Az Országgyűlés jelentőségéről

A magyar baloldali ellenzék pártjaiban és a hozzájuk közel álló szellemi körökben uralkodónak mondható az a vélemény, miszerint a magyar parlament mostanra erősen leértékelődött. E megközelítés szerint az Országgyűlés Orbán Viktor, illetve kormányának bábja csupán. Ebből vonta le azt a következtetést a Demokratikus Koalíció és az Együtt-PM is, hogy a politizálás fő színhelye már nem a parlament, hiszen az – ahogy azt Szabó Tímea az áprilisi parlamenti választás éjszakáján megfogalmazta – csupán „bábszínház”. Az ÉS 2014.július 18-i számában az erősen NER-ellenes Bruck András a „szégyen házának” nevezte a parlamentet. Az MSZP-ben nem fogalmaztak ilyen keményen, de nem tagadták, hogy a parlamenten kívüli szereplőkkel (nem kormányzati szervezetek, szakszervezetek stb.) intenzívebb kapcsolatokat igyekszenek majd kiépíteni.

Most eltekintünk annak firtatásától, vajon akkor is ez lenne-e a DK és az Együtt-PM véleménye, ha önálló frakciót tudtak volna alakítani a 2014 tavaszán megkezdődött új parlamenti ciklusban. Vizsgáljuk meg inkább tartalmilag a magyar parlament eljelentéktelenedésének ellenzéki narratíváját, és látni fogjuk, hogy ez árnyalásra szorul, és hogy nem jelenthetjük ki minden további nélkül, hogy minél erősebb egy parlament, az annál jobb a parlamentáris demokrácia szempontjából. Az ellenben egyértelmű, hogy egy erősen diszfunkcionális parlament igen nagy bajokat okozhat.

Erős parlament-gyenge parlament

Az alábbiakban John K. Johnson (2005) felosztását használjuk, aki négy kategóriába sorolta be a parlamenteket azok ereje és befolyása függvényében:
1) Pecsétnyomó parlamentek: A parlament pusztán a politikai rendszer más szereplői, szervei (általában a kormányzat, illetve a kormánypártok) által meghozott döntések engedelmes jóváhagyója. Ez a totalitárius, kommunista rendszerekre jellemző, de ide sorolja K. Johnson a PRI (Intézményes Forradalmi Párt) uralta mexikói kongresszust (1929-2000) is.
2) Legiszlatív parlament: Az ebbe a kategóriába tartozó parlamentnek nagyobb a befolyása a pecsétnyomónál, itt valódi viták zajlanak, habár a törvények kezdeményezése a parlamenten kívülről (kormány, pártok) történik. A viták megszervezéséhez bonyolultabb struktúrára van szükség, így a javaslatokat külön megvizsgáló parlamenti szakbizottságokra.
3) Transzformatív parlament: Ez a legerősebb típus, mert egy ilyen parlament nem pusztán megjeleníti az országban lévő politikai nézeteket, hanem maga is formálja, módosítja a költségvetést és a szakpolitikákat, és maga is kezdeményezhet törvényeket. Komoly belső struktúrával rendelkezik, és jelentős befolyással bírnak a nagy apparátussal működő parlamenti bizottságok. E típusra John K. Johnson szerint a legjobb példa az USA Kongresszusa, mely – miként egy korábbi írásunkban mi is rávilágítottunk – külön hivatalokkal (pl. Congressional Budget Office) rendelkezik, a bizottságokat jelentős apparátus segíti, s így az amerikai törvényhozás kevésbé van ráutalva a kormányzat adataira, anyagaira.
4) Felemelkedő parlament: Egyes törvényhozások növelni tudták a befolyásukat a kormánnyal szemben. A parlamentek befolyásának növelése ez esetben a törvények, és eljárási szabályok megváltoztatásával jár, és erősebb parlamenti bizottság kialakításával is. K. Johnson példaként a mexikói, és ugandai parlamentet hozza fel, amelyek professzionális költségvetési hivatalokat hoztak létre, bővítették a parlament személyzetét.

K. Johnson felosztását érdemes kiegészíteni azzal, hogy egy parlament erejét, jelentőségét a formális jogokon túl milyen más tényezők is befolyásolhatják és módosíthatják még:

a) Kormányforma: Láthattuk, hogy bár a neve az ellenkezőjét sugallja, de nem feltétlenül a parlamenti rendszerekben legerősebb a parlament. Ha a kormány képes a parlamenti képviselők politikai cselekedeteit erőteljesen befolyásolni, akkor azok a kormánnyal szembeni jogaikkal valószínűleg kevésbé fognak élni. Az európai parlamentáris rendszerekben inkább erősnek mondható a frakciófegyelem, ami nagyban segíteni szokta a kormányt abban, hogy javaslatai átmenjenek a parlamentben. Ez a kijelentés azonban csak megszorítással igaz: a brit parlamentben előfordul, hogy a kormányzat látványos vereséget szenved. Pl. 2013. augusztus végén az alsóház 272:285 arányban vetette el a Cameron-kormány azon kezdeményezését, hogy katonailag avatkozzanak be a szíriai polgárháborúba. Az elnöki rendszer elnevezéséből logikusan következik, hogy az elnök igen jelentős hatalommal és hatáskörökkel rendelkezik, de nem korlátlannal: az amerikai elnök hatalmát például részben maga a törvényhozás korlátozza. Számos kinevezéshez (bírósági vezetők, nagykövetek, kormánytagok) a szenátus, illetve annak bizottságainak egyetértése szükséges. Ráadásul az Egyesült Államokban a pártoktól függetlenebbek az egyes képviselőházi és szenátusi képviselők, az elnöknek így nem pusztán az ellenzéki képviselők ellenállását kell legyőznie, hanem meg kell nyernie a saját pártjához tartozó képviselők (főként a befolyásosabb törvényhozók) támogatását is. Ez a támogatás tehát nem evidens, illetve nem automatikus: az egészségügyi reform, az „Obamacare” 2010-es képviselőházi megszavazásánál például 34 demokrata törvényhozó is nemmel szavazott, holott az ugyancsak demokrata Barack Obama elnökségének talán legfontosabb ügye volt ez a reform.

b) Érdekcsoportok: A politika érdekvezéreltsége és az érdekek különbözősége miatt elkerülhetetlen, hogy ezek az érdekek a politikai rendszerben, és ezen belül mindenekelőtt a parlamentben megjelenjenek. De a rendszer jó működtetéséhez szükséges is, hogy a különböző és „releváns” érdekek becsatornázódjanak a politikai rendszerbe és azon belül a parlamentbe, s hogy ezeket a képviselők megfelelően mérlegeljék, majd döntsenek. Egyfelől igaz, hogy minél több, társadalmilag is „releváns” érdeket, akaratot hagy figyelmen kívül egy parlament, annál nagyobb az esélye annak, hogy ez társadalmi elégedetlenséget szül. Másfelől azonban nem volna helyes (de működőképes sem), hogy ha a parlament a lobbik puszta érdekkijárójává válna, mert ez nivellálná a parlament jó működéséhez szükséges nyilvános viták jelentőségét, hiszen ez esetben már minden előre és teljesen eldőlt az érdekcsoportokkal való alkudozásokban.

c) Nyilvánosság: A parlament jelentősége szempontjából nem mindegy, hogy a választók miként vélekednek a parlamentjükről. Ebben természetesen jelentős szerepet játszanak a különböző médiumok, illetve az, hogy a parlamentet miként jelenik meg ezekben a médiumokban. A törvényhozás jelentőségét növelheti az emberek szemében például az, ha a média egyértelművé teszi, hogy az emberek mindennapi életét befolyásoló alapvető jogszabályokat a parlament alkotja meg, s ezért az megérdemli a kiemelkedő figyelmet. Emelheti a parlament jelentőségét a közvélemény szemében az is, ha az emberek azt érzékelik, hogy a „fontosabb” nyilvános politikai összecsapások a parlament falai között zajlanak. Az ellenzék és a kormányfő közötti „politikai mérkőzés” egyik szép és egyedülálló példája a brit PMQ-s, amelynek félórájában izgalmas szóváltásra kerül sor a politikai ellenfelek között. Magától értetődő, hogy valamelyik TV-csatorna közvetíti a brit parlament plenáris ülését; az USA-ban még a bizottságok ülését is egyenesben adja az egyik TV-csatorna (C-SPAN).

d) A parlament és a választópolgárok kapcsolata: A törvényhozás tekintélyét a választópolgárok körében befolyásolja az is, mennyire érzik magukhoz közel a képviselőiket, mennyire gondolják azt, hogy számíthatnak rájuk. Ennek a bizalomnak a létrejöttét segíti a választópolgárok és a képviselők közötti kapcsolattartás különböző formái: a hagyományos képviselői fogadóórától és a postán küldött levélen túl az internet számos további lehetőségeket kínál (online levelezés, fórumok, képviselői honlap stb.) E területen úttörőnek számít az új-zélandi törvényhozás ama újítása, mely szerint a választópolgár az illetékes bizottságnak javaslatot fogalmazhat meg a törvényjavaslatokkal kapcsolatban. Mindezeken kívül nem elhanyagolható az sem, hogy mennyire látogatható szabadon és könnyedén a törvényhozás épülete vagy akár magának a parlamentnek az ülése. Ebben a magyar törvényhozás nem járt elő jó példával eddig, ugyanakkor például az osztrák parlament ülésére gyorsan s könnyedén be lehet jutni hallgatóként.

e) A politikai nevelés: A parlament jelentőségét, politikai rendszerben játszott szerepét a középiskolákban már mindenképpen tanítani kell, amennyiben politikailag tudatos választópolgárok nevelése a cél. Az ilyen, megfelelő ismeretekkel rendelkező polgárok megalapozottabban tudnak véleményt mondani a parlament munkájáról, sőt akár értéknek is tekinthetik annak meglétét, mint a demokrácia egyik sarokkövét.

Az erős parlament hasznáról és haszontalanságáról

De vajon jó-e, ha erős a parlament? A demokratikus rendszerekben a népszuverenitás egyik fő megtestesítője a parlament (s részben lehet az államelnök is, amennyiben a nép választja), tevékenységének elsősorban az állampolgárok közösségét kell képviselnie s szolgálnia. Minél kevésbé teszi ezt a parlament, illetve minél kevésbé gondolják azt az állampolgárok, hogy a parlament ezt teszi, annál kevésbé érezhetik úgy az emberek, hogy a politika róluk szól, s hogy beleszólásuk van a politikai élet működésébe, aminek közöny, rosszabb esetben a politikai rendszer iránti növekvő ellenséges érzület lesz a következménye. A parlamentnek ezért is érdemi hatáskörökkel kell bírnia, sőt amennyiben országos szinten a parlament az egyetlen nép által választott szerv, akkor ennek a legfontosabb politikai tényezőnek kell lennie. Hiszen ellenkező esetben megint előállhat az a helyzet, hogy egyre kevesebb választópolgár érzi érdeminek a parlament működését, minthogy a parlamenten kívüli politikai szereplők (akik ráadásul nem vagy nem közvetlenül választott szereplők) tevékenysége fontosabb a parlamentnél.

Azonban az erős parlamentnek is megvannak a kockázatai. Különböző pártállású parlament és kormányzat esetében – jó példa erre az USA, pontosabban annak republikánus többségű Képviselőháza – lassulhat, vagy akár meg is bénulhat a politikai döntéshozatal, amennyiben a törvényhozás és a kormányzat kölcsönösen blokkolja egymás törekvéseit, működését (erre jó példa az amerikai kormányzat leállása 2013 őszén). Ennek elkerülése érdekében érdemes a szemben álló pártok között folyamatos együttműködést kialakítani.

Egy erős parlament zsarolni is tudja a kormányt, mert a kormány számára fontos előterjesztések megszavazását bizonyos feltételekhez köti. Ez esetben nem feltétlenül a „népakarat” vagy a „közjó” érvényesül, hiszen ha ezekben a feltételekben például a kormányzattal való egyezkedés során vereséget szenvedő a lobbisták, érdekcsoportok akarata ölt testet, akkor a külön- vagy magánérdekek kerülnek a „közérdek” vagy a „közjó” helyébe.

Nem mindennapi hatáskörrel rendelkezik immáron évek óta a szerb parlament, amely Szerbia Köztársasága Alkotmánya 130. szakasza értelmében nem csak a kormánnyal szemben nyilváníthat ki bizalmatlanságot (ahogy az a parlamenteknél megszokott), hanem az egyes kormánytagokkal szemben is. Míg többnyire a kormányfőnek alkotmányos joga egyedül kiválasztani a minisztereit (miközben a kormány működéséért politikai felelősséggel tartozik a parlament felé), addig Szerbiában a parlament a kormány személyi összetételébe, a miniszterek kiválasztásába is nyíltan beleszólhat, sőt, menet közben változtathat is azon. Ez első ránézésre kifejezetten demokratikusnak tetszhet, hiszen a népszuverenitást gyakorló parlament „el tudja csapni” a rosszul teljesítő minisztereket. Csakhogy fönnáll annak lehetősége, hogy az egyik kormánypárt a koalíciós partnerének miniszterét az ellenzék segítségével mozdítja el a parlamentben, ami aligha kedvez a bizalomteljes koalíciós kormányzásnak. A szerb politikai életben gyakoriak is a koalíciós perpatvarok: a többpártrendszer bevezetése óta, 1990 és 2013 között nem kevesebb, mint 10 (!) köztársasági parlamenti választást tartottak, átlagban majd’ minden második évben egyet.

Összefoglalva: arra a kérdésre, hogy egy erős parlament hasznos-e a demokrácia stabilitása és működésének jósága szempontjából, nem lehet általános és egyértelmű feleletet adni; csak esetről-esetre, az adott politikai rendszer működését, tehát a politikai szereplők cselekvéseit és azok politikai rendszerben „elfoglalt” helyét figyelembe véve és elemezve lehet megválaszolni ezt a kérdést.

A magyar parlament – most már érdektelen?

Hatáskörök. Első ránézésre az Országgyűlés a harmadik Orbán-kormány elején is rendelkezik azokkal az alapvető jogkörökkel, amelyekkel egy demokratikus rendszerben működő törvényhozó szervnek illik rendelkeznie. Megalkotja az ország alkotmányát (Alaptörvényét), törvényeket alkot, megválasztja a miniszterelnököt. Mármost egy valódi parlament ezeken kívül rendelkezik az adók és a költségvetés megszavazásának jogával is. Nálunk viszont egy, nem a nép által közvetlenül választott, háromtagú Költségvetési Tanács(KT) vétójoggal rendelkezik a költségvetést illetően, minthogy a parlament által megszavazott költségvetés hatályba lépéséhez még a KT jóváhagyása is szükséges. Figyelemre méltó, hogy az ellenzék és az ellenzéki sajtó, illetve média jóval kisebb felháborodással fogadta ezt a rendelkezést, mint például a médiatörvényt vagy az Alaptörvény negyedik módosítását, holott a parlament ma már nem dönthet szabadon az ország egyik legfontosabb jogszabályáról, az éves költségvetésről. Ez egy baloldali többségű parlament szuverenitását is lényegesen korlátozná, ám ennek ellenére a magyar baloldal Orbán-kormánnyal szemben megfogalmazott fő kifogásai között nem szerepelt a KT vétójoga. Sem a KT vétójoga, sem a baloldal ebben a kérdésben mutatott közönye nem túl biztató jel a magyar parlamentarizmus jövőjére nézve.

Szavazógépezet. 2010 óta az ellenzék gyakorta azzal támasztotta alá a parlament eljelentéktelenedésére vonatkozó állításait, hogy a kormányoldal válogatás nélkül lesöpri a parlamentben az ellenzék javaslatait, s hogy a parlament a kormánypártok szavazógépévé silányodott. Az Országgyűlés Hivatala adatai annyiban alátámasztják ezt az ellenzéki vélekedést, hogy a 2010-2014 közötti ciklusban a parlament egyetlen ellenzéki törvényjavaslatot sem fogadott el, csupán két ellenzéki törvénymódosító javaslat (egy LMP-s és egy Jobbikos javaslat) ment át az Országgyűlésben. Ez nem meglepő, minthogy az Orbán-féle politikai rendszerrel (a NER-rel) és annak törvényjavaslatokban is tetten érhető elveivel az ellenzék nagy része alapvetően nem ért egyet, s ezért az álláspontokat nem igen lehetett összeegyeztetni. Ugyanakkor a korábbi kormányzati ciklusokban sem fordult elő gyakran, hogy az ellenzék javaslatait akár egy baloldali kormányoldal is elfogadta volna. A 2006-2010 közötti ciklusban csak kétszer került sor az akkor ellenzéki Fidesz által benyújtott törvényjavaslat elfogadására, pontosabban ezt a kettőt is csak úgy szavazta meg a parlament, hogy egy ellenzéki képviselő egy kormánypártival fogott össze (például az ellenzéki Fónagy János a kormánypárti Podolák Györggyel közösen terjesztett elő egy energetikai tárgyú törvény-tervezetet). Hogy ez miért van így, tehát hogy nálunk miért nem képes a mindenkori kormányoldal és ellenzék a törvényhozásban jobban együttműködni, erre a kérdésre majd máskor visszatérünk.

Most csak annyit rögzítünk, hogy 2010 tavasza óta az ellenzék és a kormányoldal helyzete erősen aszimmetrikus, minthogy az utóbbi kétharmados többsége miatt az előbbinek nincs esélye a törvények elfogadásának megakadályozására sem, pláne, hogy a kormánypárti frakcióban előre eldöntik a törvényjavaslatok sorsát. Törvényjavaslatból pedig volt bőven: a 2010-14 közötti ciklusban rekordszámú törvényt, összesen 859-et fogadott el az Országgyűlés. Ezt csak egy nagyon fegyelmezett kormánypárti képviselőcsoporttal lehetett véghezvinni, s ennyiben valóban szavazógépként működött a Fidesz-KDNP frakciószövetség. A kormányzat gondoskodott arról, hogy képviselőit egzisztenciálisan is érdekeltté tegye a frakciófegyelemben, számosan közülük kormánymegbízotti, járási hivatalvezetői állást kapott a kormánytól. A kép azonban akkor lenne teljes, ha ismernénk a kormánypárti frakcióüléseken, a kormánypárti képviselők közötti egyeztetések tartalmát. Mert meglehet, hogy az derülne ki, hogy az előkészítő szakaszokban több éles konfliktusra került sor a kormányoldalon belül, mint gondolnánk. A kiszivárgott híreknek hála, annyit azonban így is tudunk, hogy a Fidesz frakcióülésein párszor sor került keményebb szóváltásra, vitára. (Pl. Illés Zoltán akkori környezetvédelmi államtitkár 2012-ben a szemétdíj miatt keveredett vitába a zárt frakcióülésen képviselőtársaival.) Ebből az következik, hogy mint minden nagyobb szervezetben, így természetesen a Fideszen, illetve annak hátországán belül is vannak ellentétek, konfliktusok és viták, de a plenáris ülésen sorra kerülő szavazás pillanatára sikerül ezeken „házon belül” valamiképpen úrrá lenni, s aztán a törvényjavaslatot a parlamentben „csont nélkül” elfogadtatni. Kiszavazásra alig került sor a Fidesz-KDNP frakcióban, a leglátványosabb Ángyán József volt államtitkáré volt.

Alapvetően vagy parlamenten kívüli szereplő (pl. kormány, érdekcsoportok), vagy a frakció erős emberei által kezdeményezett indítványok kerültek a parlament elé, és eddig nem került elő olyan adat, amely cáfolta volna, hogy néhány szűkebb csoport által előre eldöntött ügyekben a Fidesz-frakció képviselői tartották magukat ehhez a döntéshez. És eddig arról sincs tudomásunk, hogy a Fidesz-KDNP frakció fontos ügyekben meghátrálásra kényszerítette volna a miniszterelnököt, illetve a kormányt. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy a magyar parlament most inkább a „pecsétnyomó parlament” szerepét tölti be.

Az Országgyűlést az előbb említetteken túl az is gyengíti, hogy nincs kiterjedt saját szakértői apparátusa, s hogy 2014-ig az egyes képviselőknek sem voltak saját szakértőik, csak a frakciójuknak. Ezért a parlamenti képviselők erősen rá voltak utalva a kormány anyagaira, frakcióik szakpolitikusainak véleményére.

Parlamenti ellenőrzés. Mivel a magyarországi ellenzéknek nincs ereje, hogy akadályozza a parlamenti eljárásrendet (leszámítva a házszabályi rendelkezésektől való négyötödös többséggel való eltérést), és reális esélye sincs a törvények elfogadásának megakadályozása, leginkább a saját hangjának hallatása maradt. Nemzetközi példák, így az általunk is idézett brit miniszterelnöki kérdések (PMQ-s) műfaja is mutatja, hogy ez nem is olyan kevés. Jó szónoki képességekkel rendelkező ellenzéki pártvezetők képesek arra, hogy parlamenti felszólalásaikkal felhívják magukra és pártjaikra a figyelmet, növelve esélyüket a következő választáson.

Az Országgyűlésben az Alaptörvény hatályba lépése után is megmaradtak az ellenzék főbb parlamenti jogosítványai: napirend előtti felszólalás, interpelláció, azonnali kérdés, politikai vita kezdeményezése. Ezért kijelenthető, hogy a magyar ellenzéki politikusoknak megvan arra a lehetőségük, hogy vonzó alternatívát mutassanak be az Országgyűlésben, ám ehhez eddig hiányzott legalább egy kiemelkedő szónoki képességekkel bíró ellenzéki frakcióvezető.

Nem hallgatható el ugyanakkor, hogy visszalépésre is sor került az ellenzéki jogokat illetően: az Alaptörvény rendszerében megszűnt az országgyűlési képviselő, mint választópolgár azon joga, hogy utólagos normakontrollt kérjen az Alkotmánybíróságtól, és a vizsgálóbizottságok megalakítását is megnehezítette a Fidesz az alábbi házszabályi rendelkezéssel: „Az Országgyűlés – az Alaptörvény C) cikk (1) bekezdésével összhangban
– bármely, az Országgyűlés ellenőrzési feladatkörében felmerülő, közérdekű, interpellációval, kérdéssel (azonnali kérdéssel) nem tisztázható ügy megvizsgálására vizsgálóbizottságot küldhet ki.” A kormányoldal tehát nem köteles hozzájárulni a vizsgálóbizottság felállításához, ha úgy véli, hogy az ügy tisztázható interpellációval, kérdéssel (azonnali kérdéssel). A német Bundestag Házszabálya (Geschäftsordnung des Deutschen Bundestages) nem ismer ilyen korlátozást, sőt a 126.a szakaszban előírja, hogy a Bundestag 120 képviselő indítványára vizsgálóbizottságot állít fel, ami azt jelenti, hogy a jelenleg egyharmaddal sem rendelkező ellenzék tud vizsgálóbizottságot kezdeményezni, hiszen a Linke 64, a Grüne 63 képviselővel rendelkezik.

Politikai nevelés. A reklámadóig az országos lefedettségű két nagy kereskedelmi TV, az RTL Klub és a TV2 esti híradói viszonylag kevés politikai hírt tartalmaztak az utóbbi években, ezért a parlamentnek nem volt könnyű bekerülnie a legnézettebb híradókba .
Ami pedig a közoktatást illeti, a NAT-ban, sem a gimnáziumok 9.-12. évfolyamának szóló kerettantervében tartalmi kulcsfogalmak között (60.o.) szerepel a parlamentizmus; a magyarországi politikai rendszer legfőbb elemeinek megismertetése pedig célként szerepel (62.o.). Kérdés, hogy a közoktatás mindennapjaiban komolyan törekszenek-e a pedagógusok a társadalomismeret órákon a politikai rendszer, benne a parlament szerepének, jelentőségének megismertetésére, mennyire készítik fel diákjaikat közéleti diskurzusokra.

Következtetések

Figyelembe véve a nemzetközi összehasonlítást is, a magyar parlament nem tartozik az erős parlamentek közé. Ebben mind a kormánypártoknak, mind az ellenzéknek megvan a maga felelőssége. Kétharmados többsége miatt természetesen a Fidesz felelőssége nagyobb. Például a törvényhozási hajszával nem egy esetben illuzórikussá tette a képviselői jogok tényleges gyakorlását: az ellenzék számos alkalommal joggal panaszolta a 2010-14 közötti ciklusban, hogy csak pár napjuk maradt egy előterjesztés áttanulmányozására. Betudható kormánypárti önkritikának, hogy a most kezdődött ciklus új házszabályi rendelkezései szerint hat napnak el kell telnie a törvényjavaslat benyújtása és a tárgyalás megkezdése között, ugyanakkor e rendelkezések tág lehetőséget biztosítanak a parlamenti vita rövidre zárásához. Így fordulhatott elő, hogy a már megszavazott reklámtörvényt néhány nap elteltével ismét tárgyalni kezdték, és gyorsan módosították is azt. Ez azt üzeni, hogy a kormányoldal sürgősnek minősített esetekben továbbra sem kíván komoly szerepet szánni a parlamentnek a tekintetben, hogy az megfontoltan és kiérlelt formában fogadjon el egy törvényt, esetleg a kormány eredeti politikai szándékaitól eltérő vagy azokkal ellentétes javaslatokkal álljon elő. Úgy tűnik, hogy a kormánynak nem áll érdekében, hogy a parlament egy saját erős apparátussal rendelkezzen, mert akkor a parlament a kormány adataival szemben más adatok sorát is szembe tudná állítani. Ugyanakkor föltűnő, hogy a parlament szerepének és függetlenségének ily módon való megerősítését az ellenzék sem követeli. Ennek lehetséges magyarázata az, hogy a korábbi baloldali kormányoknak is kényelmesebb volt, hogy a parlament – az ő nézőpontjukból – nem erősödött meg túlságosan.

Amennyiben az ellenzék nagyobb része a parlament eljelentéktelenedését hangsúlyozza, akkor ezzel – legyen ez jogos vagy sem – nem segíti elő, hogy a választók fontosságot tulajdonítsanak a parlamentnek. Teszi ezt annak ellenére, hogy bár a költségvetést illetően már nem, de az olyan mindennapi életet érintő, kiemelkedően fontos törvények ügyében, mint a polgári- és büntetőtörvényköny, a büntető- és polgári eljárásjogi kódexek, az Országgyűlés továbbra is szabadon dönthet. Nem lebecsülendő tehát, ami folyik a parlament falai között, s ha az ellenzék jól tenné a dolgát, a választók mindennapjaira vonatkozóan megfogalmazhatna érdemi mondanivalót. A főleg LMP-s, PM-es és Jobbikos képviselők által végrehajtott performance-ok (pl. tábla-, molinófelmutatás a plenáris ülésen, kiabálás az elnöki pulpitus mögött) ugyan alkalmasak arra, hogy bekerüljenek a TV-híradókba, de szintén azt sugallják, hogy a parlamentet nem kell komolyan venni.

Mindebből az következik, hogy a Magyarországon a parlamenti pártok sok mindent tesznek az ellen, hogy a parlament betöltse alapfunkcióját, vagyis hogy az Országgyűlés a politikai viták lefolytatásának fő helye és színtere legyen. Egy jól működő parlament alkalmas arra, hogy a társadalomban meglévő ellentéteket megjelenítse, a politikai különbözőségeket felszínre hozza, és így a különböző pártállású választók úgy érezhessék, hogy hangjuk megjelenik, képviselik őket a parlamentben. Emellett a jó parlament az ország ügyeit érdemben és alaposan megvitatja, ha úgy tetszik, feszültséglevezető szerepe van. De a személyeskedések, sértő bekiabálások, a nem egyszer eltúlzott, bántó elnöki figyelmeztetések stb. rossz légkört teremtenek, és elvonják a figyelmet és az energiát az ügy érdemi tárgyalásától. Persze nem egyszerű egy parlamentet jól működtetni, már csak azért sem, mert ez a politikai rendszer többi részének jól működése, a rendszer elemei közötti koordináció és a megfelelő politikai kultúra nélkül nem lehetséges; ám egy, az országért felelősséget érző politikus nem tehet mást, mint hogy mindent megtesz a parlament jó működéséért.

Az eddigi történelmi tapasztalatok alapján egyértelmű, hogy jól működő és stabil demokratikus politikai rendszert még nem sikerült kialakítani jól funkcionáló parlament nélkül. A parlament tehát a demokratikus politikai rendszer kulcsszereplője, romló működésének, szerepe csökkenésének egyik következménye az lehet, hogy a politikai viták a politikai intézményeken (állami szervek, civil szervezetek) kívülre, azaz az utcára kerülnek. Ha a parlament egyes szereplői (tipikusan a kormányoldalon kívüliek) úgy érzik, hogy a parlament már úgyis alkalmatlan terep az érdemi vitára, akkor kiviszik a törvényhozás falain túlra a politikai konfliktusokat. Ám minél kevésbé a politikai intézmények a politikai viták helyszínei, ezek annál könnyebben átcsúszhatnak erőszakba. Ez pedig akkor történhet meg, ha egyes politikai szereplők úgy látják jobbnak, ha érdekeik érvényesítésére a politikai intézmények használata helyett a fegyveres megoldás üdvözítőbb. Elrettentő kell, hogy legyen az ukrajnai példa: az ottani parlament (Vrhovna Rada) 2013 őszére teljesen lezüllött, megjelent az ordítozás és a verekedés, hogy aztán Kijevben, majd az ország más városaiban is mind ijesztőbb erőszak üsse fel a fejét. A parlament Ukrajnában tehát csődöt mondott, holott a feladata a feszültségek levezetése lett volna megfelelő viták lefolytatásával. Ehelyett Kelet-Ukrajnában 2014 áprilisában megkezdődött a háború az oroszpárti szakadárok és az új központi ukrán hatalom között, amely fokról-fokra eszkalálódik, és mind több áldozatot követel.

Természetesen az elemzés nem kívánja azt állítani,hogy a politikai konfliktusok csakis a politikai intézményeken belül zajlódhatnak, hiszen demokráciában teljesen legitim olyan parlamenten kívüli eszközök használata, mint a tüntetés, petíciók, népszavazás kezdeményezése. Csakhogy a tapasztalat az, hogy a politikai intézmények megrendülése együtt jár a parlamenten kívüli eszközök elfajulásával, mert nem lesz általánosan elfogadott konszenzus ezek kezelésére. Ha a politikai rendszer intézményeiben a szemben álló felek mind kevésbé fogadják el a játékszabályokat, akkor ez még kevésbé várható kevésbé formalizált, nem-intézményi keretek között. Abban, hogy a politikailag vesztes fél elfogadja a fennálló helyzetet, és ne az erőszak eszközéhez fordulva keressen revansot, a parlamentnek szintén szerepe lehet, amennyiben az ellenzék reális esélyt kap politikai eszközei használatára.

A parlament tehát az ország és a demokrácia stabilitásának egyik záloga, ennek fenntartása, erősítése mindegyik parlamenti párt hosszú távú érdeke. A törvényhozás szerepének indokolatlan csökkentése, kritikusan rossz működése viszont az instabilitás melegágya.Másképpen megfogalmazva: egy jó parlament emberéleteket menthet meg.

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország