Nemzetszobrászat

A német megszállás emlékműve egy átfogó projektbe illeszkedik: a nemzetépítés projektjébe. Ezzel az Orbán-kormány egy 19. századi és 20. század eleji nacionalista projektet tett magáévá. Minden ilyen projekt célja egy egységes nemzeti-történeti narratíva és ezzel egy közös nemzeti identitás létrehozása. Ebben nélkülözhetetlen szerepet játszanak az emlékművek. Amennyiben nem megosztóak.

Rögtön az elején leszögezzük: nem kívánunk foglalkozni a Szabadság téren álló emlékművel, amelyik a német megszállás áldozatainak állít emléket. Nem értékeljük a szobor esztétikáját, és nem kívánjuk rekonstruálni a szemben álló felek érveit, álláspontját, az utóbbiakat ismertnek feltételezve. Az emlékmű számunkra most csak apropó ahhoz, hogy bemutassuk: a magyar közéletben 1867 óta állandó a megosztottság a szimbólumok és azokban kifejeződő nemzetépítés-koncepciók terén. A viták élességének megértéséhez pedig be kell emelnünk a vétokrácia kulcsfogalmát.

Az emlékezetpolitika

Az emlékművek az „emlékezés helyei” a nyugati kultúrában. Anélkül, hogy elvesznénk a részletekben, Jan Assmann ókortörténész alapján megkülönböztethetjük a kommunikatív és a kulturális emlékezetet (Assmann elméletéről bővebben például itt olvasható). A világháborúk vagy a holokauszt még a kommunikatív emlékezet dimenziójába tartozik, míg a honfoglalás például már nem. A kommunikatív emlékezet tárgya nem (miként a kulturális emlékezeté sem) a „valódi” , „tényleges” múlt, illetve a „múlt mint olyan”, hanem a közelmúltra vonatkozó emlékeket öleli föl. Ezen emlékezet hordozói a múltbeli események jelenben élő átélői és tanúi, akik saját élményeik és tapasztalataik révén személyesen kötődnek az adott múltbéli eseményekhez.[1] Ezért az emlékezet ezen válfaja idővel, pontosabban hordozóival elenyészik: az új nemzedékek már csak valamilyen formában rögzített narratívákból tájékozódhatnak a múltbeli eseményekről, melyek véglegesen történelemmé válnak, vagy esetleg a kulturális emlékezet tárgyává: emlékezetesekké vagy emlékezetre méltókká.

Pinokkió ébredése

A 19. századot meghatározta a nemzetépítés – vagy inkább nemzetitudat-építés – programja. E programot magukévá tevő elitek hamar belátták, hogy nem elegendő a nemzetre mint valami adottra vagy meglévőre hivatkozni, hanem azt előbb létre kell hozni. Ahogyan a neves olasz író és miniszterelnök, Massimo D’Azeglio megfogalmazta: „Most, hogy megteremtettük Olaszországot, meg kell teremtenünk az olaszokat is.” Ez a mondás zseniálisan kifejezi mindenfajta nacionalizmus kettősségét: a nacionalisták a nemzetet „öröktől fogva”, „ősidők óta” létezőnek tekintik, ám a nemzet és a nemzeti tudat konstruált képződmény, melynek létrehozásában az államnak (is) szerepe, feladata van.

Nem volt elegendő „kifaragni” az államot, mint Carlo Collodi mesehősét, Pinokkiót, aki felfogható a fiatal, öntudatlan Olaszország allegorikus figurájaként. Emellett sürgető feladat volt a nemzetté nevelés. De nem ment könnyen sem a németek, sem a magyarok, sem az osztrákok, sem a hollandok vagy a belgák „megteremtése”, vagyis nemzetté nevelése-nevelődése. A regionális, etnikai és felekezeti különbözőségek és identitások ugyanis, különböző okokból, nem a nemzeti kötődéssel összeegyeztethetőként, hanem annak riválisaiként, sőt azzal összeegyeztethetetlenként jelentek meg. A nemzetnevelés egyik hatékony módját a nemzeti emlékezet helyeinek a létrehozása, ki- és megjelölése jelentette.

A 19. századi és 20. század eleji nemzetkultusz ilyen „emlékezeti helye” a német nemzettudatban az 1813-as lipcsei csata emlékműve, vagy Magyarországon a Millenniumi Emlékmű. Az építmények mérete egyenes arányosságot mutat az adott nemzetállam újszerűségével: nem véletlen, hogy az 1871-ben alapított Német Császárság a lipcsei csata 100. évfordulójára Európa legnagyobb emlékművét emelte. A monumentalitás az öntudatos, izmosodó Németország erejét fejezte ki, és így aktuálpolitikai üzenettel is rendelkezett: a német nép készen áll megvívni minden ellenségével a „Vaterland” védelmében, éppúgy, mint egykor Napóleon ellenében.

Nem minden emlékmű nyerte el a társadalom rokonszenvét. Ilyen negatív példa a római Viktor Emánuel-emlékmű. A fehér márványból faragott emlékmű szó szerint a „haza oltára” funkciót tölti be. A lépcsősort két szökőkút övezi, amelyek a két tengert, a Tirrén- és az Adriai-tengert jelképezik. Ezek fölé magasodik az egységes Olaszország első királyának, II. Viktor Emánuelnek a szobra. A szobor talapzatán láthatók az olasz városok, az árkádokon pedig az itáliai tartományok allegorikus szobrai. Az emlékmű tehát kijelöli azt a „szent” teret, amelyben az itáliai történelem zajlott, s amelynek csúcspontja a Viktor Emánuel lovas szobrával jelölt Risorgimento (egyesítés) győzelme.

A fehér márvány emlékmű, létrehozóinak szándékával ellentétben, nem tudott az olasz nemzet valódi „emlékezeti helyévé” válni. Ennek egyik oka éppen a monumentalitás. Amikor az építést elkezdték (1885), még az ehhez hasonló monumentális emlékművek domináltak a nemzeti építészetben; amikor befejezték (1925), akkor viszont már a kisebb emlékművek terjedtek el, melyek nem nyomták el a környezetüket. A fehér emlékmű nemcsak méretével, hanem stílusával is kitűnik környezetéből, nem illeszkedik a Piazza Venezia barokk és reneszánsz épületeihez. Elutasítottságának másik oka, hogy a Viktor Emánuel-szobor óhatatlanul is arra emlékezteti a rómaiakat, hogy a Risorgimento „idegen”, észak-olasz dinasztia vezetésével ment végbe.

Mára a rómaiak befogadták a Viktor Emánuel emlékművet, de különböző gúnyneveket aggatnak rá: a „torta”, a „zongora” vagy „Róma odvas foga”, melyek hűen kifejezik, mit gondol a római nép erről az építményről. De az emlékművel szembeni ellenszenv nem csap át romboló tendenciába, és főleg nem kap politikai színezetet. A rómaiak a maguk módján „használják” az építményt, azzal, hogy egyszerű épületnek tekintik, nem többnek. Az elutasított építmények és szobrok sorsa, hogy a tömegek számára nem válnak valódi „emlékezeti helyekké”; a közösség számára nem jelentenek semmit, és azzá válnak, amik: egy puszta épületté, egy puszta szoborrá.

Azok a monumentális emlékművek, amelyek a vilmosi Németország nagyságát sugározták, mára átértelmeződtek, hiszen 1945 és főleg 1968 után a német nagyság-tudat is önkritikus szellemben átértékelődött. Ma is szerepet játszanak ezek a német kultúrában, de az önkritikus múltfeldolgozás elemeiként: mementóként arra figyelmeztetnek, hová vezet(ett) a birodalmiság vágyának kergetése.

A német megszállás áldozatainak az emlékműve beleilleszkedik abba a koncepcióba, amely nem idegen a második Orbán-kormánytól, miszerint a nemzetet meg kell teremteni – vagyis a kormány végső soron egy 19. századi és 20. század eleji célt tűzött ki maga elé. Az egy fölösleges kérdés, hogy a magyar nemzetnek jár-e az, ami a nyugati nemzeteknek igen (a nemzeti tudat szimbólumokban, rítusokban való kifejezése). Egyértelműen igen – és ha „nyugatosak” meg „demokraták” vagyunk, nem is adhatunk más választ erre a kérdésre. Hiszen a politika elsődleges kerete Európában ma is a nemzetállam, mely egy nyugatos nacionalista projekt terméke. (Nem biztos persze, hogy ez a 21. század nagyobb részében is így marad, Európa föderalizálásának következtében).

Kérdés, hogy az Orbán-kormány nemzetteremtési projektjéhez hogyan viszonyul a társadalom és annak különböző csoportjai: egy emlékművet fel lehet-e állítani, ha a társadalom egyik vagy másik, kisebb vagy nagyobb csoportja úgy érzi, az emlékmű által hordozott jelentéssel nem tud jó szívvel azonosulni? Ilyen esetben az emlékmű nem válik a nemzeti „emlékezeti hellyé”. A legtöbb, ami a német megszállás emlékművével történhet, hogy – a Viktor Emánuel-emlékműhöz hasonlóan – az állami rendezvények, ünnepségek, közjogi méltóságok szónoklatainak színhelye lesz, de semmi többet nem jelent majd az állampolgárok számára – csendesen belesimul a Szabadság térbe. Vagyis éppen attól fosztja meg ez az emlékmű a magyar társadalmat, amire ennek a társadalomnak igencsak szüksége lenne: a hozzá való, közösség-, illetve társadalmi kohéziót teremtő érzelmi kötődés lehetőségétől. Magyarországon nem ez az első emlékmű, és vélhetően nem is az utolsó, mely ezt teszi.

Magyar „szoborügyek”

A magyar történelemben nem ismeretlenek a „szoborügyek”. Ennek oka, hogy 1867-től kezdődően a hivatalos politikai emlékezet és a nemzeti közösség emlékezete számos kényes ponton szembekerült egymással. Bizonyos dolgokat a mindenkori kormányzat nem tehetett meg: nem tagadhatta meg ’48-at és Kossuth Lajost, de nem volt képes – hol külső, hol belső kényszerek miatt – arra, hogy teljes szívvel képviselje a kultuszukat. Az ellenzék viszont, ha már a politika mezején nem tudta legyőzni a kormányt, átvitte az ellenzéki érzelmeket a szimbólumok területére, hogy legalább ott diadalt arathasson a hivatalos állami múltértelmezésekkel szemben.

Az a különös helyzet alakult ki, hogy miközben állami politika magára vállalta vagy kisajátította a nemzetépítés feladatát, az állami emlékezetpolitika rendre szembekerült a nemzeti közösség nagy részének érzelmével. E kettőt soha nem sikerült egységesíteni.

A dualizmus idején különösen élesen merült fel a kérdés, milyen emlékművek állhatnak, hiszen azok nem sérthették sem a nemzet, sem a császár-király érzékenységét. A nemzet és a király ellentéte szimbolikus ügyekben robbant ki. A Várban álló Hentzi-szobor, az 1849-es ostrom során elesett osztrák várparancsnok emlékműve állandóan irritálta a ’48-as közjogi ellenzéket, de általában véve a magyar közvélemény jó részét is. A szobor az „áruló magyarok” kollektív bűnösségét sugallta. Ferenc József viszont ragaszkodott ahhoz, hogy az érte meghalt katonákat, így Hentzit is hősnek lássák. Buda visszafoglalásának 40. évfordulóján Jansky tábornok megkoszorúzta Hentzi szobrát. Ezt követően tüntetések, utcai zavargások törtek ki. Az évek során Hentzi szobra ellen merényletet is elkövettek. Végül a budai hadapródiskolába áthelyezett szobor hányattatásai az I. világháború után értek véget, amikor – a forradalmak jól bevált forgatókönyve szerint – a tömeg szétverte.[2]

A Horthy-korszakban sem jutott nyugvópontra a hivatalos állami politika és az ellenzék viszonya. Ennek két példája a mai Kossuth-térhez kötődik. 1927-ben, a Kossuth Lajost és minisztertársait ábrázoló Horvay János-féle szoboregyüttes felavatása botrányba fulladt. A szociáldemokrata Népszava „hipokrízisnek” minősítette, hogy a „diktatórikus” Bethlen-kormány állíttat szobrot Kossuthnak. A lap szerint „Kossuth Lajos szobrának leleplezési ünnepélye tehát tagadhatatlanul ténye annak a kormánynak, amely Kossuth eszméit lábbal tiporja.”[3]

A jobboldal által „hazátlan bitangnak” nevezett szociáldemokraták nemzeti érvrendszerrel bírálták és álságosnak tekintették Bethlen-kormány nemzetépítő kísérletét, mely Kossuth személye köré sűrűsödött. Nem kevésbé volt kínos az 1932-es affér. Az ellenzéki sajtó gúnyolódott azon, hogy Gömbös Gyula és Bethlen István miniszterelnökök együtt leplezték le az 1924-ben elhunyt Nagyatádi Szabó István kisgazdapárti vezér szobrát, és mindketten arra hivatkoztak, „Nagyatádi rájuk bízta a magyar parasztot”.

Mindkét esetben arról volt szó, hogy a kormányzat megpróbálta „államosítani” egy népszerű személyiség kultuszát. Az „izzadságszagú” hivatalos, állami kultusz azonban sohasem rendelkezik olyan vitalitással, mozgósító erővel, mint a „népi” kultusz. A szociáldemokraták és a liberálisok joggal mutattak rá arra, hogy „a király meztelen”: a liberális Kossuth és a demokrata Nagyatádi eszméit a kormányzat nem volt képes nyílt szívvel vállalni (hiszen a hivatalos politika meghaladottnak tekintette a nyugatos liberalizmust), és a hivatalos kultusz a szoboravatásokkal csak még jobban kidomborította a különbséget.

Az ellenzék elvitatta a jogot a kormánytól, hogy Kossuth és Nagyatádi örököseinek tartsa magát. Viszont az államnak mégis szüksége volt a nemzetépítés szempontjából Kossuthra és Nagyatádira: előbbire a nemzeti függetlenség Trianonra reflektáló jelszava, utóbbira a nemzet nagy részét kitevő parasztság integrálása miatt. Csakhogy ezt az állami kultuszt a politizáló közvélemény ellenzéki része nem fogadhatta be, sőt saját (ellenzéki) narratíváját állította vele szembe. Végső soron két nemzetkoncepció küzdött egymással: egy (állami), amelyik a liberalizmus és a nyugatos demokrácia meghaladására és a konszolidációra törekedett, és egy másik, amelyik a nyugatos fejlődés értékeit kérte számon a kormányon, ám „örök ellenzékiségre” ítéltetett. Nyugaton is évtizedeknek kellett eltelnie, amíg az állami emlékezetpolitika el tudta fogadtatni a maga „elbeszélését” a nemzetről a társadalommal. Magyarországon ennyi idő nem adatott a két háború közötti rendszernek.

A kulcsszó: vétó-krácia

A szociáldemokraták vétót emeltek az „államosított” Kossuth-kultusz ellen, és tiltakozó gyűlést szerveztek a szoboravatással egy időben a helyszínre (ugyanis Bethlen nem hívta meg az ellenzéket erre az alkalomra). A szociáldemokrata párt akkori magatartása beleillik egy olyan viselkedési sémába, amelyre csak a mai politikatudomány talált elnevezést: ez a vétokrácia.

A vétokrácia fogalma arra vonatkozik, amikor etnikai, vallási, regionális vagy gazdasági (de éppúgy eszmei-politikai) kisebbségi érdekcsoportok utcai akciókkal tömegnyomást kívánnak gyakorolni a kormányra, amennyiben úgy érzik, hogy képtelenek a kormányzati hatalom befolyásolására, és a kormányzat folyamatosan negligálja az érdekeiket. A modern politikatudományban a vétokrácia fogalma először Egyiptommal és Ukrajnával kapcsolatban jelent meg a köztudatban. A kairói Tahrir tér és a kijevi Majdan a vétokrácia gyakorlásának tipikus helyszínei. De utalhatunk Venezuelára is, ahol az ellenzék, más lehetőségektől megfosztva, ugyancsak folyamatos tüntetéssorozattal tartotta nyomás alatt a kormányt.

A vétokrácia egy ellentmondást hordoz. Kisebbségi csoportok nemcsak tekintélyelvű rendszerekben vagy diktatúrákban, hanem a demokráciában is kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy nyomást kell gyakorolniuk a kormányra/államra. Ám a demokrácia éppen a többségi elven alapuló kormányzást jelenti. De mi van akkor, ha a többség a választáson olyan uralmat teremt, amelyik hátrányos a legszélesebb értelemben felfogott kisebbségek számára? Ha egy kisebbség folyamatosan támadva érzi magát, és úgy érzi, a demokrácia intézményrendszere nem reprezentálja őt megfelelően, hogyan védekezzen? A vétokrácia elmélete szerint mindinkább két részre szakad a társadalom: egyik része (egy valamilyen – nemzeti, etnikai, vallási stb. – többség) a demokráciát mechanikusan azonosítja a többség uralmával, s például a kisebbség érzékenysége ellenére ragaszkodik az egységes nemzet narratívájához. A kisebbség azonban úgy gondolja: nem feltétlenül a többségnek van igaza, és a kisebbségnek joga van, hogy felülírja a többség, illetve a többségre hivatkozó kormány véleményét.

Különösen azokban az országokban válhat veszélyessé a vétokrácia, amelyek fragmentált pártrendszerrel rendelkeznek, és amelyekben a konfliktusok békés rendezése nem része a politikai kultúrának. A vétokrácia veszélyessége abban áll, hogy – főleg egy diktatúra viszonyai között – a nyugati médiumok tükrében könnyen úgy láttatja a kisebbséget, mint a megtámadott felet, amelynek mindenképpen igaza van. Holott azért, mert egy kisebbség hangos, még nem jelenti azt, hogy demokrata is. Könnyen előfordul – mint ahogyan az „arab tavasz” felkelései mutatták –, hogy a kisebbség célja éppúgy az egyeduralom, vagyis a többségi-kisebbségi viszony megfordítása.

Magyarországon a vétokrácia visszatérő eleme az emlékezetpolitikának. A mindenkori kormányok 1867 óta visszatérő problémája, hogy a nemzetépítő törekvések állandóan beleütköznek a (rendszerint politikai) kisebbségek vétó-törekvéseibe. A dualizmus korában a nemzetiségek és a ’48-as közjogi ellenzék, a Horthy-korszakban a szociáldemokrata és liberális ellenzék, a szocializmus idején – ’48-cal kapcsolatban – a demokratikus ellenzék és az ellenzéki érzelmű fiatalok, a rendszerváltás után pedig különösen a baloldal és a liberálisok próbáltak az utcán tiltakozni a nemzetépítés aktuális (dualista, konzervatív, szocialista vagy jobboldali) módja ellen. Ez a nemzetépítés ugyanis a tiltakozó feleket identitásukban fenyegette – csak akkor volt helyük a nemzetben, ha megalkudnak a fennálló hatalommal. Ez pedig szükségszerűen egy nemzeti ellen-narratíva kialakítására sarkallta őket: eszerint ők képviselték a „befogadó”, „toleráns” nemzetkoncepciót, míg ellenfeleik, a hatalmon lévők „kirekesztők”, „szélsőségesek”, tehát „illegitimek” („illegitim kormány vs. nemzeti ellenzék”).

Végül feltehetjük a kérdést: a magyar társadalom mit tud kezdeni (ha tud egyáltalán) a holokausztban játszott szerepével? Más oldalról megközelítve: ki tudja-e venni a témát a politikai többség-kisebbség küzdelméből? A szobrok és emlékművek emelése a hivatalos emlékezéspolitika része, de mint ilyent állandóan fenyegeti a veszély, hogy közönybe, unalomba fullad. Ismét csak Assmannra utalhatunk, aki az unalomban, illetve az együttérzés hiányában látja a legnagyobb fenyegetést a holokausztra való emlékezésre. A magyar politikai és szellemi elitnek tehát el kell gondolkodnia, hogyan, milyen mechanizmusokon lehet (nem csak a közoktatásban, hanem a populáris kultúrában is) megszilárdítani az együttérzést. Amíg ez nem sikerült, amíg az emlékezéspolitika félig letudandó „állami” feladat, félig a politikai többség-kisebbség küzdőterepe, addig mindig lesznek „szoborügyek”.


[1] Gyáni Gábor megfogalmazása szerint „kommunikatív emlékezet ilyenformán az átélői tapasztalatok bázisán, különösen nagy érzelmi töltettel ellátva közvetlenül integrálja a múltat a jelenbeli élet szövetébe, ami így még nem is igazán történelem.”

[2] A Hentzi-szobor kálváriájáról részletesen ír Gerő András: Ferenc József, a magyarok királya. Bp., 1999., Pannonica Kiadó és Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX-XX. századi történetéből. Bp., 2004., PolgArt Kiadó. 99., 116-117.

[3] Népszava, 1927. november 4.

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország