A nemzeti minimum minőségéről

A magyar társadalom politikai polarizációja miatt egyre inkább „divatossá” vált egyfajta nemzeti minimum kialakítását szorgalmazni. A politikai spektrum rengeteg szereplője intézett erre valamiféle felhívást, így például a Magyarok VilágszövetségePálffy István, a Milla, de a romakérdés kapcsán maga a Méltányosság is. Hiába van azonban ezen minimum kialakítására akarat, legalább két probléma is felvetődik vele kapcsolatban. Az egyik, hogy a felek eltérő fogalmat értenek a kifejezés alatt. A nemzeti minimum néhol elvont, magasztos fogalmat takar, néhol pedig egész konkrét szakpolitikai intézkedéseket. A másik alapvető probléma, hogy a kifejezést több szereplő saját nézetrendszerére aggasztja rá, ezzel aláásva a fogalom egyébként társadalmi kohéziót elősegítő jellegét; ezáltal épp a kívánt összefogás helyett ellentétes, széthúzó hatást elérve.

Jelen elemzés nem ezen problémákat kívánja feloldani, nem is tesz javaslatot a nemzeti minimum konkrét tartalmára. Arra kíván rávilágítani nemzetközi példák segítségével, hogy egyfajta nemzeti minimum megléte önmagában nem jelent előrelépést, sokkal lényegesebb, hogy milyen a minimum jellege, minősége. Előfordulhat, hogy a minimum kialakítása több visszásságot hordoz magával, mint előnyt. Nemzeti minimum alatt itt olyan politikai tartalmak összességét értem, amelyekkel a politikai közösség nagy része egyetért. Sokféle tartalomból áll ez össze különböző országok esetében, ráadásul az idő során változik is. Így jelen elemzés csupán néhány jellemző példát emel ki más országok komplex nemzeti minimumából, amelyek ismerete tanulságos lehet a magyar nemzeti minimum kialakítása során.

A baloldal minimumképe 

A magyarországi úgynevezett balliberális (de főként a liberális) oldal képe a nemzeti minimumról leginkább talán az Egyesült Államokéhoz hasonlatos. Ott a demokrácia és a kapitalizmus szinte vallásos tisztelete jelent közös pontot a politikai közösség számára. Természetesen ez a közös pont sem jelenti azt, hogy ne lennének ideológiailag megosztva az amerikaiak, sőt. Azonban minden politikai lépés esetén felmerül az alkotmányosság kérdése annak ellenére, hogy az USA nem rendelkezik önálló alkotmánybírósággal. A populista erők is szinte kivétel nélkül hivatkoznak demokratikus vagy kapitalista értékekre, alapvetésekre. Ezt az értékrendszert viszont nagyon nehéz átültetni egy európai politikai közösségbe, de még inkább Magyarországra. Az Egyesült Államokban van egy több száz éves szentírásként kezelt dokumentum, amely a demokrácia alapjait fekteti le; a kapitalizmus pedig a világ elsőszámú hatalmává emelte őket. Magyarország ezzel szemben kevés alkotmányos, demokratikus hagyománnyal rendelkezik és a paternalista szocializmus jóval mélyebb nyomot hagyott a társadalomban, mint az országban nem régen jelenlévő kapitalizmus.

A jobboldal minimumképe

A jelenlegi kormányzó erők nemzeti minimumképe inkább Indiáéhoz hasonlatos. India politikai közössége vallási, nyelvi, etnikai és sok egyéb szempontból is különböző csoportokból áll, amelyeket egyebek mellett a társadalom és a gazdaság fejlesztésének (és időnként a külpolitikának) többé-kevésbé konszenzusos programja tart együtt. Ez a program a Nehru-Gandhi család által dominált Kongresszus Párthoz köthető, amely a ’90-es évekig az egyetlen országszerte jelenlévő párt volt, és máig India legnépszerűbb pártja, csupán néhány alkalommal nem tudtak kormányt alakítani az ország 1947-es függetlensége óta. A párt és annak programja természetesen nem fenntartás és ellenvélemények támogatott, de a túlnyomó többség legalább tolerálja, nem tartja elfogadhatatlannak, így egyfajta nemzeti konszenzust képez. A Fidesz-KDNP célja lehet ilyesfajta dominanciát kialakítani, amihez a jelenlegi helyzet többé-kevésbé megfelelő, hiszen kiterjedt országos szervezete csak a Fidesznek és - valamivel kisebb mértékben - az MSZP-nek van. Ez ebből a nézőpontból hasonlít a Kongresszus Párt és az ellenzék országos pártja, a BJP között a ’90-es évek óta fennálló viszonyra. Amikor a BJP-nek sikerül elegendő regionális szinten szervezett párttal szövetségre lépnie, akkor van esélye megszorongatni a Kongresszust, amikor nem, akkor nagy vereséget szenved. A helyzet azonban csalóka: a regionálisan rendkívül megosztott Indiában ez a szituáció tartósan fennmaradhat, de az Indiához képest homogénnek nevezhető magyar társadalom egy-két súlyosabb politikai hiba után gyorsan elfordulhat az aktuális kormányzóerőtől, a politikai vonalak nincsenek úgy kőbe vésve, mint az egyebek mellett a kasztrendszer örökségét hordozó Indiában.

A kormánypártok szintén operálnak azzal a nemzeti minimumképpel is, amely alapvetően a külpolitikai függetlenségre és a nemzeti szuverenitásra épül. Erre a legkiválóbb külföldi példa Svájc, amely évszázadok óta amikor csak lehet, a nagyhatalmak és nemzetközi szervezetek befolyásán kívül tartja magát, egyedül boldogul a nemzetközi térben. A Brüsszel-, IMF- és időnként USA-ellenes retorika és időnként cselekvés ebbe az irányba mutat. A jelenlegi magyar helyzet viszont kevéssé teszi lehetővé, hogy ezt az irányvonalat mélyen beépítsék a nemzeti minimumba, hiszen egyrészt az ország gazdasági és biztonságpolitikai érdekei másképp kívánják, másrészt pedig a magyar társadalom többsége - és legtöbbször a kormány is - kiáll az uniós tagság mellett.

A konszenzus veszélyei

Az eddig említett politikai tartalmak viszonylag kevés veszélyt hordoznak magukban, szinte csak pozitív, társadalmi kohéziót segítő hatásaik vannak, extrém esetben vezethetnek csak negatív következményekhez. Azonban a közelmúlt egyiptomi eseményei rávilágítanak egy olyan esetre, amikor a közmegegyezés valódi katasztrófához vezet. Egyiptomban komoly szerep jut a hadseregnek, mind a politikai, mind a gazdasági hatalmat ellensúlyozza, valamint a viszonylag gyenge rendőrség és időnként a bíróság feladatát is magára vállalja szükséghelyzetekben. Ez egészen az 1952-es függetlenségi mozgalomig nyúl vissza, amelynek kulcsszereplője volt a hadsereg, és azóta a lakosság túlnyomó többsége elvárja, hogy politikai, gazdasági vagy biztonsági válság (amely természetes egy ilyen fiatal demokráciában, gondoljunk csak Magyarország demokratikus próbálkozásaira az első világháború után) júniusban tovább súlyosbodott, annak kezelését magukra vállalták. Mindezt a lakosság túlnyomó többségének támogatása mellett, csupán a Muszlim Testvérek legelkötelezettebb hívei ellenezték a lépést, pedig a hadsereg számos demokratikus alapelvet figyelmen kívül hagyott. Mint azt jelenleg láthatjuk, nem csak az egyiptomi demokrácia kapott ezáltal mély sebet, hanem társadalmi katasztrófát is okozott a beavatkozás, ami rossz esetben véres polgárháborúhoz is vezethet.

Érdemes a magyar történelmet is megvizsgálni ebben a kérdésben, hiszen a nemzeti minimum az évek során jelentősen módosult saját politikai közösségünkben, és történelmünk néhány súlyos tragédiája köthető a nemzeti minimum tartalmához. Például a trianoni béke után a magyar politikai közösség nagy része - nyíltan vagy burkoltan - elfogadta az irredentizmus alapvetését, és Magyarország egyik legfontosabb céljának tekintette az elcsatolt részek visszaszerzését. Ez az alapvető konszenzus vezetett a német-olasz döntőbírósághoz a kérdésben, amivel a tengelyhatalmak lekötelezettjeivé váltunk gazdasági és politikai szempontból is. A II. világháború tragédiái így közvetlenül kötődnek a korabeli nemzeti minimum tartalmához.

A nemzeti minimum kialakítása tehát remek cél, a társadalmi kohézió egyik alapja lehet. Azt azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ez a minimum tartalmától függően negatív következményeket is hozhat magával. Sokkal fontosabb, hogy párbeszéd legyen ezekről a politikai tartalmakról, minthogy elfogadjunk egy olyan minimumot, amellyel a polarizáció csökken, de a társadalom nem jut előbbre. A vita során viszont érdemes a nemzetközi és a történelmi tanulságokat figyelembe venni, hogy a lehető legelőnyösebb módon csökkenthessük a magyar társadalom polarizációját.

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország