Thatcher öröksége

Történelmi konszenzus

Thatcher történelmi jelentőségének tárgyilagos megítéléséhez számba kell vennünk a Nagy-Britanniát ért kihívásokat az 1970-es években. 1945-ben a hatalomra került, és Clement Attlee által vezetett munkáspárti kormány példátlan mértékű reformsorozatot hajtott végre: államosították a szénbányászatot, a vas- és acélgyártást, a villamosenergia-termelést, a közúti, vasúti és légi közlekedést, a bankszektort, a kórházakat, bevezették az általános társadalombiztosítást, és létrehozták a ma is létező Országos Egészségügyi Szolgálatot. A Konzervatív Párt és a Liberális Párt nemhogy ellenezték, de kifejezetten támogatták a reformokat, legfeljebb annak az ütemét és az államosítások mértékét bírálták. Az 1945-ös Nagy-Britanniában létrejött az, amit politikai konszenzusnak nevezünk: a pártok, a szakszervezetek és az anglikán egyház egyaránt elkötelezett volt a nyomor felszámolása, a szegénység csökkentése, a jóléti állam kiépítése, a munkásság és az alsó-középosztály életszínvonalának emelése, valamint az állam gazdaságirányító szerepének növelése iránt.

Nincs mód kitérni a Munkáspárt szocializmus-értelmezésére, de röviden érdemes megjegyezni: az 1918-as pártprogram 4. cikkelye a köztulajdon megteremtését tűzte ki célul az energiahordozók, bányák, kulcsiparágak, kommunális szolgáltatások stb. tekintetében (tehát a szocializmus egy gyakorlati politikát jelentett, nem pedig egy elméletet). Ilyen értelemben beszélt Thatcher a szocializmusról a brit közegben, ostorozva az állami tulajdont és a vegyes gazdaságot.

A konszenzus vége: a Thatcher-kormány hatalomra jutásának okai

A brit történelmi konszenzus az 1970-es években megtört. Ennek kétségtelenül voltak szociológiai okai. Az 1950-es évek elején a brit társadalom 40%-a tartozott az ipari munkássághoz. Az 1980-as évek elején ez az arány már csak 23%. Az 1970-es évek társadalma már inkább egy középosztályos társadalom volt. A középosztály pedig egyre terhesebbnek érezte a konszenzus fenntartását (egyébként nem csak Nagy-Britanniában volt ez a helyzet). Nem arról van szó tehát, hogy Thatcher hozta volna létre a középosztályt (bár mindent megtett annak érdekében, hogy bővítse annak sorait), hanem sok tekintetben fordítva történt. A Thatcher vezette irányzat, amelyik a neoliberális gazdaságfilozófiát követte, jó szimattal megérezte, hogy a brit társadalom egy jelentős része már csak félszívvel híve a szakszervezetek súlyának és a vegyes gazdaságnak, tehát van esély arra, hogy a Konzervatív Párt e rétegek érdekeinek becsatornázásával és képviseletével bebetonozza a támogatottságát.

Annál is inkább, mert a Munkáspárt vonzereje megkopott a vas- és acélgyártás, a hajógyártás egykori fellegváraiban is. Közben Skóciában és Walesben, a Munkáspárt két hátországában megerősödött a regionalizmus, a Walesi Nemzeti Párt (Plaid Cymru) kulturális autonómiát, a Munkáspárttól balra álló Skót Nemzeti Párt (SNP) területi autonómiát követelt. Míg korábban csak egy-két skót atyafi búsongott fátyolos szemmel a régmúlt idők elveszett dicsősége felett, és poharát ürítette az angol kéztől legyilkolt mártír Stuartok üdvösségére, addig az 1970-es években – részben az északi-tengeri gázmezők feltárásának hatására – szélesedett a skót önkormányzat, sőt a függetlenség támogatottsága.

Kiderült, hogy a skót és walesi munkások egy része kész a kulturális, regionális identitását az osztályszolidaritás elé helyezni. Ez egy testvérharc jellegét öltötte, hiszen a brit munkásmozgalom egyik szülőföldje Skócia volt, az első munkáspárti vezérek (Keir Hardie, Ramsay McDonald, Arthur Henderson) mind skótok voltak. A munkáspárti Callaghan-kormány rászorult az SNP támogatására, de ennek áraként referendumot kellett kiírnia a skót autonómiáról. A népszavazás kudarcba fulladását az SNP a Munkáspárton bosszulta meg: bizalmatlansági indítványt nyújtott be, amellyel a munkáspárti kabinet 1979-es bukását okozta. Más kérdés, hogy az SNP ezzel a konzervatívok előtt nyitotta meg az utat a kormányzáshoz, de tőlük még kevésbé remélhetett autonómiát.

A másik ok Nagy-Britannia nemzetközi versenyképességének és belső stabilitásának a megrendülése volt. Az 1970-es években tombolt az infláció, az államosított vállalatok egyre drágábban termelték a szenet, a szakszervezetek azonban mégis egyre zsarolóbban léptek fel, Észak-Írország belefulladt a katolikus köztársaságpártiak és a britpárti protestáns monarchisták viszályába, és a helyzet odáig fajult, hogy fel kellett függeszteni az északír kormányt. Ebben a helyzetben a brit, és főleg az angol társadalom egy erős emberért kiáltott. Ez volt Thatcher.

Ellentétes folyamatok

Thatcher gyökeresen átalakította a brit társadalmat, pontosabban ráerősített bizonyos folyamatokra. Egyik oldalon privatizált, de ösztönözte a privatizált vállalatokban a dolgozók részvényvásárlását, és támogatta, hogy az önkormányzati fenntartású lakásokat a lakók megvásárolják. Mindezzel kibővítette a kistulajdonosok körét, vagyis építette a Konzervatív Párt bázisát. A szakszervezeteket lenullázta, az 1984-es bányászsztrájk a szakszervezetek vereségével végződtek. Thatchert mindennek elmondták életében: szívtelen, fasiszta, háborús uszító…mégis a választási eredmények soha nem igazolták vissza – látszólag – a kemény bírálatokat. Mindennek az volt az oka, hogy Thatcher nagyon is jól megérezte, hogy a brit társadalom többsége sem akar visszatérni a 60-as, 70-es évekhez. A Munkáspárt sokáig nem vette figyelembe a társadalom szociológiai átrétegződését, és ezért nem volt képes hatékonyan reagálni az új konzervatív vonulatra sem.

A Munkáspárt hosszú idő alatt jutott odáig, hogy felismerje a hatékony ellenválaszt az új konzervatív hullámra. A baloldali párt 1995-ben hatályon kívül helyezte a 4. cikkelyt, ezzel a párt deklarálta, hogy nem akar visszatérni a 79-es állapothoz. A Blair-kormány tanult elődei hibájából: békésen lezárta az északír válságot (amit Thatcher nem volt képes), megadta Skóciának és Walesnek az önrendelkezést, partnerségre törekedett a vállalkozókkal. Tony Blair sikerét nagyrészt Thatcher népszerűtlensége alapozta meg: konzervatív elődje megtisztította a terepet a Munkáspárt előtt. Ezért nevezik frivolan az új Munkáspártot Thatcher legmaradandóbb örökségének.

Mindez egy tanulság (a magyar helyzetre vonatkozóan is), hogy a pártrendszerben a pártok nem stabilak. Egy párt ellenzékben képes lehet tanulni, és a megváltozott körülményekhez igazítani a politikáját, amelynek révén kormányra kerülhet. Ezt a taktikát követte Thatcher és Tony Blair is.

 

Paár Ádám

 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország