Quo vadis Unió

Cimke: Novák Zoltán,

A felszín

 

Június közepén az ír állampolgárok népszavazáson utasították el a Lisszaboni Szerződést. Az EU-bürokraták és az európai kormányfők egy része pánikba esett és vészharangokat kongat, másik fele viszonylag sztoikusan fogadta a hírt, és addig szavaztatná az íreket, amíg igent nem mondanak. Abban viszont mindannyian egyetértettek, hogy komoly problémáról van szó, amelyet mindenképp át kell hidalni, meg kell oldani, hogy az integráció és az EU intézményi reformja folytatódhasson.

A probléma közvetlen oka, hogy az ír népszavazás során a választói magatartás ugyanazt a mintázatot követte, mint az európai alkotmányról szóló francia és holland referendum alkalmával 2005-ben: a választópolgárok nem a Lisszaboni Szerződés tartalmáról és szellemiségéről alkottak véleményt, hanem (hazai) pártpolitikai erővonalak mentén exponálták magukat, tehát büntették vagy jutalmazták az éppen regnáló kormányt.

Az Európai Alkotmány bukása után az EU vezetői úgy vélték, nem mehet veszendőbe a hosszú évek előkészítő munkája során kínkeservesen kialkudott kompromisszumos szerkezeti reformterv, mely az alkotmány leglényegesebb része volt, ezért a szövegtervet megszabadították a szimbolikus részektől, és új köntösben mint reformszerződést fogadta el az EU három csúcsszerve, a Tanács, a Bizottság és a Parlament. A tagállamok kormányfői megállapodtak abban, hogy lehetőség szerint népszavazás nélkül ratifikálják a szerződést. Csakhogy az ír alkotmány népszavazást ír elő az uniós alapszerződések módosítása esetén, és ezúttal ez az apró porszem is elég volt ahhoz, hogy megakassza az Unió amúgy is lomha gépezetét.

Azonban nem a sikertelen referendum a fő probléma, az „ír gáncs” csupán szimptomatikus jele azoknak belső szerkezeti problémáknak, amelyek egyszerre feszítik szét az EU jelenlegi kereteit, és egyszerre gátolják az átmenetet egy olajozottabb és versenyképesebb struktúra irányába.

 

A bajok gyökere

 

Az EU-bürokraták is érzékelték, hogy többről van szó egy egyszerű technikai problémánál. Azt találták a bajok eredőjének, hogy az EU nem elég népszerű az európai választópolgárok szemében, és ezért kilátásba is helyeztek néhány szociális intézkedést az Unió népszerűsítésére. De már a diagnózisban is tévedtek. Nem az a fő gond, hogy az EU nem elég népszerű, hanem az állampolgárok identitásából eleve hiányzik az európai azonosságtudat, és csak részlegesen érhető tetten az ebből fakadó européer gondolkodásmód. Az európai polgár közvetlen képviselettel rendelkező uniós választópolgár is egyben, akinek viszont fogalma sincs arról, hogy az általa leadott voks milyen hatással van az Unió jövőjére, illetve szavazatával milyen ügyeket, folyamatokat, álláspontokat támogat. Az egyén nem érzi magáénak az Uniót, céljaival, szellemiségével nem – vagy csak részben – képes azonosulni, önmagát rendszeren kívülinek, kívülállónak tekinti. Azt persze könnyű belátni, hogy nehéz hatékonyan irányítani egy olyan föderatív-konföderatív képződményt, amelynek alanyai nem hisznek annak eszméjében, illetve céljaiban.

Az Unió és az állampolgárok közötti távolság nem új keletű probléma, és az újonnan csatlakozó tagországok esetében még aggasztóbb a helyzet. A Méltányosság Politikaelemző Központ egy jelenleg folyó kutatásában arra keresi a választ, hogy a magyar állampolgárok esetében mi okozza ezt a távolságot, illetve a hőn áhított EU-tagság elnyerése után négy évvel milyen tényezők akadályozzák az európai identitás kialakulását. Az eddigi részeredmények arra engednek következtetni, hogy a magyar polgárok és az Unió közötti szakadék elsősorban a média szereptévesztésére, illetve az Európai Unió intézményi- és képviseleti rendszerének aránytalanságaira vezethető vissza.

A kutatás keretében elvégzett specifikus médiaanalízisből kiderül, hogy az országos televízió-csatornák hírszerkesztési gyakorlata indokolatlanul háttérbe szorítja az Unióval kapcsolatos híreket, ami igencsak nehezen magyarázható, főleg annak tükrében, hogy a mindennapjainkat is érintő döntések egy meghatározó része Brüsszelben és Strassburgban születik. Azokban az esetekben, amikor az Unió említésre kerül, vagy úgy jelenik meg mint (feneketlen) pénzforrás, vagy úgy, mint felsőbb szabályozó szerv, amely büntet vagy jutalmaz. Ez nem pusztán azért aggályos, mert alapvetően torz képet fest az Európai Unióról, hanem azért is, mert háttérbe szorulnak azok a reprezentációs formák (az Unió mint kulturális vagy politikai közösség), melyek az ideálisnak tekinthető közösségi identitáskonstrukció létrejöttét és fenntartását biztosíthatnák. Sokat elárul az is, hogy a közszolgálati média egyetlen Unióval foglalkozó tematikus műsora műsoridejének csaknem felében olyan témákat dolgoz fel, amelyek semmilyen módon nem kapcsolódnak az Európai Unióhoz. Nem túlzás azt állítani, hogy e tekintetben a (közpénzekből fenntartott) közszolgálati csatornák – akár a tájékoztatás, akár az értek-közvetítés szempontjából vizsgáljuk – egész egyszerűen nem töltik be a funkciójukat.

Egy olyan mediatizált korban, amikor képzeteink és viszonyulásaink elsődleges formálója a média, döntő tényező lehet az egyes médiumok szerepfelfogása. Ugyanakkor számba kell venni azt a tényezőt is, hogy az Európai Unió – úgy is, mint politikai képződmény – mennyire médiaképes, illetőleg demokratikus szintje eléri-e azt a minimumot, ami megteremti a szabad diskurzus és a nyílt vita feltételeit, ami véleményalkotásra és gondolkodásra készteti az egyént; képviseleti rendszere képes-e részvételre és azonosulásra sarkallni a polgárokat.

Az EU képviseleti rendszerében a közvetlen és a közvetett képviselet aránytalanságai bizonyos szintű demokratikus deficitet generálnak, ami forrása lehet az uniós polgárok (és nem utolsó sorban a média) apátiájának és érdektelenségének.

Az európai polgárok részvételi hajlandóságát és az européer identitás kialakulását természetesen a közvetlen képviseleti forma erősödése biztosítaná. Az EU fejlődéstörténete egyszersmind az Unió demokratizálódásának története is, és ennek megfelelően a közvetlenül választott Európai Parlament súlya – bár kissé lassan, de folyamatosan – növekszik az Európai Tanáccsal és az Európai Bizottsággal szemben (persze továbbra is e két utóbbi a fő döntéshozó szerv).  Mindazonáltal le kell szögezni, hogy az Unió demokráciaszintje több szempontból is kifogásolható: legalábbis a parlamentarizmus, az elszámoltathatóság és az átláthatóság tekintetében mindenképpen.

Ezek a demokratikus hiátusok erőteljesen hozzájárulnak ahhoz, hogy az Unió túlbürokratizált és átláthatatlan intézményi struktúrája mindezidáig nem teremtette meg saját szavazóközösségét, a maga politikai közösségét.

 

A lehetséges kiút

 

Minden jel arra mutat, hogy az Unió jelenlegi köztes föderatív rendszere elérte teljesítőképessége határát: nem képes tovább fejlődni, és nem képes megfelelően gyors és hathatós válaszokat adni a világ kihívásaira (pl. élelmiszer- és energiaválság). Ebből a tehetetlenségi állapotból csak a föderalizáció radikális felgyorsításával kerülhet ki.

Az ír referendum által kiváltott patthelyzetre is a föderalisták verziója tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak: ez pedig nem más, mint az egységes összeurópai népszavazás bevezetése. Ily módon kiküszöbölhető lenne, hogy egy elhibázott tagállami népszavazási kampány, vagy az adott ország regnáló kormánya elleni protest hangulat megakaszthassa az EU jelenleg folyó intézményi reformját (illetve a jövőben felmerülő reformlépéseket). Az összeurópai népszavazás lényege, hogy a referendumot az EU összes tagállamában egyszerre és egységes feltételrendszer keretében tartanák, és minősített többség esetében lenne eredményes. Jelenleg az összeurópai népszavazás intézményének számos előfeltétele hiányzik, mindamellett könnyen lehet, hogy ez az egyetlen kivezető út a ratifikációs csapdahelyzetből.

Ami az EU hosszú távú jövőjét illeti, megnyugtató megoldást egy egységesített Európai Parlamenti választási rendszer kialakítása és a páneurópai pártrendszer megteremtése biztosítana. Ez azt jelentené, hogy a választásokat nem tagállamonként, hanem összevonva tartanák, és az állampolgárok európai pártok európai listáira szavazhatnának. Ez valóban megoldást jelenthet a fent említett problémákra, sőt feltehetően valódi politikai közösséget teremtene, mindamellett erősítené a tagországok állampolgárainak európai identitását. A vitás ügyek által kiváltott törésvonalak nem országok, illetve ország-csoportok mentén alakulnának, hanem – nemzeti pártpolitikához hasonlóan – az európai pártok által alkotott frakciók között. Az európai pártkonglomerátumok végre valódi páneurópai pártokká alakulhatnának; közös programokkal, közös kampánnyal indulhatnának az EP-választásokon.

A lisszaboni szerződés életbe lépése kicsi, ámde jelentős lépés lenne egy hatékonyabb és versenyképesebb (föderális) Európa felé, ugyanakkor úgy tűnik, a sok kis lépés szükségképpen botladozásba torkollik. Elkerülhetetlennek látszik egy – a föderalizáció irányába tett – jóval radikálisabb lépés kitűzése (pl. egységes EP-választási rendszer), és az erről szóló – várhatóan igen heves – viták megindítása. Ha ez középtávon nem kerül napirendre, akkor az EU menthetetlenül ellehetetlenül, és még jobban lemarad globális riválisaival folytatott, egyre kiélezettebb versenyben.

 

Novák Zoltán

2008.08.05.

 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország