Alapozás nélkül nincs győzelem

Egyetlen magyarországi kohézió-kutatásra szakosodott agytrösztként, a Méltányosság Politikaelemző Központ örömmel olvasta Felcsuti Péter, Molnár György és Simonovits András a Magyar Narancs október 3. számában megjelent Útravaló című írását, melyben a szerzők, ha kicsit váratlanul is, de kitérnek a kohézió kérdéskörére is, és állítják, hogy „az ország felemelkedésének (egyik) záloga a társadalmi kohézió erősítése”.

Nem feltételezzük, hogy a szerzők ne ismernék az ezzel kapcsolatos munkásságunkat, de azon olvasók kedvéért, akik talán mégsem, jelezzük, hogy az elmúlt években számos alkalommal foglaltunk állást ez ügyben, akár az Európai Unióról, a hazai társadalmi és gazdasági felzárkózás mikéntjéről, vagy a pártok egymással való kiegyezésének lehetőségeiről írtunk. Így talán nem indokolatlan, hogy megszólalunk a témában, hiszen a hazai közéletben a jelenkori helyzet értelmezésére való törekvés krónikus hiányával kell szembesülnünk, és bár üdítően hat az Útravaló ilyen irányú törekvése, a szerzők több olyan tényezőt is figyelmen kívül hagytak, amit mi fontosnak vélünk, ha meg akarjuk érteni az ellenzék és a kormánypártok jelenlegi helyzetét. Mostani írásunk tehát nem csak a kohézió szükségességének apropóján íródott, hiszen Felcsuti Péter, Molnár György és Simonovits András íráshoz hasonlóan mi is az ellenzék állapotát és választási kilátásait kívánjuk elemezni.

„Társadalmi kohézióra szükség van, ám az emberiség története azt bizonyítja, hogy ezt a kohéziót még senkinek sem sikerült pusztán racionális érvekkel megteremtenie” – idézik a szerzők Bertrand Russell-t. Szerintünk az állítás helyességét a jelenlegi aktuálpolitikai helyzet és a pártpreferenciák is alátámasztják: ha a racionális érvekhez nem csatlakozik egy vízió, egy jövőkép, amibe ezeket az érveket el lehet helyezni, akkor nem hogy a társadalmi kohézió erősítése nem lehetséges, de az ellenzék által elérni kívánt kormányváltás sem. Az ellenzék valódi, és egyben leglejelentősebb versenyhátránya a jelenlegi kormánypártokkal szemben a karakteres vízió- és egyértelmű jövőkép-nélküliség.

Ezt a problémát a legegyszerűbben a hazai Uniós narratívákkal szemléltethetjük. Orbán Viktor több mint három éve erőteljes kommunikációt folytat az Európai Unióval kapcsolatban. Sikeresen elérte azt, amely még egyetlen kormányfőnek sem sikerült a rendszerváltás óta, folyamatosan napirenden képes tartani az EU kérdését. Azonban a kormányzat és a Fidesz ennél is tovább ment, hiszen emellett egy nagyon egyértelmű képet is kommunikál azzal kapcsolatban, hogy miképpen képzeli el az európai közösség jövőjét, illetve Magyarország szerepét az Unióban.

Ennek a kommunikációs stratégiának a csúcspontja az volt, mikor a kormányfő nem csak ismertette Európa képét, de egy eddig senki által nem használt fogalmat, az „eurorealista” kifejezést is beemelte a köztudatba. Tegyük azonban hozzá, hogy ezzel a fogalommal nehezen tud mit kezdeni a politikatudomány, ugyanis azon a skálán, amely az euroszkeptikus és az eurooptimista két végpontjából áll, nehezen elhelyezhető az euro-realizmus. Ugyanakkor ez a politikai kommunikáció szempontjából lényegtelen probléma, hiszen a cél nem a politológusok munkájának megkönnyítése, hanem az eddigi EU-val kapcsolatos kormányzati politika egyszavas összegzése volt.

Egyértelműen kiolvasható tehát Orbán Viktor megszólalásaiból és cselekedeteiből, hogy az ő jövőképében a Nemzetek Európája szerepel, mint megoldás. Ha az ellenzék legerősebb pártját, az MSZP-t, és annak frissen kiadott programját vizsgáljuk, mely az „Igazság, biztonság, szabadság, jólét” címet viseli, akkor láthatjuk, miért is érvelünk amellett, hogy az ellenzéknek nincs olyan Európa-narratívája, amely képes lenne felvenni a versenyt a kormányzat Unióképével.

A szocialistáknak, mivel elutasítják az orbáni Európa képet, egy erős ellenpontot kellene képezniük a sikerhez. Ezt például úgy tehetnék meg, ha a Nemzetek Európájával szemben felvállalnák a föderatív Európa elgondolásának képviseletét. Természetesen ez a vállalás nem kell, hogy egyoldalú és kritika nélküli legyen, hiszen az Unión belül egyre erősödik a diskurzus arról, hogy milyen új úton elindulva lehet sikeres a kontinens a 21. században. Senki sem hisz a tökéletes megoldásban, az álláspontok és teóriák folyamatosan versengenek, legyőzik egymást, felülkerekednek, hogy aztán újabb ellenérvek letaszítsák őket. Érdemes elolvasni Nicolas Berggruen és Nathan Gardels, The Next Europe című írását ahhoz, hogy megértsük, milyen irányt is vett az itthon csak Nemzetek Európája vs. Föderatív Európa néven interpretált vita. Nyugaton már meghaladták ezt a két, végtelenül leegyszerűsített álláspontot, és sokkal inkább e kettő valamilyen fokú kombinációját tartják egyes szakértők megvalósíthatónak. Az európai gondolkodók, tudományos és politikai elit, tehát már e mentén tematizálja a kontinens közbeszédét a jövőről.

Eközben, ha megvizsgáljuk az MSZP októberi programját, akkor ott az Európával kapcsolatos mondanivaló kimerül abban, hogy erősíteni és mélyíteni kívánják az Uniós szövetségeket, illetve integrációs folyamatokat, aminek alakítója, nem pedig elszenvedője kell legyen az ország.

„Európa megújításának a közös új Európa létrehozásának mi nem elszenvedői, hanem alakítói akarunk lenni, hogy Magyarország ne a periférián tengődjön, hanem európai centrumhoz tartozzon. […] Elérjük, hogy hazánk érdemben hozzá tudjon járulni az európai integráció további elmélyítését szolgáló politikai-intézményi reformok sikeréhez.”

Ha a cél valóban az alakítói szándék, akkor az azt feltételezi, hogy a Magyar Szocialista Pártnak van egy bizonyos Európa-, illetve jövőképe, amely meg fogja határozni azt a diskurzust, amit le kívánnak folytatni az átalakuló Európáról. Jelenleg azonban a létrehozni kívánt jövő Európája a párt választásokra szánt anyagában nincs egyértelműen megfogalmazva. Mindössze olyan általánosságok jelennek meg benne, amiket megtalálhatunk a Demokratikus Koalíció, az Együtt-PM kommunikációjában, vagy akár a Fidesz 2009-es Európai választási programjában is. Szemléletes példa erre még a keleti nyitás kérdése is. A legnagyobb ellenzéki párt 2013-as ajánlata részben megegyezik a Fidesz 2010-es választási programjával és a jelenlegi kormányzati politikával. Mindegyik esetben kiemelt partnerországként kívánják kezelni például Kínát, Indiát, Oroszországot.

A különböző közvélemény-kutatások és a Méltányosság Véleményárfolyam felmérései – amelyek alapja a webes szöveganalízis, aminek segítségével az MPK havi rendszerességgel világít rá az internetes szféra politikai véleményreflexióira, illetve tárja fel a háttérben meghúzódó ok-okozati kapcsolatokat – bizonyítják, hogy a baloldali és liberális ellenzék az elmúlt három évben nem végezte el azt az „ideológiai” alapozó munkát, amivel újabb szavazókat csatornázhatna be. A jelenlegi ellenzék legnagyobb ereje sem képes egyelőre az általánosságok és racionális érvek szintjén túl olyan üzeneteket megfogalmazni, ami érzelmi azonosulást nyújthat azok számára, akik alternatívát keresnek a Fidesz víziójával szemben. Amíg a különböző kommunikációs paneleket, szakpolitikai terveket nem támasztják alá különböző narratívák, víziók, és eszmék, addig nem lesz versenyképes politikai ellenfele a Fidesznek és Orbán Viktornak.

Felcsuti, Molnár és Simonovits azonban írásuk végén mégsem a vízió felépítését tartják az elsődleges feladatnak, hanem a demokratikus vitára való készség és képesség kifejlesztését annak érdekében, hogy a pártok és az ország is versenyképesebb legyen. Ezzel nekünk is egyet kell értenünk, ugyanakkor sajnáljuk, hogy a pártok közötti vita fontosságának felismerése – hasonlóan a kohézióhoz és a vízió szükségességéhez – már csak azután következett be, hogy a Méltányosság által is javasolt miniszterelnök-jelölti vitát mint lehetőséget, mind a baloldali-liberális pártok, mind pedig az ellenzéki értelmiség lesöpörte az asztalról.

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország