Gázból rezsicsökkentés?

A kormány rezsicsökkentési sorozata, mely még korántsem érkezett el a végéhez, illetve a mögötte formálódó példátlan parlamenti konszenzus előrevetíti, hogy a rezsicsökkentés egyre kevésbé lesz párt- vagy kormányfüggő, sokkal inkább a jövő politikájának szerves részévé válhat. Mindez tulajdonképpen indifferenssé teszi az ügy szempontjából, mely párt diadalmaskodik 2014-ben, mivel a mindenkori kormánynak egyre inkább azon lesz érdemes elgondolkodnia, hogy a nyert választások után miből fogják finanszírozni a rezsicsökkentést, jobb esetben szinten tartását. Ugyanis amennyiben a stratégiaalkotók komolyan veszik a lakosság rezsiterhelésének mérséklését, érdemes egy hosszú távú, koherens programot alkotni, ellenkező esetben az infrastruktúra és az ellátásbiztonság fogja mindezt megszenvedni, melynek következményei nagyságrendekkel nagyobb kárt okoznának, mint amennyit megspórolunk az alacsonyabb díjakon. A Magyarország alatt rejlő szénhidrogén-vagyonnak komoly szerepe lehet a jövőben mind a rezsiterhek mérséklésében, mind az energiaimport-függőségünk csökkentésében, végső soron pedig éppen az ebből fakadó egyensúlytalanság mérséklésében, melynek egyik eklatáns példája az államadósság egyre inkább szorító abroncsa.

A lábunk alatt rejlő szénhidrogén-vagyonból jelenleg a földgáz a legszámottevőbb. Ám a magyar földgázmezők ma már csupán a napi gázigény 10-18 %-át képesek biztosítani, s bár a fogyasztásban az elmúlt 5 év során drámai visszaesés következett be (a 2006-os 14 milliárd köbméterről tavalyra 10 milliárdra), így is elemi érdek, hogy minden lehetséges eszközzel serkentsék az importkitettséget mérséklő és a hazai gáztermelést növelő befektetéseket. Ennek ellentmondani látszik, hogy a Magyarországon tevékenykedő szénhidrogén-kutató vállalatok lassan három éve nem tudnak új kutatási területekre lépni, mivel a Magyar Bányászati és Földtani Hivatal (MBFH) 2010 októberétől az ország teljes területét szénhidrogén-kutatási szempontból zárttá nyilvánította. Mindezt azzal a céllal, hogy a későbbiekben olyan koncessziós eljárás keretében hirdessen meg területeket, amely az állam (végső soron a köz) érdekeit határozottabban próbálja figyelembe venni, a korábbi - liberálisnak mondott - „kutatási jogadományozási” gyakorlattal szemben. A 2011-ben elfogadott „Nemzeti Energiastratégia 2030” – amellett, hogy megállapítja: „Egyelőre nem mondhatunk le a fosszilis energiahordozókról.” – számba veszi a jelenleg ismert, energiahordozóként felhasználható ásványi nyersanyag-vagyonok mértékét, melyben a legjelentősebb kitermelhető készleteket a földgázzal azonosítja. Az MBFH nyilvántartása alapján 3563 milliárd m3 a földtani gázvagyon, és ebből 2393 m3 a kitermelhető készlet. Figyelembe véve, hogy Magyarország 75 éves szénhidrogén történelme során eddig nagyjából 210 milliárd m3 földgáz lett kitermelve, ez igen nagy számnak mondható, ám a stratégia is megállapítja, hogy „…ezzel az előfordulással kapcsolatban még nincs technológiai megoldás a kitermelésre”. Ugyanis ennek a vagyonnak a döntő részét (97,6 %) a Makói-árok kutatása során publikussá vált nem-hagyományos földgáz szakmai körökben egyelőre erősen vitatott vagyonbecslése alapján került be a hazai nyilvántartásba. Hagyományos földgázból 56,6 milliárd m3 áll rendelkezésre, mely a fogyasztást és az aktuális termelést alapul véve még 21 év termelést tesz lehetővé erősen csökkenő tendencia mellett, mely gyakorlatilag azt jelenti, hogy – további kutatások hiányában – 5-7 éven belül jelentéktelenné válhat a hazai, jelenleg a fogyasztás egyötödét kitevő földgázkitermelés.

A hagyományos és nem-hagyományos energiahordozók alapvetően keletkezésük és kitermelési módszereik alapján különböznek egymástól, miközben maga a kitermelt ásványi anyag ugyanazt a földgázt takarja. A szénhidrogén keletkezését leginkább a biogén elmélettel jellemzik, melynek során a szerves eredetű (növényi és állati) maradványok üledékes kőzetekben az évmilliók során a magas nyomás és hőmérséklet hatására különféle szénhidrogénekké alakulnak át. Ezt követően a fizika törvényeinek engedelmeskedve megkezdik sokmillió éves vándorlásukat a különböző kőzetek között, mígnem egy olyan helyre érnek, ahol a kőzet áteresztő képességének romlása miatt ez a vándorlás megszakad, a szénhidrogének különböző szerkezeti helyzetekben csapdázódnak, s ezeket a csapdahelyeket kutatják fel és nyitják meg a szénhidrogén-bányászok (geológusok, geofizikusok, olajmérnökök), felszínre hozva az oly fontos energiahordozót.  A nem-hagyományos szénhidrogén esetén ez a vándorlási folyamat (szaknyelven: migráció) már a kezdetek során megakad, mivel olyan kőzetekben történik meg a keletkezés, ahol az áteresztőképesség annyira rossz, hogy nincs mód további mozgásra, így a kőolaj vagy a földgáz beszorul a kőzetek pórusaiba. Ez megnehezíti az így beszorult ásványi anyag kitermelését is, mivel nem elég csupán egy-egy fúrással megnyitni a felszínre történő áramlás lehetőségét, hanem mesterséges csatornákat kell létrehozni a beszorult szénhidrogén-molekulák kiszabadítására. Ehhez használják világszerte a hidraulikus repesztést, mely technológiai művelet az utóbbi néhány évben - az amerikai palagáz-forradalom egyértelműen negatív mellékhatásaként - oly sok ellenkezést és vitát váltott ki a zöld szervezetekből, illetve az általuk erősen befolyásolt politikai szereplőkből. Pedig a szénhidrogén kutatása és termelése a hagyományos bányászati ágazatokkal szemben még mindig lényegesen kisebb környezeti lábnyomot hagy, hiszen nem tárnákat nyitnak, nem hegyeket bontanak el az ásványi anyag eléréshez, hanem a pontszerű megnyitás módszerét alkalmazva fúrólyukakon (kutakon) át termelik ki azt. Már az 50-es évektől kezdődően alkalmazták a kőzetrepesztési technológiát a kútba történő beáramlás javítása érdekében, mely idő alatt több ezer repesztést hajtottak végre Magyarországon bármiféle talaj- vagy rétegvíz-szennyezés nélkül. Ugyanakkor a technológia tömeges elterjedését a palagáz-kitermelés előtérbe kerülése indukálta, mivel a nem-hagyományos szénhidrogének esetében ez az egyedüli olyan kitermelési technológia, amely eredményesen alkalmazható, így nem csupán a kutak mennyisége növekedett az ilyen kitermelés során drasztikusan, de a hidraulikus repesztés művelete is napi rutinná vált.

A kőolaj és földgáz kutatása igen tőkeigényes és rendkívül kockázatos tevékenység. A legnagyobb kockázatot a befektetők számára a tényleges találati siker jelenti, hiszen egy-egy hazai kutatófúrás költsége jelentősen meghaladja az 1-1,5 milliárd Ft-ot is, miközben a sikeres találat valószínűsége átlagosan 20-30 % közé tehető; megfordítva 70-80 % a valószínűsége annak, hogy a ráfordított költség kidobott pénz lesz, és nem eredményez találatot. A magas pénzügyi kockázat miatt jellemzően csak azokban az országokban játszik az állam komoly befektetői szerepet a szénhidrogén kitermelésben és kutatásban, ahol a találati valószínűség igen magasnak mondható, és komoly megtérüléssel kecsegtető kutatási portfolió kialakítására van lehetőség. Jellemzően a nagy olajprovinciák esetén (Arab félsziget, Dél-Amerika, afrikai országok, stb.) alakultak ki nemzeti olajvállalatok, mely országok bevételeinek döntő hányadát jellemzően a kőolajból és a földgázból teremtik elő. Bár a szocialista rendszerekben jellemző volt a népi tulajdont megtestesítő, nagy állami kőolajtermelő trösztök fenntartása, a rendszerváltást követően szinte mindenhol elindult a privatizációs folyamat, illetve egyre több ország nyitotta meg határait a megfelelő szakmai és pénzügyi képességekkel rendelkező külföldi társaságok előtt, hiszen a hazai financiális források szűkössége nem engedte meg a kormányok számára, hogy az adófizetők pénzét kockázatos befektetésekre pazarolják el. A hazai szénhidrogén-kutatás akkor kapott újabb lendületet, amikor a kilencvenes évek második felében egyre több nemzetközi tapasztalattal bíró, szakmai és pénzügyi befektető jelent meg, akik újabb módszerekkel, kockáztatható pénzügyi forrásokkal élénkítették az addigra már igencsak csökkenő hazai kőolaj- és földgázkutatás illetve termelés piacát. Természetesen a korábbi állami monopóliumból átalakult Mol kutatási dominanciája továbbra is fennmaradt, az országot lefedő kitermelési infrastruktúrája révén pedig szinte egyedüli gáztermelő volt a piacon, ám egyre több – leginkább angolszász hátterű – vállalkozás folytatott sikeres kutatásokat az országban. A legnagyobb sikereket a Magyar Horizont Energia Kft. érte el, aki nem csak azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy sikeresen kutatott  korábban már „elhagyott” területeken, hanem gyümölcsöző együttműködést alakított ki a Mollal is mind a kutatás, mind a kitermelés területén. A legnagyobb publicitást viszont a Falcon kanadai cég magyar leányvállalata, a TXM Kft. érte el a Makói-árokban lévő, és már korábban is ismert nem-hagyományos szénhidrogén-előfordulás újbóli kutatására fordított több százmillió dolláros beruházásával. Egy kutatással foglalkozó vállalat számára a lehető legrosszabb szituáció az, amikor nem tud, nincs lehetősége kutatni. Ezt a bizonytalanságot okozta a szénhidrogén kutatási területek zárttá tétele, ami nem csupán a külföldi befektetőkre, de a Molra is erősen negatív hatást gyakorol. A 90-es években kiadott kutatási jogadományok érvényessége a törvény által engedélyezett maximális hosszabbítási lehetőségek kifutásával ugyanis sorban lejárnak, nincs új terület, ahol szénhidrogén után kutassanak. Komoly pénzügyi és szakmai kockázatot jelent a szénhidrogén-kutatásban érdekelt, befektetésre képes, közismerten magas kutatási kockázatot vállalni tudó társaságok számára, ha kutatási engedélyeik lejárnak és területeik egy részét vissza kell adniuk, ám közben új területekhez nem tudnak hozzáférni. Kutatási portfoliójuk beszűkül, a méretgazdaságossági szint alá csökken, elmaradnak az új felfedezések, illetve a kutatások szervizvállalatai (fúró, geofizikai, geológiai modellező vállalatok és a körülöttük kiépült háttérvállalatok) munka nélkül maradnak, vagyis az iparág elsorvad. A szénhidrogén bányászatban a beruházások, költségek és eszközök értéke, a kockázatvállalás mértéke kiemelkedően magas, a hozzáértő és ma már nyelveket is kiválóan beszélő szakemberek elvándorlása rendkívül erős, így a szektor esetleges leépülésének visszafordítása rendkívül nehéz, és hosszú időt felemésztő lehet, ahogyan azt a hagyományos szénbányászatban is tapasztalhattuk az elmúlt két évtizedben.

Az engedélyeztetési moratórium mellett további probléma a hazai környezetvédelmi reguláció. Jelenleg több olaj- és gázkutatásban érdekelt vállalat küzd a környezetvédelmi hatóságokkal, hogy engedélyhez juthassanak. Miközben a kormány deklarált célja, hogy koncessziós eljárások keretében értékesítse a további kutatásra és termelése érdemes lelőhelyeket, ezzel megközelítőleg egymilliárd euró külföldi működőtőke-beáramlást generálva a következő 5-7 évre, addig több licensszel rendelkező hazai cég kutatásai megakadtak, mert környezetvédelmi hatósági oldalról akadályoztatva vannak - az esetek többségében nem szakmai szempontok miatt. Mintha a kormány egyik keze nem tudná, mit csinál a másik, és egymás ellen dolgoznak. Azon túl, hogy már üzemelő projekteket lehetetlenít el a hatóság, egyben esélytelenné teszi a koncessziós eljárás sikerességét is, ugyanis ha Magyarországon problémás korrekt módon, időben engedélyhez jutni kutatás és termelés céljából, akkor már lasszóval sem lehet majd fogni potenciális befektetőket. A környezetvédelmi hatóság az elmúlt három évben komoly forráselvonásokat volt kénytelen elszenvedni, ezzel az ellenőrzésekre fordítható szakemberállomány drasztikusan megcsappant, így vélhetően a „megelőző csapás” taktikáját alkalmazza: inkább tilt, semmint ellenőrizne, ugyanis utóbbira vélhetően nincsen kerete. Márpedig a környezetvédelmi szabályozások esszenciája nem feltétlenül a reguláció végletekig feszítésében rejlik, hanem azok betartatásában. Viszont egy szakmailag meg nem alapozott tiltás károkozása a nemzetgazdaságra nézve nagyságrenddel felette van annak, mint amennyit arra kellene fordítani, hogy a környezetvédelmi hatóságok további forrás kiegészítésekkel megfelelő ellenőrzési potenciált kapjanak.

A tét pedig nagy: az elmúlt tíz évben megközelítőleg egymilliárd euró tőke áramlott be Magyarországra szénhidrogén kutatási projektekbe; ha hozzászámítjuk a Mol portfólióját is, akkor ez az összeg akár ennek dupláját is kiteszi. A koncessziós eljárásból – annak azonnali bevételén túl – további ugyanekkora mértékű közvetlen befektetések érkezhetnek 2020-ig, amennyiben pedig a Mol újra tudja aktivizálni a hazai kutatás-termelési portfólióját, ez az összeg elérheti akár az 500 milliárd forintot is az évtized végéig. Ebből 250 milliárd forint a büdzsét gazdagítaná, bányajáradék, adók és további tucatnyi közvetett befizetés útján (szakmai hüvelykujjszabály, hogy minden olajiparba fektetett külföldi forintból 53 fillér az államháztartást gazdagítja). Emellett a mostani gázkitermelést akár a duplájára is lehet növelni, mely további energiahatékonysági projektekkel karöltve az évtized végére a hazai gázigény felét is fedezhetné. Ezzel szemben, ha ellehetetlenül a hazai szénhidrogén bányászat, ezen az összegszerű veszteségen túl 2020-ra elfelejthetjük a magyar olajkitermelést, és a gázkitermelés is a mostani töredékére, a gázigény szempontjából jelentéktelenné fog zsugorodni.  Végül nem mellékes tényező, hogy az említett befektetések nem állami pénzből valósulnak meg, ezzel adóforintokat kockáztatva, hanem a kutatócégek saját szakállukra vállalják a rendkívül magas, 70% feletti kockázatot, tehát tulajdonosi szempontból (ugyanis a földtani vagyon az állam, azaz a lakosság tulajdona) ez egy mindenképpen megtérülő befektetés.

Magyarországon az energiaellátás szempontjából marginális projektek lényegesen nagyobb figyelmet kapnak manapság, mint az írásban felvázolt problémakör. Kétségtelen tény, hogy a megújuló energiák előtérbe helyezése és az energiahatékonyság is prioritást kell élvezzenek, amennyiben valóban egy fenntartható társadalmat szeretnénk építeni. Viszont azt is érdemes figyelembe venni, hogy az olajkor és a megújulók kora közt a földgázé lesz a hídszerep, mely energiahordozó az elmúlt négy évben az Egyesült Államokban oly mértékben csökkentette a szén-dioxid kibocsátást a palagáz-forradalom révén, hogy ha aláírták volna, ma Washington teljesítené a kiotói emissziós vállalásokat. Emellett Magyarország energiatermelése nagymértékben függ a földgáztól, így a diverzifikációban nem csak a földgázvezetékeknek kellene szerepet kapniuk, hanem legalább a hazai földgázkitermelés szinten tartásának igénye is hasonló súlyt érdemelne. Jelenleg az a helyzet, hogy Magyarországon évente kétszámjegyű százalékos mértékben zsugorodik az olaj- és gázkitermelés, és ha nem teszünk ez ellen, akkor a rezsicsökkentést övező kérdőjel még nagyobbra nőhet: hogyan lesz képes bármely kormány is fenntartani a lakosság számára szociális transzferként nyújtott rezsimérséklést hazai kitermelés nélkül? Hogyan számolunk el azzal, ha a földgázimport az évtized végére eléri a 100%-ot? Miből pótoljuk a termelés megszűnéséből fakadó bevételkieséseket, illetve az emiatt megnövekedett kitettség többletfinanszírozását? Ha mindezt nem hitelből, az államadósság kontójára szeretnénk rendezni, csupán két dologra kell ügyelni: hagyni kell a piacot, hogy tegye a dolgát, a reguláció pedig betartasson, és ne betartson.

 

Holoda Attila és Jenei András

 

Az elemzés a Figyelő április 18-ai számában jelent meg.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország