Zöld remények

Az LMP 2009-es megjelenése sokakat azzal a reménnyel töltött el, hogy a rögzült magyar politikai hagyomány feltörésére egy kis zöld párt alkalmas lehet. A 2014-es választás eredménye utólag azokat igazolja, akik hittek ebben a vízióban.

 

Ahogyan többször írtunk arról, a zöld pártok komoly innovációs forrást jelentettek mindegyik nyugat- és közép-európai országban. Általában véve a kis pártok rendelkeznek egy olyan előnnyel (amelyik éppen a kis méretből fakad), hogy képesek új értékek, problémák artikulálására, valamint kanalizálására a politikai kommunikációban, éppen amiatt, hogy nem kell a kormányzás feladatára koncentrálniuk. Ilyen pártok a zöldek, a regionális, etnikai pártok, az agrárpártok, a jobb- és baloldali protest, rendszerellenes, sőt bevándorlás-ellenes pártok, és nyomukban már ott vannak az új típusú generációs tiltakozás pártjai (kalózpártok) – szerepük növekszik, innovációs potenciáljuk nagy, és ezt el kell ismerni, függetlenül attól, hogy e pártok profilja minden esetben tetszik-e, vagy sem.

Furcsa ellentét, hogy miközben a választók többsége még mindig a bal-jobb tengely mentén pozícionálja magát (nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában), addig az Európai Unió eszméje egyre többet merít a bal-jobb tengelyre merőlegesen álló politikai szerveződések filozófiájából és szakpolitikai agendájából.

Az önálló zöld párt léte alkalmas mércéje lehet a polgárosodásnak is, hiszen az olyan divatos hívószavak, mint „környezettudatosság”, „fenntarthatóság”, vagy „fenntartható fejlődés”, akkor terjednek el, és válnak fontossá széles körben, amikor már az adott társadalom tagjainak túlnyomó része átlépte a középosztályosodás küszöbét, és a Maslow-piramis felső csúcsát (önmegvalósítás) ostromolja. Az egyén azonban az önmegvalósítást nem a természet leigázásának szándékával, hanem az ökológiai korlátok felismerése révén, annak védelmével gondolja megvalósíthatónak, minthogy a gazdasági és technológiai fejlettség e szintjén már a posztmateriális javak élvezete kerül előtérbe.

Ez viszont felértékeli a környezet, a kisközösség védelmét. Ahogyan a demokrácia működéséhez szükség van azokra a közösségekre, amelyek befelé autoriterek és zártak (a brit elitképző magániskoláktól az egyházakon át a királyi dinasztiákig), a gazdasági növekedés kritikája is csak ott lehet átütő erejű, ahol a társadalmak elértek egy bizonyos növekedési szintet, és beleütköztek a „plafonba”.

A polgárosodási paradigmában értelmezve Magyarország a zöld pártok parlamenti, valamint kormányzati szerepét illetően Románia és Szlovákia mögött kullog, ami furcsának tűnhet előző állításunk fényében. De van magyarázat, amelyik feloldja az ellentétet: ti. a szocializmus is produkált egyfajta gazdasági növekedést, legalábbis mennyiségi, nem minőségi értelemben, de ennek ára, a szovjet típusú államszocialista rendszer etatista, tervutasításos gazdaságirányítása szellemében, a helyi közösségek és természeti értékek pusztulása és pazarlása lett (ld. a romániai Bözödújfalu elárasztása, a falurombolás), ami előbb-utóbb értelmiségi ellenállást szült.

Az, hogy a rendszerváltás előtt a közép- és kelet-európai zöld mozgalmak genezise egy „baloldali(nak tartott)” rendszer iránti ellenálláshoz kötődött, nyomot hagyott a régió zöld mozgalmain. Miközben Nyugat-Európában a 68-as szellem, az újbaloldaliság játszott szerepet az ökológiai gondolat megtermékenyülésében, és az összekapcsolódott a melegek, bevándorlók és a társadalom más, hátrányos helyzetű csoportjainak jogi védelmével, azaz a jogkibővítéssel, addig Közép- és Kelet-Európában a „modernizációs düh” iránti protest érzés fejeződött ki a zöld mozgalmakban.

A modernizáció viszont a baloldallal kapcsolódott össze, tehát a modernizáció árnyoldalainak (pl. környezetrombolás, közösségek felbomlása, devianciák terjedése) kritikája is jórészt a baloldali erőket érhette – miközben maga a rendszerváltás szétzúzta az államszocialista rendszerek által képviselt fejlődés számos vívmányát, anyagi és szellemi értelemben egyaránt. Ráadásul a 90-es években a térség szociáldemokrata pártjai kábultan estek bele a Bill Clinton-Tony Blair-féle „harmadik utas” politika hálójába, miközben figyelmen kívül hagyták a régió társadalmainak a realitásait: tízezrek elszegényedését, a szociális és közösségi védőhálók felfeslését. A nyugatos divathullám kritikátlan követése ismét felszínre hozta a Nyugat-ellenességet, amelyik összekapcsolódott a globalizáció kritikájával, és a zöld mozgalmak sem maradtak mentesek tőle. Emiatt a zöld gondolat sokszor túlzottan „jobbosnak”, retrográdnak is tűnt a „balosabb” nyugati zöldek számára, akiknek globalizációkritikája intellektuálisan frissebb volt.

A nyugati és közép-európai zöldek közötti törésvonalat plasztikusan ábrázolja Petőcz György nemrégen megjelent interjúkötetében.[1] Idézzük Jávor Benedeket: „a nyugat-európaiak mindig kis gyanakvással nézték a közép-kelet-európai mozgalmakat. Várták, hogy mikor bukik ki belőlük egy kis homofóbia, vagy idegenellenesség. Vagyis, kölcsönösen megvolt egyfajta enyhe bizalmatlanság.”[2]

Mindenesetre a „zöldség” termékeny talajra hullott. Tanulságos Románia példája. Az első román zöld párt (Román Ökológiai Párt) 1978-ban alakult meg, a Ceausescu-féle esztelen nagyiparosítás ellenzékeként, az 1990-es első szabad választásokon pedig már két román zöld párt is bejutott a parlament mindkét házába. Az tehát, hogy az LMP 2010-ben és 2014-ben is tagja a parlamentnek, a polgárosodási paradigmát illetően örvendetes fejlemény, még akkor is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a jelenlegi magyar környezetben nem feltétlenül a „zöldség”, az ökológiai gondolat elfogadottsága motiválta a párt szavazóit.

Ugyanakkor a zöld gondolat népszerű téma Magyarországon (is), éppen azért, mert az merőleges a bal-jobb tengelyre, továbbá negligálja azokat a kulturális tengely mentén kialakult törésvonalakat, amelyek visszavezethetőek 1918-19-re, és, a Horthy-korszakot, sőt az államszocializmus éveit túlélve, többé-kevésbé mai napig akadályai az ideológiai táborok közötti párbeszédnek. Ezek az 1918-19-ben felerősödött törésvonalak: a Budapest-vidék, a liberális-nem liberális, az urbánus-népi, és – részben az előző három kódolásával – a zsidó-nem zsidó (elsősorban a középosztályban).[3] A zöld paradigmából nézve ezeknek a törésvonalaknak a mai recepciója értelmetlen, káros, és elveszi a levegőt a magyar társadalom égető kérdéseinek megtárgyalása elől.

Ebből a szemszögből nézve alig van különbség a bal- és jobboldal vezetése és értelmiségi holdudvara között: nagyjából mindkettő a rögzült magyar hagyományszerkezetben mozog. Ugyanakkor a zöld gondolat adaptálása révén a magyar politika közvetlenül kapcsolódhat a jelenlegi nyugati folyamatokhoz, ezáltal magában hordozza a hagyományos törésvonalak mentén éleződő konfliktusok meghaladását.

Ezért is volt szimptómatikus Kálmán Olga interjúja Schiffer Andrással, a párt társelnökével. A műsorvezető mindenáron be akarta vonni a zöld politikust abba a problémaértelmezési keretbe, amelyik alig haladja meg az 1918-19-es időszak szimbolikus vitáinak szellemiségét és színvonalát. Fontos dolog az emlékezetpolitika (bár szerintünk az „emlékezetpolitikánál” fontosabb az „emlékezés”), és nem menthető a kormány magatartása a Szabadság téri „megszállás-emlékmű” ügyében, de egy zöld politikusnak nem feladata, hogy beleragadjon a szimbolikus kérdésekbe, és ezzel kiszolgáltassa magát és pártját a „nagy” pártok és holdudvaruk logikájának.

Tanulságos számunkra az interjú, mert világosan mutatja a szakadékot a „nyugatos” zöld politika és a rossz hagyományok rögzültsége között – ha úgy tetszik, filozófiailag fogalmazva a Sein és a Sollen között.

Az a tény is növeli a zöld irányzat népszerűségét, hogy elméletileg szabad vegyértékkel rendelkezik mind a bal-, mind a jobboldal nem etatista és nem növekedésközpontú irányzataihoz, s ezzel közvetítő szerepet játszik a bal- és jobboldal között (a baloldalhoz kötődik az egalitárius törekvések, a társadalmi igazságosság képviselete, a jobbközép irányzatokhoz a lokális közösségek és a regionalizmus támogatása, s mindkettőhöz a neoliberális paradigma és a piaci fundamentalizmus iránti ellenszenv révén). Ám a szabad vegyérték már következménye kell hogy legyen a rossz hagyományok által kijelölt mozgástérből (vagy inkább mozdulatlanság-térből) való kilépésnek.

Az április 6-i választás csattanós választ adott a kérdésre, van-e létjogosultsága egy kis pártnak. Rezgett a léc, hiszen az LMP a négy évvel ezelőtti eredményéhez képest két százalékpontot, és 11 mandátumot veszített. A párt tekintélyét megtépázta a szakadás, de Schiffer András láthatólag sikeres volt a belső egység megteremtésében (Schiffer ma talán az egyetlen vérbeli politikus az LMP-ben).

Azonban a párt nem dőlhet hátra, sőt a kihívások csak most kezdődnek – az LMP-t érdekei arra ösztönzik, hogy még az országgyűlési választásoknál is nagyobb lendülettel vesse bele magát az európai parlamenti és az önkormányzati választásokba. Mind az európai, mind az önkormányzati szint fontos a zöld gondolat képviselete szempontjából – az Európai Parlament és az önkormányzati képviselőtestületek gyakorlási terepet, információs bázist, kibontakozási lehetőséget, szövetségkötési potenciált nyújtanak a zöld pártok és politikusaik számára.

A nyugat- és észak-európai zöld pártok példája az 1970-es évek végétől azt mutatja, hogy először az önkormányzati testületekben sikerült megjeleníteni a zöld értéket. Egy kis párt könnyebben boldogul a helyi társadalomban, ahol nem kell feltétlenül figyelembe vennie a „nagy” szereplők logikáját. Ezt követte a parlamentben való megkapaszkodás. Majd egyes országokban (Németország, Svédország, Finnország) a koalícióban való részvétel.

Az LMP előtt nem kis feladat áll: miközben bővítenie kell támogatottságát, hogy sikerrel szerepeljen a soron következő két választáson, meg kell erősítenie a szervezetét, missziós szerepet (is) be kell töltenie a pártrendszerben: a parlamentben három olyan politikai erővel kell kezdenie valamit, amelyek mélyen bele vannak ágyazva a történelmi rossz hagyományokba. Vajon sikerülhet neki?


[1] Petőcz György: béke sose volt. az LMP egy története. Bp., 2014., Aula Kiadó.

[2] Uo. 36.

[3] A magyar társadalom törésvonalairól ír: Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán. Bp., 2008., Napvilág Kiadó. A magyar jobboldaliság ezzel (is) kapcsolatos szembenézése hiányának okairól itt olvasható: Ungváry Krisztián (szerk.): Búvópatakok. A jobboldal és az állambiztonság 1945-1989. Sajnos a baloldalról hasonló szintetikus szellemű munka még nem született.

 

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország