törő akarat.

Ezt az alapállást nem pusztán a miniszterelnök beszédei példázzák, hanem a kormányzás módja is: az a reformláz, ahogy a második Gyurcsány-kormány megkezdte működését, és az a reform-állhatatosság, ami a népszavazásig töretlen volt. A reformkormányzás alapvető kiindulópontja, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan, ami van, az rossz, tehát változtatásra, reformokra van szükség; amint az absztrakt célok lefektetésre kerülnek, és amint az azokhoz vezető reformok első néhány lépése kidolgozásra kerül, a folyamatokat el kell indítani. E szemléletmód abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy az első és legnehezebb feladat a változás elindítása, ezért lehetőség szerint gyorsan és radikális lépésekkel kell hozzálátni, hogy a folyamat minél előbb elérje az irreverzibilitás szintjét, kiküszöbölve ezzel a tehetetlenségi hatásokat és a visszarendeződés esélyét.  Ma már talán leszögezhetjük, hogy ez nem sikerült, pontosabban csak bizonyos területeken sikerült. A reformok egy része megrekedt, illetve félbemaradt, részint a társadalom ellenállása, részint pedig az ellenzék – parlamentáris keretek között – kissé szokatlan, ámde igen hatékony aknamunkája következtében.  A koalíció társadalmi elszigetelődése a Szocialista Párton belül olyan ellenmozgásokat indított el, amit a miniszterelnök csak a koalíció felbontásával tudott kiküszöbölni. Minden látszat ellenére ugyanis a koalícióbontás nem az SZDSZ függetlenedési kísérlete, hanem a kormány tudatos előremenekülése volt.  MSZP-én belül komoly ellenérzés alakult ki a reformok egészével szemben is, de az indulatok fő forrása és célpontja az SZDSZ által vezetett egészségügyi tárca és annak vezetője volt. Ezért a miniszterelnök, mielőtt visszafordíthatatlanul ellehetetlenült volna saját pártján belül, élére állt az elégedetlenkedőknek, és kiiktatta az elégedetlenség két fő forrását: (kerülő úton) megszabadult a Szabad Demokratáktól, és meghirdette a reformok bársonyos folytatását.

Csakhogy a reformidentitás mérséklése komoly vákuumot teremtett a kormányzás misszióját illetően. Ráadásul a kisebbségi kormány cselekvőképessége egyre erőteljesebben kérdőjeleződik meg nemcsak az ellenzék, de a civil szakértők részéről is (akik egyébként további reformokat követelnek többek között a szociális ellátórendszer, az adórendszer, a közigazgatás, a pártfinanszírozás, az egészségügy területén). A kormányzás első két évének központi elemét a reformok képezték, ami nem csupán a retorikai irányokat határozta meg, de a kormányzat szervezeti átszervezésének is rendezőelvévé vált. Ezáltal a kormányoldal szemléletében, retorikájában és konkrét lépéseiben is a változás, a változtatás, az átalakítás szándéka játszotta a főszerepet, így a cselekvés és a cselekvőképesség szinte elválaszthatatlan motívuma lett a kormányzásnak.

Mivel a reformkormányzás érvrendszere elhalványult, és a cselekvőképesség is releváns mértékben beszűkült, az immáron egypárti MSZP-kormánynak meg kell tudnia határozni mi a kormány új küldetése, a rövidre zsugorodó reformkorszak után újra kell definiálnia a célok és eszközök rendszerét.

Ezt az új önmeghatározási kísérletet szolgálta az elmúlt hetek kormányzati kommunikációja, miszerint nincs szükség több nagy reformra, a legfontosabb változások megtörténtek, a nyugodt stabilizáció és az ún. bársonyos reformok időszaka következik. Persze ez merőben eltér a korábbi retorikától, de a kormány arra számít, hogy az uniós pénzekből finanszírozott fejlesztések és beruházások láthatóvá és érzékelhetővé válása, a növekedésbe forduló reálbérek, a gazdasági növekedés (lassú) megindulása megfelelő körülményeket teremt a szavazótábor visszahódítására és a társadalmi indulatok konszolidálására.  A jelek szerint a kormányoldalon úgy vélik, hogy elég elkormányozni az országot a következő két évben, és a javuló mutatók, a növekvő életszínvonal és a szárba szökkenő beruházások megteremtik a kereteket a nyugodtabb kormányzáshoz, és megfelelő alapokat nyújtanak a 2010-es választási kampányhoz. Mindazonáltal meg van az esélye annak, hogy a Gyurcsány-kabinet kormányzati felfogásának konzervatív fordulatát nem sikerül hitelesen indokolni a választópolgárok előtt, és a szűkülő mozgástérben könnyen előfordulhat, hogy kiüresedik a kormányzás.

A Fidesz és Orbán Viktor kormányzásról alkotott felfogása mindezidáig jól belesimult az európai konzervativizmus szellemiségébe, mely szerint nem szükséges, hogy a kormányzás önmagán túl mutasson, nem kell, hogy valamilyen átfogó társadalom-megváltó vagy jobbító koncepció szolgálatába álljon. A kormányzás célja nem lehet a puszta változtatás, a folytonos innováció, sokkal inkább az (a hagyományok által kijelölt) úton tartás, a kiegyensúlyozás (utalva Oakeshott ismert hajómetaforájára) és a gyarapodás, a kormányzás eszközei pedig az óvatos korrekció és a megfontolt építkezés. A Fidesz kormányzati gyakorlata is jól illeszkedett ehhez szemlélethez. Az Orbán-kormány nem kezdett bele nagy reformokba, inkább csak kisebb konfliktusokkal járó, részleges változtatásokat eszközölt, az egészségügy területén éppúgy (háziorvosi praxis magánosítása), mint a felsőoktatás (intézményi integráció) vagy az adórendszer tekintetében (járulékcsökkentés, családi adókedvezmény), és a sokat kárhoztatott nagy ellátórendszerek szerkezetéhez nem nyúlt. A konzervatív kormányzás, ha el is ismeri, hogy változtatásra, nagyobb mérvű reformokra van szükség, azt csak hosszú távon, ciklusokon átívelő módon és apró, megfontolt lépésekkel tudja elképzelni. A Fidesz viszont jelenleg azon fáradozik, hogy megindokolja kormányra kerülésének halaszthatatlanságát, és ezen indoklás középpontjába a változás, a változtatás szükségessége került, és a párt kommunikációjában e szükség fő okozója a kormány cselekvőképtelensége. Érvelésük szerint az ország válságközeli állapotban van, és a külső és belső kihívásokra csak egy cselekvőképes kormány képes megfelelően reagálni, a gazdaság dinamizálásához szükséges változásokat csak egy nagy támogatottsággal rendelkező kormányzat képes elindítani és véghezvinni. Az ellenzék által indított diskurzus középpontjába tehát a változás és a cselekvőképesség került (mint a kormányra kerülés oka és célja), és ez merőben új irányvonalat jelöl ki korábbi a szemléletmódhoz képest. A párt illegitimitásra épülő témakészlete lassan teljesen kikopik a közbeszédből, az új érvrendszer viszont hamarosan elkerülhetetlenné teszi annak körvonalazását és konkretizálását, hogy pontosan mit kíván tenni kormányra kerülése esetén, hogyan kívánja orvosolni az általa hangsúlyozott problémákat, és nem utolsó sorban meg kell határoznia – méghozzá érthető és emészthető módon – miben látja leendő kormányzásának lényegét és küldetését, illetőleg mik azok a változások, amit csak a Fidesz képes véghezvinni.

Különös módon a kormányzás tekintetében a két rivális fél felfogása mindezidáig igazodott saját európai pártcsaládjának ideológiai irányvonalához (holott nem minden területen volt ez így: a gazdaságpolitika, a társadalomszemlélet, vagy az állam szerepét illetően komoly eltérések mutatkoztak a hazai álláspontok és a nemzetközi fő irányvonal között), most azonban mindkét fél járatlan útra tévedt, a kormányzás értelmének újradefiniálásával az ellenfél térfelére tévedtek. A kormány egy konzervatív jellegű mérsékelt kormányzati szemléletmódot, a Fidesz pedig a cselekvőképességre és változtatásra épülő progresszív kormányzás-koncepciót igyekszik magáévá tenni, és ebből a helycserés támadásból az jöhet ki győztesen, aki hitelesebben tudja körvonalazni új kormányzati szemléletmódját, és el tudja hitetni a választópolgárokkal, hogy az ehhez kapcsolt célokat képes megvalósítani. Ez egyszerre hitelességi- és kompetencia-harc, tehát ez a küzdelem a hitelesség és képesség színterén fog eldőlni.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország