A változásra törő akarat

Cimke: Novák Zoltán,

A közjófelfogásokról szóló vita ugyanis odáig silányult, hogy mindkét oldal érvelésében Magyarország előbbre jutásának feltétele egyetlen dimenzióra szűkült le: a hatalmon maradás, illetőleg hatalomra jutás aspektusára: ha mi kormányzunk/mi kerülünk kormányra az már önmagában elegendő az ország boldogulásához. Elmarad az a fajta argumentáció, hogy végtére is mi okból, milyen célok elérése végett kíván az adott politikai erő hatalmon maradni vagy hatalomra kerülni, illetve hogyan képzeli az ország rendbetételét, az évtizedes problémák megoldását.

Szerkezeti reformok, közjogi korrekciók, gazdasági stabilitás

Arra vállalkozom tehát, hogy – kilépve ebből leszűkült értelmezési keretből – egy kicsit közelebbről megvizsgáljam a három alternatívát, méghozzá egy hármas szempontrendszer perspektívájából: melyik forgatókönyv biztosítaná leginkább a szerkezeti reformok előmozdítását, a közjogi kiigazítást és a gazdasági stabilitást. Kiindulópontom szerint ugyanis Magyarország legfőbb problémáit e három területen elkövetett hibák és mulasztások okozzák.

A teljesség igénye nélkül említenék néhány megoldatlan kérdést ezekről a területekről: megrekedt az egészségügy intézményi reformja, az ágazat hatékonysága nem javult, és hosszú távon továbbra is fenntarthatatlan; az oktatás szerkezetével is gondok vannak, a felsőoktatás továbbra is ontja a diplomás munkanélkülieket, miközben több területen is munkaerőhiány jelentkezik; a szociális ellátórendszer átalakítása elmaradt; a nyugdíjrendszer tíz éven belül menthetetlenül fenntarthatatlanná válik; a köztársaság hatályos alkotmánya elavult, és nem képes a jelenkor problémára hathatós választ adni, nem világos például a közvetlen és a képviseleti demokrácia viszonya, aminek közvetlen következménye, hogy a normaszöveg nem tartalmaz egyértelmű iránymutatást arra vonatkozólag, hogy milyen szerepet szán népszavazás intézményének; a párt- és kampányfinanszírozás újraszabályozása továbbra is várat magára; elmaradt az önkormányzati-közigazgatási reform, és ehhez kapcsolódóan a regionális képviseleti rendszer kialakítása; vállalhatatlanul magas az újraelosztás GDP-arányos mértéke; nem történt meg a közteherviselés reformja. Bár az említet problémák és problémacsoportok eltérő súlyúak és jellegűek, kivétel nélkül mindegyik befolyást gyakorol az ország gazdasági állapotára illetőleg a demokrácia minőségére.

Lássuk tehát a három alternatíva lehetőségeit és korlátait.


A kisebbségi kormányzás folytatása

A 2006-ban megalakuló koalíciós kormány nagy ívű reformelképzelésekkel és a fiskális kiigazítás eltökélt szándékával kezdte meg működését. Viszonylag hamar elő is állt egy szigorú kiigazító csomaggal, és már az év őszén megkezdte az első intézkedések foganatosítását. Megszorítások szándékának híre már azelőtt elindította a kormánypártok támogatottságát a lejtőn, mielőtt azok hatását a lakosság megérezte volna, miután a szocialisták elmulasztották egyértelművé tenni a kampányban, hogy a fiskális kiigazítás elkerülhetetlen (sőt sok esetben ezzel ellentétes ígéreteket fogalmaztak meg, pl. adó és járulékcsökkentés), és hogy ez voltaképpen milyen áldozatokkal jár. A választópolgárok nem voltak felkészülve a megszorító csomagra, az őszödi beszédre pedig végképp nem. A reformok szempontjából viszont a legnagyobb hibát ott követte el a kormányzat, hogy nem különítette el a reformlépéseket a kiigazítás intézkedéseitől, sőt abban bíztak, hogy a reformpropaganda farvizén kommunikálva a megszorító intézkedéseket, sikerül tompítani azok – közhangulatra gyakorolt – negatív hatásait. Így a polgárok percepciójában összemosódtak a határvonalak, ami pedig megágyazott egy reformellenes közhangulat felerősödésének, melynek tetőpontja a népszavazás volt, ahol az ellenzéknek sikerült a kormányellenes érzelmeket, a reformszkepticizmust és a szociális elégedetlenséget kanalizálni, és beverni az utolsó szöget a reformtervek koporsójába. Az elvesztett népszavazás után az MSZP kifarolt a többpénztáras modell mögül, ami talán nem is olyan nagy baj, mivel az egy –  a koalíciós kényszer szülte – példa nélkül álló, kipróbálatlan öszvér megoldás volt, amellyel nemcsak az ellenzék és a szakma, de a két kormánypárt egyike sem volt elégedetett, tekintve hogy két egymástól távol eső elképzelés rossz kompromisszumából fogant. Az már viszont nagyobb baj, hogy az immáron kisebbségi kormány a pénztártörvény visszavonása után kihátrált a többi reformterv mögül is, legutóbb a közteherviselés reformja mögül (nem azonos a puszta adócsökkentéssel).

Nem hallunk ma már sem az Államreform Bizottságról, sem a szociális ellátórendszer reformjáról, sem a nyugdíjrendszer reformjáról, sem a közigazgatási reformról. Persze a kisebbségi kormányzás nem kedvez az átfogó szerkezeti reformoknak, de a fő probléma nem a cselekvőképesség hiánya (az egyes reformlépésekhez lehet ad hoc támogatást találni, de kidolgozott tervek és törvényjavaslatok hiányában esély sincs), hanem az akarathiány: a hatalom akarása felülírta a változásra törő akaratot. Figyelembe véve, hogy a cselekvőképesség és az intenció is hiányzik, a szerkezeti reformok és a közjogi korrekciók szemszögéből vizsgálva a kisebbségi kormányzás folytatása nem más, mint időhúzás. Egyedül a stabilitás szempontja az, ami időlegesen a kormányzás folytatása mellett szól, a hitelválság kellős közepén egy előrehozott választás értelemszerűen túlontúl nagy kockázatot jelentene. A kormány szempontjából nézve persze ésszerűnek tűnik az a törekvés, hogy kitöltse teljes ciklusát (elkerülve a presztízsveszteséget, megpróbálhatja összerázni korábbi szavazóbázisát), de ha az ország hosszú távú érdekeit vesszük alapul, és elfogadjuk, hogy e tekintetben a megjelölt három szempont az irányadó célfaktor, akkor a válság lecsillapodását követően a kisebbségi kormányzás folytatása valóban szimpla időfecsérlés.


Miniszterelnök-csere

A Megegyezés című dolgozat SZDSZ-es elutasítása után sok szó esett a nyilvánosságban egy esetleges miniszterelnök-csere lehetőségéről, amit elsősorban az SZDSZ vezető politikusainak nyilatkozataiban kinyilvánított implicit utalások alapoztak meg, miszerint a dolgozattal kapcsolatos tartalmi kifogásaik mellett a fő problémájuk a szerző hitelességével van. A média fel is kapta ezt a szálat, és elvi szinten meg is csillantotta a lehetőségét annak, hogy egy másik miniszterelnökkel újjáalakulhat a koalíció, de a szocialista frakció és a párt hamar felsorakozott a dolgozat mögött (nem csoda, hisz – a látszat ellenére – elsősorban nekik készült, nem a Szabad Demokratáknak), és a koalíció restaurációjának esélye gyorsan elhalványodott. A hitelválság eszkalációja pedig végképp levette a napirendről a témát, és ha a költségvetési törvény átmegy (ennek egyre nagyobb az esélye), akkor, idén már nem is vetődik fel újra. Legközelebb a 2009-es EP-választások után kerülhet elő a miniszterelnök-csere kérdése, amennyiben a szocialisták rosszul szerepelnek.  Ami pedig a reformok, a stabilitás és a közjogi korrekciók aspektusát illeti, a miniszterelnök-csere feltehetően nem jelentene érdemi előrelépést, kiváltképp azért nem, mert a közjogi javaslatok nagy része és a reformok elsődlegesen Gyurcsány Ferenc agendája volt, és pont a párttagsággal való szembekerülése késztette többszöri irányváltásra. Ismerve a lehetséges aspiránsok eddigi működését, az talán megállapítható, hogy nem az átfogó reformterveikről és merész közjogi javaslataikról híresek.


Előrehozott választás


Miután megállapítást nyert, hogy az előző két alternatíva kevéssé szolgálja az ország érdekeit, kézenfekvőnek tűnik, hogy az előrehozott választás a megoldás. Igen ám, csakhogy az előrehozott választás nagy valószínűséggel a Fidesz-MPSZ győzelmét hozná, viszont a párt reformelképzeléseiről nem sokat tudunk, sőt jelenlegi tudásunk alapján a Fideszt reformellenes erőnek kell tekintenünk. A Fidesznek nem csupán nyilvános reformelképzelései nincsenek, de konkrétumokat tartalmazó (választási) programja sincs, ami egy kicsit megkérdőjelezi a párt előrehozott választásokra vonatkozó törekvéseinek komolyságát. Ugyanakkor – retorikai szinten – érzékelhető némi elmozdulás a reformok relációjában. Orbán Viktor a nemzeti csúcson elmondott rövid beszédében négyszer is alkalmazta reform szót, méghozzá oly módon, hogy szükségesnek tartott reformlépéseket sorolt fel („adó és járulékreform kell, foglalkoztatási reform kell, fejlesztéspolitikai reform kell, politikai és kormányzati reform kell”). Ez jelentős fordulat ahhoz képest, hogy az elmúlt két évben a reform szó a Fidesz kommunikációjában szinte kizárólag negatív kontextusban hangzott el. Ezek persze egyelőre csak retorikai fordulatok, és mindaddig, amíg nem áll elő konkrét programmal, nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy valójában hogyan viszonyul a reformok és a közjogi korrekciók kérdésköréhez a párt.

Egyetlen kiindulópontunk lehet csak, méghozzá az a tény, hogy egyelőre nem tett közzé reformtervet, és a nyilatkozatok szintjén sem körvonalazódott, hogy a szerkezeti reformok tekintetében mik a konkrét elképzelései. Ebből kiindulva két alapeset lehetséges: (a) nincsenek a pártnak reformtervei, és hatalomra jutása esetén nem kíván reformokat bevezetni; (b) vannak a pártnak kidolgozott tervei, de nem kívánja őket nyilvánosságra hozni, mert esetleg rontaná az esélyeit a választáson. Mindkét verzió igencsak problematikus. Az (a) verzió esetén egyértelmű, hogy az előrehozott választás nem jelent megoldást a reformok tekintetében. A (b) verzió esetén a Fidesz-kormány a választási győzelem után ugyanabba a legitimációs csapdába kerül, mint a jelenlegi kormányzat. Mindenesetre mindaddig, amíg nem válik egyértelművé, hogyan viszonyul a párt a szerkezeti reformokhoz, és mi az álláspontja a közjogi korrekciókat illetően, az előrehozott választás alternatívája ugrás a semmibe. Ami pedig a gazdasági stabilitás szempontját illeti, a helyzet még problematikusabb; Orbán Viktor a hitelválság megoldásaként az adócsökkentést, a korrupció visszaszorítását és az uniós fejlesztési források átütemezését jelölte meg, ami meglehetősen naiv megközelítése a rapid válságkezelésnek.

 
Végkövetkeztetés

A fentiek alapján megállapítható, hogy a szerkezeti reformok, a közjogi korrekciók és a gazdasági stabilitás szempontjából vizsgálva – a jelenlegi hatalompolitikai viszonyrendszerben – teljesen mindegy, ki kormányoz, és hogy a három verzió közül melyik érvényesül. Mindaddig, amíg a konszenzuális keretek nem jönnek létre, és a diskurzus minősége nem változik, nem is várhatunk érdemi előrelépést, legfeljebb a szerepek cserélődnek fel, és a retorika színezete változik majd. Távol áll tőlem, hogy az egyik kutya másik eb szindrómáját fessem fel, pusztán csak arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy jelen pillanatban nincs olyan erő, amely a szerkezeti reformok, közjogi korrekciók elkötelezett híve lenne; olyan persze van, amelyik elkötelezett a gazdasági stabilitás mellett, de nem látják be, hogy reformok és korrekciók nélkül nincs stabilitás sem, csak rövid válságciklusokban való vergődés.

Miközben a politikai elit és sok esetben az elemzők is az ország boldogulását attól teszik függővé, hogy melyik oldal kormányoz, én azt állítom, hogy a jelenlegi feltételrendszert figyelembe (célok, szándékok és tervek szintjén) véve – Magyarország jövője szempontjából – teljesen irreleváns ki van hatalmon. A szembenálló felek egymást és saját magukat is gúzsba kötik, oly mértékben leszűkítve a mozgásteret, ami lehetetlenné teszi az érdemi kormányzást. A mély gazdasági válságoknak általában megvan az a pozitív hatása, hogy egy platformra tereli a rivális pártokat, és ha sikerül egy stratégiai szempontból is életképes egyezséget létrehozni, az megalapozhatja az ország több évtizedes prosperitását. Így történt ez Finnországban, Spanyolországban és Írországban. Vagy ez a válság nem elég mély, vagy a mi elitünk nem érett meg még mindig arra, hogy tető alá hozzon egy ilyen kiegyezést.
 
2008.10.23.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország