Orbán és a lehetetlen művészete

„Légy realista!

  Követelj lehetetlent!”

(Falfirka, Bp. Szentkirályi utca 10-es számú ház)

„[…]a valóságos a lehetetlen.”

(Tengelyi: Élettörténet és sorsesemény, 162)

„bármi megtörténhet”

(Orbán Viktor, 2014. július 28.)

Orbán Viktor tusványosi beszéde a nyári politikai diskurzus forró helyévé vált. Ezzel részben arra utalunk, hogy ez a beszéd a politika diskurzus sűrűsödési pontjává vagy csomópontjává lett, minthogy meglehetősen sok reakciót (beleértve a hallgatást is) váltott ki és vált ki mind a mai napig belföldön és külföldön egyaránt, megsokszorozván ezzel e beszéd, illetve az ebben elhangzottak politikai jelentőségét. Részben pedig arra, hogy könnyen megégetheti magát az, aki mondani akar valamit erről a beszédről. Most – bármennyire is nagy a kísértés – nem vállalkozhatunk arra, hogy a tusványosi beszédet körülölelő diskurzust elemezzük. Ehelyett mi magunk is belépünk ebbe a diskurzusba, úgy, hogy ebből a beszédből egy olyan, a beszéd végén kétszer is elhangzó félmondatot emelünk ki, amelyet eddig nem igen méltattak figyelemre, s részben e félmondatot értelmezzük a beszédben elhangzottak felől, részben pedig e félmondat felől értelmezzük a beszédet. Ez a fél-, számunkra most kulcsmondat így hangzik: „bármi megtörténhet”. Célunk nem az, hogy egyik vagy másik oldalra beálljunk: mi is búcsút vegyünk a demokráciától, vagy szelídebben-vehemensebben védelmünkbe vegyük, igazoljuk, megmagyarázzuk, kimagyarázzuk a miniszterelnököt. Hanem az, hogy egy értelmezését adjuk annak az orbáni politikának, amely a „bármi megtörténhet” szituációjában helyezi el és fogalmazza meg magát.  Nyomban szögezzük le: téved az, aki ismervén Hannah Arendtnek A totalitarizmus gyökerei című könyvét az előbb elhangzottak alapján sejteni vagy tudni véli, mire is lyukadunk ki elemzésünkben: arra, hogy az orbáni beszédben fölvázolt politika totalitárius. Mert ezt csak akkor mondhatnánk plauzibilisen, ha ebben a beszédben föllelhető lenne az a törekvés, hogy semmi és senki se állhasson az orbáni politika útjába, semmi és semmi se akadályozhassa meg semmiben, hanem szabadon söpörhessen végig. Ilyen törekvésre, de még csak ilyen törekvés nyomaira sem a tusványosi beszédben, sem másutt nem bukkantunk. Ezért hadd szögezzük le nyomatékkal: az orbáni politika nem totalitárius.

A tusványosi beszéd egyik figyelemre méltó tette, hogy újra kijelöli a politika határait, ami szükségképpen együtt jár a magyar (és a „nyugati”)  politika eddigi, lehetségest behatároló és a lehetségest a lehetetlentől elválasztó határainak áthágásával. Hogy mennyire így van ez, azt pontosan mutatja az e beszéd körül szövődő diskurzus és annak hevessége, amiért is ezt a diskurzust a politika határairól szóló diskurzusnak, vagy egyszerűen határdiskurzusnak is nevezhetnénk. De most, kitűzött célunknak megfelelően maradjunk a miniszterelnök beszédénél, mely – mint az imént mondtuk – határáthágó beszéd.

Ebben a beszédében Orbán három olyan határt hágott át, amelyek a magyar politikában (a szélsőjobboldalt kivéve) eddig szentnek és sérthetetlennek, áthághatatlannak számítottak:

  1. A magyar politika referenciapontja a rendszerváltás (volt): ez az, amely felől a magyar politika szereplői értelmezték és újraértelmezték magukat és a politikát. Nem volt ez másként a Fidesz esetében sem – egészen 2010-ig, amikor is a miniszterelnök már második vagy új rendszerváltásról beszélt, arról, hogy véget ért a rendszerváltás rendszere és helyébe a nemzeti együttműködés rendszere lép. Ez azt jelentette, bár a miniszterelnök akkor még nem így fogalmazott, hogy a rendszerváltás megszűnt a Fidesz számára referenciapontnak lenni: politikai szereplőként már nem a rendszerváltás felől, hanem máshonnan értelmezi magát és a politikát. A tusványosi beszéd új referenciapontként a „világrendszerváltás”-t jelöli meg, vagyis az események ama sorát, amelynek eredményeképpen a világ már nem lesz többé olyan, amilyen volt, mert érvényüket veszítik azok a keretek és mércék, amelyek kijelölték a politika határait: behatárolták a lehetőségeket, valamint elhatárolták egymástól a lehetségest és a lehetetlent.
  2. Az új vagy második rendszerváltással – mint ahogyan a Magyar polipról írt elemzésünkben rámutattunk – Orbán Viktor arra utalt, hogy búcsút intett a liberális demokráciának, s helyette valami más, mégpedig egy új rendszer létrehozása mellett tette le a voksát. Tusványosi beszédében ezt az új rendszert hol „illiberális demokráciá”-nak, illetve „illiberális állam”nak, hol „nemzeti alapokon álló állam”-nak nevezete a miniszterelnök. Ezzel a performatív névadással Orbán azt a határt hágta át, amely a demokráciát és a nem demokráciát választotta el egymástól: a  demokrácia nem lehet más, mint liberális, vagyis csak a liberális demokrácia demokrácia. Persze voltak olyanok konzervatívok, akik újra és újra hangsúlyozták, hogy a liberális demokrácia meglehetősen új fejlemény, volt és van nem liberális (illiberális) demokrácia, vagyis a demokrácia nem csak liberális, hanem illiberális is lehet. És voltak olyanok liberálisok is, akik arra mutattak rá, hogy egy liberális kormányzat/állam nem föltétlenül demokratikus, s hogy a liberalizmus kezdetben és meglehetősen sokáig nem jelentett egyszersmind demokráciát is. Mindazonáltal ezek az urak és hölgyek is úgy vélték, hogy a nem liberális demokrácia nem felel meg a rendszerváltás örökségének, és nem is kívánatos. Orbán tehát azzal, hogy búcsút intett a liberális demokráciának és az „illiberális demokrácia” mellett tette le a voksát, egy olyan határt hágott át, amelyet liberálisok és konzervatívok is – mindenekelőtt a 20. századi tapasztalatok okán – áthághatatlannak tartottak, vitáik ezen a határon belül zajlottak.
  3. Ha a rendszerváltás és ezzel a liberális demokrácia megszűnik referenciapont lenni, akkor ezzel a Nyugat is megszűnik referenciapont lenni: a miniszterelnök arra szólít föl, hogy vigyázó szemünket már ne Európára vagy Amerikára, hanem Keletre vessük. Eszerint a magyar politika programja már nem a nyugatosodás.

Ezzel a három új referenciaponttal, ezzel a három határáthágással Orbán tehát búcsút intett annak, amely eddig kijelölte a magyar politika határait (a szélsőjobboldalt kivéve), és amelyen belül e politika szereplői önmagukat mint politikai szereplőket és a politikát értelmezték. Mindhárom határáthágás keretét és hátterét (vagyis azt, ami értelmet ad ezeknek, és azt, ami igazolni hivatott ezeket) az adja, amit a tusványosi beszédben tömören a „bármi megtörténhet” fejez ki. Ezzel Orbán azt a szituációt írja le, amelyben szerinte részben azért kerültünk s vagyunk, mert 2008-2009-től kezdődően „világrendszerváltás” történik. Ezen azt érti, amit 2009-ben, amikor Orbán még nem csak beszélt, hanem írt is, így fogalmazott meg: „Európában most lezárul egy korszak, egy történelmi fejezet, elveszíti érvényét egy szellemi koordináta-rendszer, amely megmérte, megítélte és minősítette eszméinket, politikai és gazdasági ideáinkat, sőt észjárásunkat is. […] Európában véget ér a neoliberalizmus korszaka.” Részben pedig azért, mert olyasmik történnek a világban, amik meghökkentőek, illetve amik azelőtt elképzelhetetlenek voltak, tehát olyasmik, amik keresztülhúzzák a „régi rend”-ben gyökerező elvárásainkat, avagy amik „meglepik a lehetségest”. Számunkra most nem az az érdekes, hogy igaz-e ez vagy sem, hanem először is az, hogy ezzel a miniszterelnök a politikát nem a lehetséges, hanem a lehetetlen lehetőségek tereként konstruálja meg: olyan térként, amelyben „bármi megtörténhet”, amelyben a lehetetlen (vagyis a lehetségest meglepő) a valóságos.  Másodszor az, hogy ezzel ad értelmet a múltbeli és jövőbeli politikai határáthágásoknak, és igazolja is azokat.

Azt állítjuk, hogy a politikai cselekvés ekként megkonstruált terére válaszképpen Orbán egy a politikai realizmus értelmében realista és egyszersmind konstruktivista politikát vázol föl tusványosi beszédében. Mielőtt kifejtenénk és alátámasztanánk ezt az állításunkat, tegyünk egy rövid kitérőt.

Hagyományosan szembe szokták állítani egymással a politikai realizmust és a konstruktivizmust. Ezt a szembeállítást, miszerint a realizmus és konstruktivizmus egymással összeegyeztethetetlen, mi másokkal együtt vitatjuk, de most nem politikaelméleti kérdésekkel, hanem Orbán egyik politikai beszédével foglalkozunk, akinek politikáját egyes konzervatív elemzők realistának nevezik, hagyományos módon szembeállítva a konstruktivista politikával.  Eszerint realista politikus az lenne, aki a realitásokból (a tényekből) indul ki és realitáshoz (tényekhez) igazodik. Ez – tegyük hozzá nyomban – nem zárja ki, hanem ellenkezőleg, magába fogalja a lehetségest vagy a másként is lehetségest: a realitás nem határozza meg, nem írja elő, nem jelöli ki, nem mondja vagy mutatja meg az egyedül (minden más lehetőséget kizáró) lehetségest, de behatárolja és egyúttal a lehetetlentől elhatárolja a lehetségest. Behatárolja, amennyiben a lehetségest a reálisan lehetségesre, az itt és most megvalósíthatóra korlátozza; és elhatárolja, amennyiben a lehetségest szembeállítja azzal, ami lehetetlen, vagyis azzal, ami ugyan elgondolható, elképzelhető vagy normatív, morális értelemben helyes, de reálisan nem lehetséges, azaz nem megvalósítható, irreális lehetőség. A realista politika így – a klasszikus megfogalmazás szerint – a lehetőségek, tehát a reálisan lehetséges lehetőségek művészete. Vagyis olyan politika, amely nem csak a realitást nem ismerő (nem látó, vak), a realitással szembenézni nem tudó vagy akaró (illúziókat, ábrándokat kergető, ködevő, álomhüvelyező)  politikával szemben, hanem a normatív és az utópikus politikával szemben is értelmezi magát: eszmék, elvek, normák nem lehetnek a politika cselekvés modelljei és mércéi, vagyis olyan ideái, amelyhez a valóságot hozzá kell igazítani, vagy aminek megfelelően a valóságot meg vagy újjá kell teremteni. Ebből viszont az következik, hogy egy politikai realista nem beszélhet – ellentétben Orbánnal, aki beszél ­– olyan törvényekről, amelyeket feltétlenül tiszteletben kell tartani; de nyugodtan beszélhet – a politikai realisták és az orbáni politikát realistáknak nevezők beszélnek is ­– a politika természetéről, mondván, hogy a politika lényege a hatalom, illetve a hatalom meg- és újjáteremtése.

A politikai konstruktivizmus szerint ellenben a társadalmi és így a politikai valóságban semmi sem az, ami: a dolgoknak nincs természete vagy lényege (a politikának sincs), itt ez vagy az nem ennek vagy annak született, hanem ezzé vagy azzá vált. A politikában tehát az, ami van, nem adott, hanem létrejövő, mégpedig újra és újra létrejövő, másrészt nem egy vagy egyféle, hanem sok vagy sokféle, tehát több mint egy vagy egyféle. Ezért a politikai konstruktivizmus szerint nincs olyan objektív realitás (legyen ez a dolgok természete, az „isteni” vagy „természetes” rend és annak törvényei, a „realitások”), aminek politikai cselekvőként meg kell felelnünk, amit figyelembe kell vennünk, amihez igazodnunk kell, hanem ez (ezek) is a képződő és plurális politikai valóság realitásai: ebben a realitásban jönnek létre, egyszersmind részt vesznek e realitás létrejöttében.

Rövid kitérőnk után most térjünk vissza állításunkhoz, mely szerint Orbán tusványosi beszédében a lehetetlen lehetőségek tereként megkonstruált politikai térre válaszképpen egy, a politikai realizmus értelmében realista, egyszersmind konstruktivista politikát vázol föl. Egy realistát, mert ez a politika mindenekelőtt a realitásnak kíván megfelelni, jelen esetben annak a realitásnak, amelyben bármi megtörténhet, illetve amelyben a lehetetlen a realitás. A realista Orbán ezért egyetért a konzervatívokkal, amennyiben szerinte is a valóságból (nem ideológiai konstrukciókból, utópiákból) kell kiindulni és a valóságnak (nem pedig ideológiáknak, ideáknak, utópiáknak) kell megfelelni; de egyetért Marxszal is, legalábbis annyiban, amennyiben Orbán szerint sem az elképzelt vagy beképzelt, hanem a valóságos valóságból kell kiindulni. Ámde ha a realitás az, hogy „bármi megtörténhet”, ha a lehetetlen a valóságos, mert érvénytelenné lettek azok a keretek s mércék, amelyben a politikát eddig értelmeztük, akkor ebből a realitásból kiinduló és ennek a realitásnak megfelelő politika már nem a lehetséges művészete, hanem a lehetetlen művészete: olyan politika, amely nem valamiféle előzetesen adotthoz igazodik, hanem olyan, amely maga termeti meg azt, amihez igazodik. Az orbáni határáthágó politika ilyen, s ezért az orbáni politikai realizmus egyúttal konstruktivizmus is. Avagy másképpen fogalmazva, az orbáni realista politika egyúttal forradalmi politika is: nem a múlt vagy a jelen jelöli ki számára a lehetséges (politikai cselekvés) kereteit, hanem maga teremti meg a lehetségest és annak kereteit.

 

Másutt ugyanakkor – mint már utaltunk rá – Orbán arról beszél, hogy vannak olyan törvények, amelyek feltétlenül tiszteletben kell tartani, mert különben „rámegyünk”. Itt Orbán minden bizonnyal azokról a törvényekről beszél, amelyeket „isteni törvények”-nek is szokott nevezni. Ez azt jelenti, hogy az orbáni konstruktivizmus egyúttal realizmus is, minthogy vannak olyan „objektív”, föltétlenül érvényes törvények, amelyeket nem hághatunk át; pontosabban áthághatjuk, de ha áthágjuk, akkor arra „rámegy az életünk, a családunk, a hazánk.” Ezzel összhangban Orbán egy deszekularizációs politikát folytat, mert úgy véli: Európa nagy tévedése és mai válságának ősoka az a politikai intézményeiben is testet öltött gondolat, miszerint az ember képes Isten és Isten törvényei nélkül is megszervezni az emberi világot; vissza kell tehát térni a modernitásban elhagyott igaz és jó útra, vagyis ismét a keresztény értékeket kell a politika középpontjába állítani. De az orbáni deszekuralizációs politika nem az isteni vagy a természetes rend földi megvalósítására irányul, hanem a nemzet és a (nemzet)állam újrateremtésére. E politika annak a tusványosi beszédben körvonalazott „illiberális, nemzeti alapokon álló”-ként megjelölt, de illiberális-nacionalista politikának is nevezhető politika része.

A liberalizmus és nacionalizmus a 19. században egymással elválaszthatatlanul összefonódtak, minthogy a modern liberális állam születésekor szövetséget kötött a nacionalizmussal. Az európai államok döntő többsége (a francia forradalom után) nemzeti elven legitimálják magukat, egyszersmind de facto is nemzetállamok kívánnak lenni: arra törekszenek, hogy a nemzeti és állami határok egybeessenek, amiből minimum egy nyelvi asszimilációs politika következett. Nem volt ez másképp minálunk sem, hiszen a 19. századi reformkort és a dualizmus korát dominálta az, amit liberális nacionalizmusnak szoktak nevezni. Liberálisnak azért, mert politikai projekt az egyéni szabadságjogok általánossá tételére irányult, nacionalistának azért, mert a magyar nemzet (nem csak a politikai értelemben vett magyar nemzet, hanem minimum a nyelvileg homogenizált magyar nemzet) és az önálló, szuverén, territoriális nemzetállam megteremtésére irányult.  Aztán a 20. század elejére a liberális nacionalizmus elveszítette dominanciáját, sőt a nacionalizmus fölülírta liberalizmust, hogy aztán a két világháború között és a második világháború alatt egymással összeegyeztethetetlenné, egymást kizáróvá váljanak. Ez mind a mai napig így van. A Fidesz a kilencvenes években ugyan megpróbálta a liberalizmust újra összekapcsolni a nacionalizmussal, de nem sikerült, vagy legalábbis föladta ilyen irányú próbálkozásait, és azt az örökséget viszi tovább, amelyet a nem nacionalista vagy antinacionalista nyugati liberalizmust magáévá tevő magyar liberálisok és az SZDSZ is továbbvittek, s amely szerint a liberalizmus és nacionalizmus olyan két dudás, aki egy csárdában nem fér meg. Ezért nem meglepő, hogy Orbán tusványosi beszédben (is) a liberális és a nemzeti elv két egymást kizáró elv: vagy-vagy, a kettő együtt nem lehet az állam- és társadalomszervezés központi elve.

Mindez természetesen nem indokolja, hogy illiberális-nacionalistának nevezzük a tusványosi beszédben fölvázolt orbáni politikát. Amiért mégis ezt tesszük, az pontokba szedve a következő: (a) Orbán e politikáról megfogalmazott mondatainak alanya nem az individuum, de még csak nem is a közösségek, hanem a nemzet és az állam, vagyis ebben az orbáni politikában nem az individuumok (szabadsága és autonómiája), de még csak nem is közösségek (szabadsága és autonómiája) állnak a középpontban, hanem az állam és a nemzet (szabadsága és autonómiája). (b) Az orbáni politika nemzetállam-központú. Nem csak azért, mert – bár erről Orbán Tusványoson nem beszélt – a nemzetállamot tekinti nemzetközi rendszer főszereplőjének, pontosabban arra törekszik, hogy ismét a vesztfáliai rendszer abszolútumai, a szuverén nemzetállamok legyenek a világpolitika, mindenekelőtt az európai politika főszereplői. Hanem azért is, mert minden egyéni-közösségi tevékenység végső formájának az államot tekinti, az egyén és az állam között pedig nincs igazán helye más közvetítőnek, mint a nemzetnek, és ezért is vonakodik elismerni a nem-állami (állam fölötti és állam alatti) szereplőket. (c) Ebben a politikában „a nemzeti érdek” abszolút előnyt élvez minden mással szemben. (d) Az orbáni politika olyan nemzetújjáteremtő vagy nemzetújjáépítő politika („a magyar nemzet nem egyének puszta halmaza, hanem egy közösség, amelyet szervezni, erősíteni, sőt építeni kell”). E politika alapkérdése nem az, hogy a sokféléből hogyan lehet közösséget létrehozni, hanem az, hogyan lehet a sokféléből egységet (egységes nemzetet) teremteni. Mindezek alapján tehát azt állítjuk, hogy tusványosi beszédben fölvázolt „illiberális, nemzeti alapokon álló” politika nem csak nem liberális, de nem is kommunitárius, hanem illiberális és nacionalista.

Fönt a tusványosi beszéd kulcsmondatává tett „bármi megtörténhet” értelmét abból az orbáni kordiagnosztikai konstrukcióból fejtettük ki, amely tömören így szól: (a) a lehetségest behatároló és a lehetetlentől elhatároló határok leomlottak; (b) a lehetetlen (vagyis a lehetségest meglepő) a valóságos. Eszerint a „bármi megtörténhet” azt jelenti, hogy bármi lehetséges, bármi, ami az eddig megszokott, bevett, elvárható, elképzelhető, elgondolható határain túl volt, bármi, ami ebben az értelemben meglepi a lehetségest. Ilyen lehetségest meglepő az három határáthágás és határkijelölés, amelyről fönt szó volt, és amely egyrészt a rendszerváltás helyett a világrendszerváltást, másrészt Nyugat helyett Keletet jelöli ki új referenciapontként, harmadrészt pedig a liberális demokrácia helyett az illiberális és nacionalista demokrácia mellett teszi le a voksát.

Ez a három határáthágás egy különös helyen elmondott beszédben történt: nem a parlamentben, de nem is egyszerűen a parlamenten kívül, hanem Bálványosi Szabadegyetemen. Ez a hely azért különleges, mert itt hagyomány szerint elhangozhatnak olyasmik, amik másutt nem, mert itt nincsenek tabuk, mert itt úgyszólván bármi megtörténhet, bármi lehetséges. Orbán Viktor 2014-ben hű volt e hely „szelleméhez”. Tusnádfürdőn a Bálványosi Szabadegyetemen elmondott beszédében körvonalazott politika jelszava nem ez:„Légy realista: tedd a lehetségest!” Hanem ez: „Légy realista: tedd a lehetetlent!”

Hogy a jövőben Orbán mit tesz, mi lesz az a lehetetlen, amit tesz, vagyis mi is lesz az a „bármi”, ami „megtörténhet”, nem tudjuk, mert csak politikai elemzők vagyunk, akik Minerva baglyához hasonlóan baglyok: alkonyatkor kezdik meg röptüket. Ám ha figyelembe vesszük, hogy a tusványosi beszéd a határon inneni és határon túli magyarok egyik közös helyszínén hangzott el; hogy a beszéd elején Orbán a határon túli magyaroknak egy morális (jó és rossz között a jó győzelmével véget érő küzdelemként) fölvázolt narratívában azért mondott köszönet, mert az ő voksaik tették lehetővé, hogy a „nemzeti erők”-nek kétharmados többsége legyen a parlamentben; hogy beszéd zárómondata ez: „Könnyen lehet, miután bármi megtörténhet, hogy eljön a mi időnk.”; végül hogy a mi a „Kárpát-medencei magyar közösséget”-et jelenti – ha tehát mindezt figyelembe vesszük, akkor bagolyként és a kelleténél nem homályosabban annyit mondhatunk: meglepő (határáthágó) lépések várhatóak a határokon átívelő nemzetegyesítés politikájában.

 

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország