A főváros ostroma

A budapesti főpolgármester-jelöltek közül annak van esélye elnyerni a főpolgármesteri széket, aki független személyiségként kész vállalni a konfliktusokat az őt jelölő szervezetekkel, s aki helyismerettel és vezetői gyakorlattal is rendelkezik – állítjuk a nyugat-európai főpolgármester-választások tapasztalatai alapján. Elemzésünkben először ezekről a tapasztalatokról lesz szó, majd számba vesszük a budapesti főpolgármester-jelöltek erősségeit és gyengeségeit.

A 21. század a „városok százada” és a „polgármesterek időszaka” lesz. Legalábbis Andrew Stevens önkormányzati tanácsadó és kutató szerint, aki a városok, önkormányzatok és polgármesterek kutatására szakosodott City Mayor Foundation tagja. Aligha csodálkozhatunk Stevens kijelentésén, hiszen a világ lakosságának egyre nagyobb része városokban lakik, és a városok között is a fővárosok lakosságának aránya növekszik. Nem kivétel e tendencia alól Budapest sem. Vagyis az országok népességének egyre nagyobb része a főpolgármesterek „uralma” alatt él. Nem mindegy tehát, hogy kik vezetik a városokat, milyen módszerekkel, milyen önkormányzati, pénzügyi hatáskörrel, és mekkora súlyt képeznek a városvezetők a központi hatalommal, a kormányzattal szemben.

Főpolgármester-statisztika

A 2000-es évek elején számos jelentős európai fővárosban (Párizs, London, Berlin, Róma) a balközép, azaz szocialista, szociáldemokrata pártok adták a főpolgármestert. London munkáspárti főpolgármestere, Ken Livingstone (a „Vörös Ken”) tizenöt éven keresztül volt a főváros ura. Livingstone volt a doyen a balközép főpolgármesterek sorában: 1981 óta állt Nagy-London élén (ez London városát, illetve azt magában foglaló régiót jelenti).

A 2000-es évek második felében a balközép pártok válsága néhány város főpolgármesterét is érintette: 2006-ban Stockholmban véget ért az (egyébként rövid, egy ciklusnyi) szociáldemokrata kormányzás, 2008-ban Londonban és Rómában vége szakadt a hosszú Livingstone- és a Veltroni-korszaknak. Ugyanakkor a „vörös” Párizs élén immár tizenöt éve megszakítatlanul a Szocialista Párt politikusa áll: Bertrand Delanoë 2000-től 2014-ig viselte a hivatalát, majd őt követte párttársa, Anna Hidalgo, a jelenlegi főpolgármester. A balközép párt a legendás „vörös” Bécsben is megőrizte főpolgármesteri székét.

Jelenleg 16 európai fővárosban fele-fele arányban a balközép, szocialista vagy szociáldemokrata és a jobbközép, konzervatív vagy kereszténydemokrata pártok adják a főpolgármestert. E fővárosok mindegyikében a főpolgármester „színezete” megegyezik az adott ország kormányának „színezetével”. A 2014-es pillanatfelvétel tehát nem igazolja azt a tételt, hogy a fővárosok a pártpolitikai palettán a központi hatalom mindenkori ellensúlyát képezik, vagyis a főváros „balra hajlik” a választáson, ha a kormány jobbközép színezetű, és fordítva. Sokszor inkább ennek az ellenkezője igaz: az országos párt teljesítménye (kampánya, imázsa stb.) „húzza” magával a fővárost.

Amennyiben viszont kormányzati ciklus közepén kerül sor a fővárosi választásokra, azokat gyakran úgy tekintik, mint a parlamenti választások főpróbáját, afféle lakmuszpapírt. A brit munkáspárti kormány például akkor konstatálta nehéz helyzetét, amikor 2008-ban a konzervatív párti Boris Johnson megnyerte a választást – két évvel később a konzervatív győzelem született a parlamenti választáson.

A főpolgármesterek személyisége is meghatározó. Egy városvezető számára a kormánytól való függetlenség a népszerűség forrása lehet. A helyi társadalom érthetően azt várja, hogy a főpolgármester ne a kormány „karjaként” működjön, hanem fordítva, a lokális társadalom „érdekkijárójaként” közvetítse a problámákat és a (gyakran pénzösszegben kifejezett) igényeket a központi hatalom felé. A személyiségnek döntő szerepe van abban, hogy a városvezető milyen sikerrel képes megfelelni ennek az elvárásnak. Ám amennyiben a párt és a helyi társadalom érdekei és szempontjai szembekerülnek egymással, az önkormányzatiság szelleméből és a közvetlen választás általi felhatalmazás logikájából fakadóan elkerülhetetlen, hogy a pártvezetés iránti lojalitás húzza a rövidebbet.

Több sikeres, népszerű főpolgármester is a személyisége révén kultuszt tudott kialakítani maga körül, és a pártjától elütő, önálló arculattal lépett fel. Ken Livingstone éppúgy színfoltnak számított a blair-i Munkáspártban, mint utóda, Ben Johnson a Konzervatív Pártban. Előbbi balra állt a Blair-féle vezetéstől, sőt kritizálta az „Új Munkáspárt”-koncepciót, többször kifejtette, hogy hisz a szocialista társadalomban. Az utóbbit pedig David Cameron így reklámozta a választóknak: „Nem mindig értek egyet vele, de elfogadom, hogy megvan a saját személyisége.” Klaus Wowereit, Berlin polgármestere is azzal szerzett hírnevet, hogy balról keményen bírálta a Schöder-kormány intézkedéseit, a munkanélküli-segélyezést megreformáló Hartz-IV reformot.

Önmagában nincs recept a népszerűségre, de az biztos, hogy Nyugaton inkább az önállóságot, a függetlenséget értékelik a fővárosi választók, mint a párthűséget. A budapesti főpolgármester-jelöltek közül is annak van esélye, aki a kormányzóképesség, a helyismeret és a függetlenség kritériumainak egyaránt képes megfelelni.

A magyar főpolgármester-jelöltek

A lehetséges ellenzéki főpolgármester-jelöltek között több ismert személy is szóba került, így Magyar György ügyvéd, Magyar Bálint volt SZDSZ-es politikus, miniszter, Somogyi Zoltán politológus vagy Balázsovits Lajos színművész. Az LMP jelöltjeként emlegetett Osztolykán Ágnes visszalépett a jelöltségtől, mert – mint mondta – nem akarja, hogy ­a miskolci Pásztor Albert jelölése körüli botrány után roma származása miatt a budapesti kampány is „a cigányügyről” szóljon.

Az MSZP Horváth Csabát, Budapest volt főpolgármester-helyettesét (2006-2009), a Fővárosi Közgyűlés szocialista frakciójának vezetőjét javasolta közös jelöltként, a DK viszont – a „civil“ jelölt iránti növekvő választói igényt meglovagolva – Balázsovits Lajos színművészt akarta közös főpolgármester-jelöltnek. Végül Falus Ferenc orvos, menedzser, az Együtt 2014 mozgalom jelöltje mellett döntött a három ellenzéki párt, s az MSZP budapesti küldöttgyűlésének augusztus 8-i döntésének fényében immár borítékolható volt Falus elindítása, aki augusztus 14-én meg is tartotta hivatalos bemutatkozó sajtótájékoztatóját.

Tarlós István

Hivatalosan is Tarlós István a Fidesz főpolgármester-jelöltje. A mérnök végzettségű Tarlós István tizenhét éven keresztül töltötte be a polgármesteri pozíciót Óbudán. A rendszerváltás idején belépett az SZDSZ-be, az első szabad választáson is az SZDSZ-Fidesz közös jelöltjeként nyerte meg az óbudai választást. Ahogyan sokan a rendszerváltás idején, Tarlós is a radikális rendszerváltó program miatt lépett be a pártba. Erre utal, hogy 1994-ben, az MSZP-vel való koalíció idején kilépett az SZDSZ-ből.

Tarlós az elmúlt évtizedekben magát függetlennek tekintette, ami formálisan igaz volt (a Fideszbe nem lépett be), de a Fővárosi Közgyűlésben a Fidesz-frakció vezetője lett. Először 2006-ban indult el a Fidesz által támogatott független főpolgármester-jelöltjeként, és, ha szoros versenyben is, de alulmaradt Demszky Gáborral szemben (mindössze 1,7% pont volt a különbség kettejük között). Tarlós számára igen kedvezőtlen fejlemény volt, hogy 2006 őszén Budapest utcái csatatérré váltak: a tévészékház felgyújtása mozgósította a budapesti baloldali és liberális szavazókat. 2010-ben már sikeresebb volt: ekkor a voksok 53,4%-át gyűjtötte be, míg Horváth Csaba, az MSZP jelöltje 29,5%-ot.

Tarlós markáns, szókimondó személyiség, aki kész vállalni a konfliktusokat a saját támogatóival is, ha úgy látja, ez szükséges a főváros működéséhez. Az amerikai politikában „maverick” névvel illetik ezt a közéleti karaktert, amelyik értéknek tekinti a függetlenséget, s értékelvek alapján szembemegy a saját táborával is bizonyos kérdésekben. Ilyen típus volt John McCain republikánus elnökjelölt, aki alapvető kérdésekben kritizálta a saját pártja „keményvonalasait”, a városvezetők közül pedig a két londoni polgármester, a „Vörös Ken” és Boris Johnson képviselik ezt a karaktert. Ez hálás pozíció, mert a választók értékelik a „keménykedést” a pártelitekkel szemben, de a pártok „héjái” nem szeretik ezt a típust. Tarlós „maverick” pozíciója, s ebből fakadóan konfliktuskereső hajlama a kormányzattal szemben is megnyilvánult. Gondoljunk csak Tarlós és Lázár János közötti éles vitára, amely a nyáron azután robbant ki, hogy Lázár János bejelentette, a kormány nem fordít uniós pénzt a budapesti közlekedés fejlesztésére (ez a szigorú álláspont utóbb módosult). Ebben a vitában Tarlós úgy léphet fel, mint Budapest érdekeinek a védelmezője a kormány azon törekvésével szemben, hogy a főváros rovására fejlesszen más nagyvárosokat (ld. a minisztériumok egy részének elköltöztetése Debrecenbe és Székesfehérvárra).

A nyugati városi tapasztalatok szerint a közbiztonság mellett a közlekedés az egyik legfontosabb ügy a választók számára. Ezért Tarlós számára kedvező fordulat, hogy Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter bejelentette: a kormány támogatja a 3-as metróvonal felújítását; de emellett az is növelheti esélyeit, hogy a kormány 24 milliárd forinttal támogatja a budapesti közlekedés fejlesztését.

Tarlós mellett szól, hogy a szóba jöhető és jelenleg beharangozott jelöltek között ő rendelkezik a leghosszabb városvezetői tapasztalattal. Óbudán független polgármesterként jó kapcsolatot épített ki a pártokkal. Viszont támadási felületet nyújt az ellenzéki pártok számára, hogy a 2010 óta tartó ciklus során számos személyeskedő vitába keveredett a Fővárosi Közgyűlés szocialista frakciójával. A szocialista politikusokkal, s olykor a civil szervezetekel szembeni kioktató hangneme miatt igen negatív személyiségnek számít a baloldali és liberális szavazók körében, akik egyébiránt nem is tartják függetlennek. Ugyanakkor ellenfelei is elismerik, hogy agilisan képviseli Budapest érdekeit. A Fidesz is tart tőle, ezért nem véletlen, hogy ismét kiálltak mellette, és nem indítottak saját jelöltet, akinek Tarlóssal szemben aligha lett volna esélye, viszont megosztotta volna a jobbközép szavazatokat.

Falus Ferenc

Először meglepőnek tűnhetett, hogy az Együtt-2014 Falus Ferenc volt országos tiszti főorvost javasolta az MSZP, a DK, és az Együtt közös főpolgármester-jelöltjeként. Ám ha kicsit utána nézünk a jelölt életrajzának, kevesebb okunk van a meglepődésre. 2012-ben részt vett a Bajnai Gordon által vezetett Haza és Haladás Egyesület alapításában. 2014-ben az Együtt mellett kampányolt. A nyilvánosságban eddigi állásfoglalásaival is az ellenzéket támogatta, míg volt közszereplőként soha nem hívták a kormánypárti médiába. Az Együtt-2014 eredeti terve az volt, hogy Falust a II. kerületben indítja el, aztán közös jelöltnek javasolta.

Falus Ferenc személye mellett szól, hogy egyesíti mindazokat a pozitívumokat, amelyekkel a másik két ellenzéki párt által jelölt személy rendelkezik: tapasztalata van egy közigazgatási szervezet vezetésében (az Àllami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat vezetője volt 2007 és 2010 között), ugyanakkor csak „félpolitikusnak“ tekinthető, nem exponálta magát olyan mértékben a politikában, hogy neve negatív értelemben hívószó legyen.

Falus esetében az egyetlen támadható pontot a H1N1 influenza elleni vakcina körüli polémiák jelentik. 2009-ben tisztifőorvosi minöségben támogatta a vakcina beadását, és a közvélemény meggyőzése érdekében a nyilvánosság elött magát is beoltatta. Akkor sokan támadták Falust azzal, hogy az erről készült felvétel manipuláció, amivel emberi és szakmai hitelességét próbálták kikezdeni. Ráadásul a vakcinát gyártó vállalat tulajdonosainak a köre ismeretlen volt, és ez számos gyanúsítgatásra adott okot. Most ezek a vádak visszatérhetnek a „fekete” kampányban.

Falus Ferenc a vezetési képesség tekintetében egyenrangú versenytársa Tarlós Istvánnak. Feltehetően a függetlenség kívánalmának is meg tud felelni, amennyiben a budapestiek érdekeit nem rendeli alá az őt jelölő szervezetek vele szemben támasztott igényeinek.

Bokros Lajos

A Modern Magyarországért Mozgalom Bokros Lajos volt pénzügyminisztert indítja el a budapesti főpolgármester-választáson. Közéleti pályájának csúcspontja és máig emlékezetes szakasza az egyéves pénzügyminisztersége a Horn-kormányban.

Bokros 1995 márciusában nyújtotta be a kiigazítási „csomagját”, amelyik a magyar gazdaság megbomlott egyensúlyának helyreállítását a célozta. Az intézkedéssorozat sokként érte a társadalmat, és a „csomagot” számos bírálat érte, magában az MSZP-n belül is. Végül 1996-ban Bokros beadta a lemondását. Ezt követően Bokros, a pénzügyminiszter átadta a helyét Bokrosnak, a pénzügyi tanácsadónak és egyetemi tanárnak: a Világbank alkalmazottjaként, illetve a CEU Egyetemen dolgozott, utóbbi intézményben gazdasági tanácsadóként is tevékenykedett (2006-2008).

Bokros 2009-ben tért vissza a politikába, amikor az MDF felkérte EP-listavezetőnek. A volt pénzügyminiszternek sikerült bejutnia az Európai Parlamentbe. Időközben kiéleződött a viszonya az MDF, majd annak utódszervezete, a Jólét és Szabadság vezetésével, de az EP-mandátumát megtartotta. 2011-ben megalapította a Szabadság és Reform Intézetet, majd 2013-ban – több egykori politikussal és újságíróval – a Modern Magyarország Mozgalmat, amely az alapítók hitvallása szerint „piacpárti és szabadelvű” szerveződés.

Demszky Gábor volt főpolgármester augusztus 1-jén nyíltan kiállt Bokros jelölése mellett, és sürgette a demokratikus ellenzéki pártokat, hogy álljanak a volt pénzügyminiszter mögé. Az SZDSZ-es volt városvezető szavainak öt megnyert választás ad súlyt. Szerinte olyan jelöltre van szükség, aki vezetési tapasztalattal rendelkezik.

Bokros legnagyobb tehertétele a már említett 1995-ös kiigazítási program, amelyet egyszerűen csak „Bokros-csomag” néven tart számon az utókor. Noha a választók jó része aligha emlékszik arra, milyen intézkedéseket is tartalmazott ez a kiigazítási program, Bokros Lajos nevét sokan a „megszorítással” azonosítják. Bokros ma sem titkolja, hogy szerinte mire van szüksége az országnak: „a reformok kritikus tömegére.” Ez az állampolgárok többség számára a megszorítással, illetve a restriktív társadalompolitikával egyenlő.

A „megszorítás” és a „reform” szavaknál kevés ellenszenvesebb van a magyar közvélemény számára, köszönhetően a két fogalom (leginkább a balközép kormányok részéről történő) egybemosásának, valamint a sok, egymást keresztbe verő reformnak, amelyet a 90-es évek közepe óta megélt a társadalom. Ezért Bokros személye könnyen diabolizálható. Mindazonáltal sokak számára imponáló lehet Bokros hitelessége, még talán azok számára is, akik általánosságban nem értenek egyet a gazdaságfilozófiai elveivel: ő valóban évtizedek óta ugyanazt mondja, miközben a magyarországi politika egészében elég sok pálfordulásnak lehettünk tanúi.

Ugyanakkor kérdéses, hogy akkor, amikor az ellenzék egyik legfőbb kritikája a kormányzattal szemben épp az, hogy restriktív szociálpolitikát folytat, mennyire „fésülhető össze” Bokros nézetrendszere az ellenzék többi tagjáéval. Ha főpolgármester lesz, Bokrosnak reflektálnia kell az ellenzék többi pártjának a vele szemben megfogalmazott szociálpolitikai kritikáira.

Csárdi Antal

Csárdi Antal, az LMP főpolgármester-jelöltje a „vissza kell adni Budapestet a budapestieknek” szlogennel vezette be kampányát, amelyről azt ígérte: „programközpontú, pozitív” lesz. Ez utóbbival bírálatát is adta az ellenfelek kampányának, amely nem a programokról szól. Schiffer András kiemelte, hogy olyan jelöltet kerestek, aki nem tartozik a „budapesti elitcsoportokhoz”. Csárdi ismeretlen szereplő a közéletben, noha az LMP-ben fontos tisztségeket visel (elnökségi tag, fővárosi szóvivő), emellett a párt IX. kerületi önkormányzati képviselője, az önkormányzatban a Gazdasági Bizottság tagja, egy ferencvárosi lokálpatrióta.

Csárdi volt eddig az egyetlen jelölt, aki konkrét elképzelésekkel állt a választók elé. Ostorozta a 3-as metró ügyében a politikai taktikázást, ígéretet tett a közlekedés ésszerűsítésére és a zöld területek növelésére. Csárdi mellett szól, hogy az ellenzéki jelöltek közül ő áll legközelebb az önkormányzati politikához, tudja, hogyan működik egy kerület.

Az, hogy Ferencvárosból talált jelöltet az LMP, szimbolikus értékű: a kerület lendületesen fejlődött az elmúlt évtizedekben, és egy sikeres szociális városrehabilitációt valósított meg, amelyik minta lehet a főváros számára. A jelölt országos ismeretlensége inkább hátrányt jelent, tekintetbe véve, hogy eleve egy kis párt jelöltjeként indul a választáson. Kis pártok esetében szerencsésebb egy ismert közéleti arcot választani, akinek a népszerűsége túlterjed a „kemény magon”. Csárdi ismertsége azonban Ferencvárosra korlátozódik. Személyének felépítése a párt fő feladata.

Staudt Gábor

A Jobbik jelöltje, dr. Staudt Gábor a legfiatalabb jelölt, aki 2010-ben is indult a Jobbik színeiben a főpolgármesteri címért. Vona Gábor erénynek állította be Staudt életkorát, mondván, generációs változásra is szükség lesz Budapesten, de kérdés, vajon a Jobbik főpolgármester-jelöltjének egy évtizedet kitevő politikai előélete mennyire meggyőző azok számára, akik gyors, hatékony megoldást várnak a főváros problémáira.

A generációváltás szükségességének és kívánatosságának hangsúlyozása egyébként nem újdonság: Staudt négy évvel ezelőtti programját ugyanerre a hangzatos, ám kevés konkrét tartalommal telített jelszóra építette fel. A Jobbik támadta a Fideszt, mondván, a jobbközép párt a Jobbik programjának pontjait valósítja meg. Akkor 7,3%-kal a 4. helyezést érte el a jelöltek rangsorában (Tarlós, Horváth és Jávor Benedek mögött).

Bár Staudt mentes tudott maradni a jobbikos frakció botrányaitól, azonban 2010 szeptemberében a Központi Nyomozó Főügyészség vádat emelt a politikus ellen rágalmazás miatt. 2011-ben megfosztották mentelmi jogától a képviselőt. 2014-ben óriási felháborodás fogadta, hogy Staudt Gábort meghívták a torontói Paraméter Klubba – végül, a tiltakozások hatására törölték a jobbikos képviselő előadását. Mentelmi jogának felfüggesztése, valamint a Magyar Gárda Kulturális és Hagyományőrző Egyesülettel való kapcsolata (10 alapító tag egyike volt) komoly támadási felületet jelent személyével szemben.

Futottak még

Végül tekintsük át a kispártok jelöltjeinek listáját, immár csak felsorolásszerűen, mert még az elvi esélye is kicsi annak, hogy ezek a pártok adják a főpolgármester-jelöltet, a jelöléseknek inkább szimbolikus jelentése van: az önálló identitás vállalása. A Magyar Liberális Párt Bodnár Zoltánt, a Magyar Nemzeti Bank volt alelnökét jelölte, s Fodor Gábor felszólította a baloldali pártokat, hogy álljanak a jelölt mögé. Magyar György ügyvéd civilek, budapesti lokálpatrióták felkérésére vállalta, hogy elindul a főpolgármesteri székért. Árok Kornél pedig a meglehetősen furcsa nevű Szociáldemokraták Magyar Polgári Pártja színeiben indulna el. A Munkáspárt „örökös kormányfő-jelöltjét”, Thürmer Gyulát indítja el.

Konklúzió

Mint látható, nagyon vegyes a főpolgármester jelöltek kínálata. Reálisan azonban a verseny két-, legfeljebb háromszereplős: Tarlós István és Falus Ferenc, valamint talán Bokros Lajos között zajlik. Ahhoz ugyanis, hogy egy jelöltnek esélye legyen elnyerni a főpolgármesteri széket, – a nyugati főpolgármester-választások tapasztalatai alapján ­– három feltételnek kell teljesülnie: független személyiségnek kell lennie, aki kész vállalni a konfliktusokat az őt jelölő pártokkal, szervezetekkel, és egyúttal vezetési tapasztalatokkal és helyismerettel is kell rendelkeznie. A függetlenség elengedhetetlen a bizalmi tőkéhez. A vezetési tapasztalat híján viszont ez a függetlenség könnyen a vesztét okozhatja, ha nem képes átlátni a lokális társadalom problémáit és közvetíteni ezeket a kormányzat felé. A helyismeret pedig azért fontos követelmény, mert a választók számára a helyi ügyek és azok megoldása bír relevanciával. Noha a politikai szubkultúrák mentén történő szavazás nem ismeretlen a nyugati fővárosokban sem (mi több, ott ennek nagyobb, majd évszázados hagyománya van, ld. a „vörös” Bécs példáját), azonban egy hiteles és bátor, a legfontosabb helyi ügyekre koncentráló program képes lehet áttörni a politikai táborok falát.

Vannak szakpolitikai területek, amelyek kiemelten fontosak, mert minden városlakót érintenek, lakóhelytől (kerülettől), foglalkozástól és jövedelmi viszonyoktól függetlenül: ilyenek a közbiztonság és a közlekedés. E kettő általában minden nagyvárosban releváns tényező a választópolgár számára, és ha e kettőben a városvezetés látványos kudarcot vall, törvényszerű a bukás (ezért is volt fontos fegyvertény a 4-es metró megnyitása, még ha a tervezetthez képest csak a Kelenföld-Keleti pályaudvar szakaszon is, illetve ezért jön jól a kormány pénzügyi segítsége a 3-as metró felújításához). Tarlós döntően azért volt képes megszorítani Demszkyt 2006-ban, majd azért nyert választást 2010-ben, mert a „rend” hívószava köré építette fel kampányát.

Azután vannak olyan, az előbbieknél kevésbé életbevágó ügyek, amelyek szintén garantálják a népszerűséget: ilyenek azok, amelyek a nagyvárosi lét otthonossá, barátságossá tételével kapcsolatosak, például a történelmi örökség védelme, a régi épületek felújítása vagy a környezetvédelem. Ez a népszerűség természetesen nem „olcsó”, hiszen pénzbe kerül, de ezekben az ügyekben könnyen meg lehet nyerni az ellenzék támogatását, kicsi a veszély, hogy elgáncsolják a polgármesteri törekvéseket. Elemzők szerint Boris Johnson 2008-as győzelmét annak köszönhette, hogy programja ezekre az ügyekre (közbiztonság, közlekedés, történelmi örökség védelme) fókuszált, és a városi adó csökkentésének ígéretére.

Bárki is nyeri meg a választást, nem lesz könnyű dolga, hiszen Budapest kiemelten fontos város a mindenkori kormányzat számára. Megjósolható, hogy a főpolgármester és a kormányzat között további kardcsörték várhatók.

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország