Európa-vita

Új eszmék vagy az elitek új elrendeződése

Most, hogy immáron az Európai Unió szintjén is felmerült az eszmei megújulás szükségessége (gondoljunk a Barroso által kezdeményezett nemzetközi találkozó első, varsói fordulójára), nem árt röviden végiggondolni azt a kérdést, hogy minek és hogyan kellene megújulnia. 


Eltekintve most annak taglalásától, hogy az európai bürokrácia szintjén a megújulás programjára való igény bejelentéséig miért csak évekkel az Európán régóta végighullámzó rendkívül kritikus értelmiségi, szakértői véleményeket követően, azoknak mintegy behódolva jutottak el, fogalmazzuk meg az Európai Unióval kapcsolatban elhangzó három talán legfontosabb kritikát: 1. Az Európai Unión belül aszimmetria van a gazdasági és a politikai közösség feltételeinek megteremtése között. Míg az előbbiek úgy-ahogy létrejöttek, a politikai közösség megteremtése nagyon kezdetleges szinten maradt s mára lényegében állóháború alakult ki a „föderalisták” és a „nemzetállam-hívők” között; 2. Az EU az elmúlt években egyre erőteljesebb mértékben halmozott fel egy „demokratikus deficitet”: az európai állampolgárok az elitek által vezérelt közösségi intézményeket és azok „ügyintézését” nem tartják elég demokratikusnak és ezért bizalmatlanságuk fokozódott ezekkel szemben; 3. Mindezek nyomán megerősödtek a radikális és szélsőséges pártok, amelyek az euro-szkepticizmusnak egy új „generációját” képviselik, s ez a kétkedés attól veszélyes, hogy már a mainstream-pártok közönségének egy tetemes részére is kiterjed.  


Nem csoda, hogy amikor Jürgen Habermas, Ulrich Beck vagy David Held (hogy három Európa-szerte ismert nagy nevet citáljunk) nagyon erőteljesen fogalmazza meg a maga reformprogramját, az Európai Bizottság vezetője is elérkezettnek látja az időt az átfogó programalkotásra. Jó dolog, hogy a magyar közbeszédbe bekerült a „Barroso-terv”, ugyanakkor az elgondolkodtató, hogy vajon a téma akkor is bekerült volna-e a hazai nyilvánosságba, ha – Konrád György felkérése révén – annak nem volna magyar vonatkozása. Akár még azt is megkockáztathatjuk, hogy nem került volna be. Európa megújulása, úgy látszik, „nem nagy ügy” a honi diskurzusok jellegét elnézve, s az érdektelenségre, ha másból nem, az elmúlt öt-hat év fejleményeiből következtethetünk. Arról még valamicskét volt és van itthon szó, hogy Európában gazdasági válság van (amit állítólag a neoliberalizmus kimerülése okoz), de alig esett és esik szó nálunk arról, hogy az európai nyilvánosságban évek óta nagy intenzitással tárgyalják a politikai válság és a megújulás kérdéseit.


Mindazonáltal ennél is fontosabb, hogy vajon hogyan értelmezzük a megújulás fogalmát, és vajon a most kibontakozni látszó európai önmegújítási mozgalom mire fókuszál majd. Mert ez korántsem evidens. Az egyik lehetséges opció, hogy a megújulási törekvések a fent említett három pont orvoslására koncentrálnak majd. Ami annyit jelent leegyszerűsítve, hogy a/ program kell az európai politikai közösség (újra)definiálására; b/ program kell a demokratikus deficit csökkentésére (azaz a demokratikus politikát „közelebb” kell vinni az emberekhez); végül pedig c/ program kell a jórészt radikális és szélsőséges pártok által generált, de a mainstream-pártok közönségének egy részére is átterjedő euro-szkeptikus hangulat és az ebből fakadó bizalmatlanság megfordítására (azaz a radikális „zeitgeist” megfékezésére).


Nem kétséges, hogy itt egy érték-alapon történő „renoválási” szándékról van szó, ami nem más, mint a liberális demokrácia újradefiniálása a 21. század elején. Ám a ma is élő, legendás amerikai politikai filozófus, Robert Dahl nagyon jogosan írja egy korábbi írásában, hogy a mai ideológiáknak egytől egyig nagy bajuk, hogy 19. századiak, és – ahogy ő írja – elbájolóak. Olyannyira elbájolnak, sőt elkábítanak minket, hogy egyáltalán nem adnak választ mai kérdéseinkre. Ez a veszély, sajnos, fennáll a liberális értékek újra-meghatározásának idején is. A liberális demokrácia utolsó átfogó válasza a kor kihívásaira valamikor 20-25 éve született meg, akkor, amikor a kelet-közép-európai demokráciák (köztük mi is) létrejöttek. A diktatúrából a (liberális) demokráciába való győzelmes átmenet doktrínája azonban akkor rendelkezett érzelmi mozgósító erővel, ma azonban éppen ez az érzelmi erő, a támogathatóság kérdőjeleződött meg nem csak Magyarországon, de sok helyütt Európában is. A leginkább tehát egy „érzelmi deficitet” kell leküzdeniük azoknak, akik a liberális demokráciát újra fennen fénylő és vonzó eszmeként képzelik el. Nagyon jól tapint erre rá Manchin Róbert, a Gallup Europe igazgatója, s bár annak a cikknek a címe, amelyben ő is megszólal, félrevezető (amikor irracionalitásról beszél), az kimondható, hogy az Európában is tapasztalható bizalmatlanság megfordítása (s ez által a mindenki által remélt megújulás) nem képzelhető el pusztán a liberálisok által oly annyira preferált ráció hagyományos szabályai szerint.


De ha nem a fenti három pont orvoslására koncentráló reform és nem is a racionális-pragmatikus cselekvés rehabilitálása, akkor mi lehet a siker záloga?


Nem könnyű ezekre a kérdésre válaszolnunk. Mindenesetre nagyon úgy tűnik, hogy bármiféle „nagy eszme” csak akkor lehet sikeres, ha az elitek egymás közötti viszonyának újraértelmezésével is társul. Talán ennek a kérdésnek a középpontba helyezése jelenthet áttörést. A (párt)politika ebből a szempontból vészesen és veszélyesen elmaradott, hiszen alig koncentrál erre a kérdésre. A forgalomban lévő programok (könnyen meggyőződhetünk, ha találomra fellapozunk egy bármilyen pártprogramot) két irányban tájékozódnak: világképeket és szakpolitikai irányokat, elképzeléseket vázolnak fel. Teszik ezt úgy, mintha az adott párt légüres térben mozogna s a politikai paletta egyedüli szereplője lenne. „Megcsináljuk”, „végrehajtjuk”, „átalakítjuk”, „felszámoljuk”, „újraértelmezzük” – hogy csak néhány szokásos kifejezést soroljunk fel, s ezek közös eleme, hogy az adott elit „önmagát ajánlja” gyógymódként, és egyáltalán nem – vagy csak szükséges rosszként – foglalkozik a közeggel, a riválisokkal, az elit többi részével. Ez azonban így – Dahl idézve ismét – nagyon 19. századi! Egy olyan korban, amikor minden a netwörkökről, a kapcsolatokról, a formális és informális politikai szerveződésekről szól, a liberális demokrácia sikerét önmagában egyetlen elit sem garantálhatja. Még a legjobb, a legfelkészültebb sem! Ebből pedig az következik, hogy az európai megújulási folyamatnak is kulcskérdése, hogy akár Barroso fejében, akár az általa felkért értelmiségi körökében milyen elgondolások vannak a „világmegváltó” eszméken és a pragmatikus szakpolitikákon túl. Mit tudnak ajánlani az elitek újszerű egymáshoz való viszonyának kérdésében? Ha erről a kérdésről a felkért programalkotó szakértőknek nem lesz mondandójuk, ha az elitek együttműködésének újraszabályozására nem körvonalazódik egy, a mai realitásokat figyelembe vevő stratégia, akkor az egész folyamat elveszíti az erejét és a vonzóképességét – minél inkább megyünk Kelet-Közép-Európa irányába.


Arra itt most nem térünk ki, mennyire égbekiáltóan hiányoznak az ilyen típusú programok a hazai politikából, hogy ne mondjuk a formálódó ellenzék stratégiájából. Puszta világkép-csaták és szakpolitikai programok helyett az elitek új egymás mellett élési módjának kreatív kimunkálása lehet a nyerő stratégia. Európában és itthon is.

 

A cikk megjelent a Népszabadság július 31-ei számában

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország