Hatalmi kényszerpályák

Cimke: Novák Zoltán,

Persze ezek csupán a mi fiatal demokratikus közösségünk számára hatnak az újdonság erejével, a bejáratott nyugati demokráciákban ismert, elismert és bejáratott eljárások. A demokratikus kultúra tanulóéveit éljük, amelyben a társadalom és a politikai elit a parlamentarizmus játékszabályait és lehetőségeit – időnként határait – próbálgatja. Az elhúzódó tanulási folyamat újabb leckéjére került sor az elmúlt napokban: a parlament önfeloszlatásának intézményére. A kezdeményezést a kisebbségi kormányzás természete hívta életre, és a parlament nyitóülésén elhangzó ellenzéki felszólalásokból kiderül, hogy nem ez volt az utolsó próbálkozás. Az egypárti kormányzás ezen felül is számos elméleti es gyakorlati kérdést vet föl, közép-és hosszútávon egyaránt: egy trendváltás nyitányáról van szó, vagy a jelenlegi egypárti kormányzás csupán egy rövid intermezzo a ’90 óta tartó koalíciós szisztéma korszakában.
...
A bizonytalansági tényezők feltorlódtak, és a kockázati elemek az elkövetkező negyedévben érik el zenitjüket. A pártpolitikai mozgások és elmozdulások legérdekesebb momentuma, hogy a jelenlegi helyzet a pártok mozgásterét egyszerre növelte meg és szűkítette be. Azzal, hogy az SZDSZ ellenzékbe került, a korábbi törésvonalak elhalványultak, és ez elvben könnyen dinamizálhatná a hazai pártstruktúrát, ugyanakkor viszont a pártok belső helyzete és megosztottsága kényszerpályán is tarthatja őket. Érdemes tehát egyenként is megvizsgálni a pártok előtt álló dilemmákat:

A negyedik út

Ami az MSZP belső helyzetét illeti, Gyurcsány Ferencnek a ciklus kezdete óta egyszerre kellett többfrontos háborút vívnia a Fidesz ellen, a társadalom ellen és saját pártja ellen. Az utóbbi elsősorban abból adódott, hogy a Szocialista Párt a személyét mindvégig elfogadta és támogatta, de a politikáját és nézeteit nem. A miniszterelnök „harmadik utas” elkötelezettsége már színre lépése előtt ismert volt, de a párt egésze máig nem tudta magáévá tenni az újbaloldali irányzat alapvetéseit. Az elérni kívánt szemléletváltásért folytatott küzdelem első csatájának színtere a 2006-os őszödi frakcióülés volt, az eszköze pedig az elhíresült beszéd.  Annak ellenére, hogy az elmúlt néhány évben sok belső ütközetet megnyert (ebben a harcban egyébként az SZDSZ nagyon sokáig szövetségese volt), a miniszterelnök mára – sok tekintetben – feladni kényszerült „harmadik utas” elképzeléseit, és egy negyedik utat választva, visszavett abból a reformtempóból, amit pártja nem volt képes követni. A hadtörténetből tudjuk, hogy hosszú távon nem lehet többfrontos háborút vívni, és Gyurcsány Ferenc a legkisebb rosszat választva inkább a pártjának kapitulált, így stabilizálhatta pozícióját; ennek viszont jelentős önfeladás és a koalíció felbontása volt az ára. Ezen az áron tehát sikerült felülkerekedni a belső feszültségeken, és elindulni egy negyedik úton, ami viszont nem tudni merre visz, csak annyi bizonyos, hogy komoly buktatók szegélyezik, és letérni róla már nemigen lehet.

A kormánypárti ellenzék

A Szabad Demokraták igencsak ellentmondásos helyzetben vannak. Az elmúlt tizennyolc évben két cikluson keresztül volt a párt ellenzékben, és mindkétszer jól tudott alkalmazkodni az ellenzéki szereposztáshoz. Ezúttal viszont úgy kellene ellenzékinek lenni (és látszani), hogy közben nem buktat kormányt, úgy kellene igent mondani, hogy közben nemet mond. Ráadásul ez a szerepzavar egybe esik a párt identitásválságával és a párton belüli ellentétek kiéleződésével. Fodor Gábor hintapolitikájának egyértelmű szándéka, hogy a politikai napirend fókuszában az SZDSZ legyen, egyben lehetőség nyíljon a párt legfontosabb témáinak középpontba állítására (az állami szerepvállalás túlterjeszkedése, közteherviselési reform), és ezen keresztül a szervezet újrapozícionálására, egy új önmeghatározás kifejtésére. Fodor tehát egy témaorientált diskurzust akar nyitni, miközben a közvélemény és a pártok egy egyértelmű igent vagy nemet várnak tőle (természetesen a miniszterelnök programjára és ezen keresztül közvetve a költségvetésre).
...
Egy ilyen kiélezett helyzetben, amikor az igen-nem kérdése egy kormány sorsát döntheti el, akkor a „nemigen” a „talán” és az „is-is” típusú válaszok eléggé frusztrálóan hatnak többi pártra épp úgy, mint az állampolgárokra.

A nihillista ellenzék

A Fidesz politikáját a negáció hatja át, a kezdeményezések és elképzelések nagy részét, amely a másik oldalról jön, ab ovo elutasítja. Ennek szellemében kevés az olyan érték, amelyet ne vallott volna magáénak és egyszersmind ne tagadott volna meg (időbeni eltéréssel persze). A legtöbb akcióját és reakcióját aktuálpolitikai tényezők határozzák meg. Ez nagyban eltér az Orbán-éra értékelvűséget hangsúlyozó, programokra és tervekre épülő politikájától.
...
Az őszödi botrány óta gyakorlatilag a Fidesz is kényszerpályán mozog. Az illegitimitási narratíva 2008 elején kiegészült a cselekvőképességi retorikával, és ezzel a párt gyakorlatilag abszolutizálta az előrehozott választás célkitűzését, ami eléggé beszűkíti a taktikai mozgásteret.

Ez a fajta szavazatmaximalizáló pragmatizmus ugyanis gyöngíti a párt alternatívateremtő képességét. A Fidesz komoly dilemma előtt áll: vagy megfogalmaz konkrétumokon alapuló megoldási javaslatokat és egyértelművé teszi, hogy – hatalomra kerülése után – hogyan kíván hozzálátni az ország problémáinak megoldásához, növelve ezzel alternatívaképző potenciálját, de vállalva annak kockázatát, hogy emiatt szavazatokat veszít; vagy nem beszél konkrétumokról – megkísérli megőrizni jelenlegi előnyét –, és arra számít, hogy a kormánypárt úgyis kilöki saját magát a hatalomból. A párt stratégái úgy tűnik ez utóbbi verziót tartják a biztosabb receptnek. Pedig ennek is megvannak a kockázatai. A Fidesz már egyszer elkövette ezt a hibát az MSZP-vel szemben: Medgyessy Péter miniszterelnöksége végén a Fidesz a mostanihoz hasonló előnyre tett szert – párttámogatottság szintjén –, és a párt vezetői biztosra vették, hogy Medgyessy esetlen kormányzása meghozza nekik a 2006-os győzelmet. Az MSZP akkor miniszterelnököt cserélt, és ezzel olyannyira zavarba tudta hozni a Fideszt, hogy az a választásokig nem tudott megfelelően reagálni.

A (de)konstruktív ellenzék

A Demokrata Fórum közelgő tisztújítása egy komoly belső harcot indított el a nyár folyamán: a párt jobbszárnyának vezetője Almássy Kornél ugyanis úgy döntött elindul a pártelnöki posztért Dávid Ibolyával szemben. A kiéleződő belső harcnak Almássy visszalépése vetett véget, de ez a játszma korántsem zárult le. Almássy és köre a mostani vereség után valószínűleg meggyengül ugyan, de pozícióit megtartotta (övék Budapest szinte minden kerülete és plusz egy megye), és valószínűleg nem kell sokat várni arra, hogy ismét fölvegye a kesztyűt.

Feltehetően a belső harcok és a „látszani akarás” késztették a pártvezetést olyan karakteres lépésre, mint a parlament feloszlatásának kezdeményezése, ami kissé ellentmond a pártfrakció eddigi szerepfelfogásának, amelynek a konstruktív ellenzékiség volt a mottója. A parlament önfeloszlatásának indítványát sokféleképpen lehet értékelni, de hogy nem konstruktív lépés annyi bizonyos. Mindkét kis pártnak jelenleg ugyanaz a dilemmája: hogyan lehet úgy elkülönülni a két mamutpárttól, hogyan lehet láttatni és látszani úgy, hogy közben ne érje őket az a vád, hogy átsodródtak az ellenfél térfelére, hogy ne tapadjon rájuk az árulás bélyege. Bizonytalan kötéltánc ez védőháló nélkül.

*

Képzeljünk el olyan sakkjátszmát, amelyben egy négyszeresére növelt sakktábla mind a négy oldalán egy játékos ül, és egyáltalán nem egyértelmű, ki kivel van, illetőleg az is bizonytalan, hogy ki hogyan reagál az a másik három fél lépéseire.

Az elkövetkező hetekben (a költségvetési szavazásig) egy ilyen sakkjátszma tanúi lehetünk, a játék már elkezdődött és annyi bizonyos, hogy a választópolgárok számára a 64 bábú mozgása már most követhetetlen.
 
 
Novák Zoltán

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország