A hazai diplomácia és a Nyugat- Balkán

A megannyi történelmi előzményből is táplálkozó sokirányú kapcsolatoknak köszönhetően nem szorul hosszas bizonyításra, hogy a mindenkori magyar politikai vezetésnek komoly figyelmet kell, és kellett fordítania a volt Jugoszlávia (Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Koszovó, Macedónia, Montenegró) és Albánia alkotta térségre. A Nyugat-Balkán a mostani és az előző Orbán-kormány gazdasági diplomáciájának és nemzetpolitikájának is egyaránt kitüntetett, habár meglehetősen „veszélyes” területe.

Magyar motivációk nehéz terepen

Annak ellenére lehet veszélyesnek minősíteni a volt Jugoszlávia területét, hogy a Szerbia elleni 1999-es NATO-légicsapások óta a biztonsági helyzet lényegesen javult. Igen jelentős fejlemény, hogy a volt Jugoszlávia két legfejlettebb tagköztársasága, Szlovénia és Horvátország egyaránt tagja lett a NATO-nak és az Európai Uniónak. Az összes többi délszláv állam, valamint Albánia is szeretne részese lenni az euroatlanti integrációnak, ám alapelvárás velük szemben, hogy biztosítsák a térség békéjét. Ez a törekvés és ez az elvárás fegyelmező ereje olyan nagy, hogy 2001 óta nem is került sor fegyveres konfliktusra sem az adott országok között, sem azokon belül. És ez a törekvés és elvárás ösztönözte (többek között) a térség két legfontosabb, de egymással szemben ellenséges államát, Szerbiát és Horvátországot kapcsolataik normalizálására is. Egy-egy érzelmektől fűtött politikusi nyilatkozat időnként felháborodást vált ki Belgrádban vagy Zágrábban (mostanában a szerb cirill betűk vukovári használata borzolja valamelyest a szerb-horvát viszonyt), de szemmel láthatóan egyik fél sem kívánja túlfeszíteni a húrt. Szerbiának több oka is van a visszafogottságra, az egyik éppen az, hogy mivel Horvátország 2013 óta az Európai Unió tagja, joga van megvétóznia Szerbia majdani EU-csatlakozást, amiért is a szerb politikának elemi érdeke minél jobb kapcsolatokat kiépíteni a horvát szomszéddal.

Teljes nyugalomra azonban mégsem lehet számítani. Bár az 1995-ös daytoni megállapodás óta nincs fegyveres konfliktus, Bosznia-Hercegovinában továbbra is élesek a nemzetiségi ellentétek,  s ezek erősen bénítják a szövetségi államot. A koszovói kérdés pedig továbbra is megoldatlan, minthogy Szerbia nem hajlandó elismerni egykori déli tartománya, Koszovó függetlenségét, amelyet 2008-ban kiáltottak ki. Ám az EU nyomása újra és újra átsegítette az EU-hoz csatlakozni kívánó szerb és albán felet azokon a kisebb-nagyobb válságokon, amelyek Koszovóban az elmúlt egy évtizedben robbantak ki. A 2013-es szerb-albán megállapodásoknak köszönhetően, nem kis döccenők közepette, a koszovói szerb önkormányzatok elkezdtek betagozódni a koszovói államstruktúrába, vagyis a felek mintha elkezdenének megtanulni egymás mellett élni. A számtalan háborúval teletűzdelt délszláv történelem azonban óva kell, hogy intsen a túlzott optimizmustól.

A mindenkori magyar kormánynak tehát egy nemzeti-nemzetiségi ellentétekkel terhelt térségben kell érvényesíteni az érdekeit. Ezt némiképp megkönnyíti, hogy az 1989-90-es rendszerváltozás óta az egymást követő magyar kormányok alapvetően nem folytattak merőben más Nyugat-Balkán politikát, bár a hangsúlyokat tekintve eltértek egymástól. A térség fontosságával mindegyik kormányzat tisztában volt, párthovatartozástól függetlenül fontosnak tartotta a magyar kisebbségek jogainak védelmét és a magyar gazdaság piachoz juttatását; és azt is látta mindegyik, hogy mindehhez béke és minél nagyobb stabilitás szükséges.

A biztonság megteremtéséhez, illetve megtartásához a magyar kormányok az egyik legjobb eszköznek a térség országainak a NATO-hoz és elsősorban az Európai Unióhoz való közelítését tekintették, és ezt Magyarország 2004-es EU-csatlakozása óta igyekeztek is elősegíteni. Ugyanezt az irányvonalat követi Orbán Viktor 2010 óta. Ráadásul régi magyar törekvés, hogy a horvátországi és a vajdasági magyarok az Európai Unió területén belül találják magukat. Ez Horvátország 2013-as csatlakozásával megvalósult, Szerbia esetében viszont a csatlakozás jelenleg is kérdéses, és rövid időn belül nem is várható – miközben a kettős állampolgárságról szóló törvénynek köszönhetően a magyar állampolgárságot felvevő vajdaságiak úgy lesznek az EU állampolgárai (is), hogy egyúttal egy nem EU-tagállam, Szerbia állampolgárai maradnak. Így a kapcsolattartás a magyar anyaországgal az érintett személyek számára könnyebbé vált.

Az Orbán-kormány Nyugat- Balkán-politikája tehát nem abban tér el az elődeiétől, hogy az itteni országok EU-csatlakozását elősegíteni törekszik, hanem abban, hogy nyilvánosan és támogatóan még többször és még több helyen kiáll ezen országok EU-orientációja mellett. A magyar kormányfő (Orbán Viktor) nyilvánosan támogatta nemcsak Szerbia és Horvátország, de Macedónia és Albánia Európai Unióhoz való közeledését is. Egészen odáig ment, hogy 2011-ben bírálta Görögországot 2011-ben, amikor is egy brüsszeli nyilatkozatában abszurditásnak nevezte, hogy Macedónia elnevezése körüli vita miatt (Görögország követelte a macedón állam nevének megváltoztatását, arra hivatkozva, hogy neki van egy ilyen nevű tartománya) nem lehet elkezdeni a csatlakozási tárgyalásokat.[1]

Figyelemreméltó, hogy Orbán Viktor ezen alkalmakkor tartózkodott az EU éles bírálatától, melyet máskor s másutt Magyarország-EU viszonylatban többször is megfogalmazott. A magyar kormányfő ezekben az országokban az EU propagálója lett, bár az is igaz, hogy időnként utalt az Európai Unióval való összeütközéseire. Ezzel együtt is kifejezetten biztatta a balkáni államokat az EU-hoz való közeledés folytatására. A továbbiakban a magyar diplomácia két fő vonalát vesszük szemügyre részletesebben: a gazdasági és a nemzetpolitikai (kisebbségvédelmi) vonalat.

Magyar gazdasági diplomácia

A magyar érdekérvényesítést befolyásolja, hogy a jelentősebb közép- és nagyhatalmak a Balkánon is aktívan jelen vannak. Oroszország ma is erőteljes befolyással bír Szerbiában, amit jól mutat, hogy a szerbiai kulcsfontosságú olajipari cég, a NIS többségi, 56%-os tulajdonrészével az orosz Gazprom Neft rendelkezik. Ugyanakkor Szerbia külkereskedelme inkább nyugati orientációjú (az EU-val való kereskedelem volumene 2012-ben elérte az 58%-ot[2]), Oroszország (Olaszországot, Németországot követően) csak a harmadik legfontosabb kereskedelmi partner.

Magyarország ma már Szerbia ötödik legfontosabb kereskedelmi partnere, ami a korábbiakhoz képest jelentős előrelépésnek mondható.[3] Szép eredményt értek el a magyarországi exportőrök Horvátország vonatkozásában is: A 2013-as adatok azt mutatják, hogy Magyarország ott található Horvátország első tíz legfontosabb kereskedelmi partnerei között, bár e tekintetben itt is Németország és Olaszország a legjelentősebb. Olyan magyarországi cégek tevékenykednek már több, mint egy évtizede Horvátországban, mint a Fornetti, a kiskereskedelmi CBA, az OTP, vagy éppen az olajipari MOL. A magyar gazdasági pozíciók tehát jelentősek horvát földön, s ez konfliktusok forrásának bizonyult. E konfliktusok közül a legismertebbhez a MOL és az INA körüli események vezettek.

AZ INA irányítási jogának, majd részvényei relatív többségének (47%) MOL általi megszerzésére 2003-2008 között került sor, majd 2011-ben az Orbán-kormány kezdeményezésére a magyar állam megszerezte a MOL 21%-os tulajdonrészét. Ez azt jelenti, hogy a magyar állam képviselői elvileg befolyásolni tudják a MOL-on keresztül az INA működését, bár valódi befolyásolási kísérletekről egyelőre nincs tudomásunk. Ennek ellenére nem meglepő, hogy a magyar befolyást sokallja a szociáldemokrata Zoran Milanović vezette horvát kormányt, és 2013-2014 fejleményei is azt mutatják, hogy a horvát szervek igyekszenek visszaszorítani a magyar befolyást az INA-ban. A jó magyar-horvát kapcsolatokról és Horvátország EU-csatlakozásának magyar támogatásáról szóló korábbi politikusi nyilatkozatokat, épp a horvát csatlakozás megtörténte után, a magyar-horvát érdekellentét kiéleződése követette. Jól mutatja ezt Hernádi Zsolt (volt MOL vezér) magyar sajtóban is részletesen tárgyalt ügye, mely természetesen csak egy mellékszál (bár fontos mellékszál) abban a küzdelemben, amelynek tétje, melyik fél kerül ki győztesen az INA vezetéséért vívott jogi-politikai harcban. A magyar és a horvát kormányfő 2013. októberi megbeszélésükön enyhíteni igyekezett a feszültséget, azt hangoztatva, hogy nem egy cégtől függ a horvát-magyar kapcsolatok jövője. A probléma ezzel együtt a mai napig megoldatlan.

AZ INA-hoz képest egyelőre jóval kevésbé látványos téma, de az Orbán-kormány komoly érdeklődést mutat az Adriai-tenger partján cseppfolyós földgáz (LNG) fogadására képes terminál esetleges létesítése iránt, amely az Észak-Afrikából és a Közel-Keletről származó földgázt fogadná. Az ügy régi, mert erre még a Gyurcsány-kormány tett javaslatot 2006-ban, a legfrissebb hír szerint 2019-re épülhet meg a krki terminál, amely biztosítaná a lengyel, a cseh, a szlovák és a magyar piac számára is a földgázellátást. A magyar állam – és más országok – célja az ország energiaellátásának diverzifikálása, vagyis hogy az ne függjön túlzottan egy partnertől, ez esetben Oroszországtól.

Szerbia könnyebben kezelhető a magyar kormány számára. A szerb-magyar kapcsolatokat általában az befolyásolja, hogy Szerbia EU-csatlakozásához Magyarország támogatása is elengedhetetlen. Vojislav Koštunica kormánya (2003-2008) felemásan állt az Európai Unióhoz való csatlakozást illetően, így nyugodtabban vállalta a magyar féllel való konfliktust, például több ízben visszautasította a szerbiai nemzetiségi politika magyar bírálatát. A Koštunicát követő kormányok viszont – pártszínezettől függetlenül – már egyértelműen az EU-hoz csatlakozás hívei, így azok tartózkodtak a magyar-szerb kapcsolatok kiélezésétől; gazdasági téren sincs tudomásunk az INA/MOL-ügyhöz hasonló érdek-összeütközésről. Sőt, a magyar és a szerb állam álláspontja olyan kulcsfontosságú kérdésben esik egybe, mint az orosz vezetéssel megvalósítandó, Magyarországon és Szerbián egyaránt átmenő „Déli Áramlat“ gázvezeték megépítése. A két ország annak ellenére tart ki a projekt mellett, hogy az ukrajnai válság miatt súlyosan megromlottak a nyugati országok és Oroszország kapcsolatai, ráadásul az Európai Unió, illetve az Európai Bizottság már egy ideje – az ukrán válság kiéleződése előtt is – ellenérzésekkel viseltetik a Déli Áramlat kivitelezésének módjával szemben, mert a gázszolgáltató egyúttal a gázvezetékek tulajdonos is lenne.

Szlovéniának is fontos kereskedelmi partnerei a magyarországi cégek: 2012-ben Magyarország a 6. helyet foglalta el Szlovénia külkereskedelmi partnereinek ranglistáján. Rendszeresek a szlovén-magyar üzleti találkozók. Politikai vonalon múló feszültséget okozott Borut Pahor szlovén kormányfő kiszivárgott kijelentése, mely szerint amint véget ér a magyar EU-elnökség, Szlovénia a magyar kormány elszigetelésre fog törekedni. Azóta már több kormány is követte egymást Szlovénia élén, de a szlovén és magyar állam között komolyabb gazdasági-politikai konfliktusról nincs tudomásunk.

Az Orbán-kormány a gazdasági kapcsolatokat Bosznia-Hercegovinával és Macedóniával is erősíteni kívánja. Ennek elősegítésében a magyar gazdasági kamara is részt vett az elmúlt években:konferenciákat tartott üzletembereknek, és  közreműködésével alakult meg a magyar-macedón gazdasági vegyesbizottság. Szijjártó 2013-ban Szarajevóban jelentette be, hogy a  magyar kabinet támogatja az MVM Magyar Villamos Művek Zrt. szerepvállalását Bosznia-Hercegovina villamosenergia-hálózatának fejlesztésében[4].

Nemzetpolitika a Balkánon

Nyilvánosan az Orbán-kormány részéről nem hangzottak el kritikai észrevételek a becslések szerint mintegy 16 ezer főnyi horvátországi magyar kisebbséggel kapcsolatos állami politikával szemben. A délszláv háborúk okozta elvándorlás miatti népességcsökkenés apasztotta az ottani magyar közösség létszámát,  az asszimilációs veszély jelentős.

A magyar kormány számára fontosabb a szerbiai magyar kisebbség helyzete, már csak létszáma miatt is (a szerb statisztikai adatok szerint 250 ezer főre tehető[5]). Hatalompolitikai szempontból fontos volt az Orbán-kormány számára, hogy a szerb állam nem akadályozta az ottani magyarokat a magyar állampolgárság felvételében, így számos vajdasági magyar lehetőséget kapott a 2014-es magyarországi parlamenti választáson való részvételre; a határon túli magyar szavazók, beleértve a vajdaságiakat, 95%-os többséggel támogatták a Fideszt. A szerb fél kettős állampolgársághoz való jóindulatú hozzáállása hozzájárult a jó szerb-magyar államközi kapcsolatokhoz.

Első ránézésre a szerbiai nemzetiségi politika miatt nincsenek feszültségek a szerb és a magyar állam között. A magyar fél több ízben is kedvezően nyilatkozott a Magyar Nemzeti Tanácsról, amelyet egy 2009-es törvény hozott létre, elkülönült szervezeti státusszal. Az MNT egyfajta kulturális autonómiát kapott a szerb államtól, amelyben intézményalapítási jog is benne foglaltatott, széles körű véleményezési joggal a kisebbségeket érintő oktatási-kulturális kérdésekben. 2014 októberében a magyar közösség tagjai ismét megválaszthatják az MNT 35 tagját, amelynek többségét eddig a VMSZ (Vajdasági Magyarok Szövetsége) adta.

Nem jelentéktelenek a vajdasági magyar politikusok szerbiai pozíció: a VMSZ tagja a vajdasági tartományi koalíciónak, a koalíciós egyezségnek köszönhetően pedig Pásztor István, a VMSZ elnöke lett a vajdasági képviselőház elnöke. Az új, Aleksandr Vučić vezette szerbiai kormányban is részt vesz a VMSZ, négy államtitkár révén.

A magyar kisebbségnek hosszú évek óta a nap 24 órájában sugároz magyarul az Újvidéki Rádió, de több órás magyar adása van az Újvidéki Televíziónak is, ezen kívül a magyaroknak több más magyar nyelvű rádió és tévé-állomás is rendelkezésükre áll, magyar nyelven jelenik meg a Magyar Szó napilap is.

Fontos szimbolikus gesztusokra is sor került: 2013-ban a szerb parlament nyilatkozatban ítélte el a magyar lakosság ellen 1944-45-ben elkövetett cselekményeket. Áder János magyar államfő a szerb parlamentben kért bocsánatot azokért a bűntettekért, amelyeket a második világháború idején a magyar hatóságok (katonai és csendőralakulatok) a szerb lakosság ellen követtek el: az újvidéki mészárlásokért. Tomislav Nikolić szerb elnök és Áder János Csúrogon még aznap egymás után koszorúzták meg az ártatlanul kivégzett szerbek és magyarok emlékműveit. A szerb deklaráció és a főhajtás azért volt fontos, mert az 1990-es évek elejéig tabunak számított az 1944-45-ös, vajdasági magyarokat is érintő megtorlás, ám nemrég nem a szerb parlament említett nyilatkozata, a szerb állam nevében,hivatalosan is elítélte az akkori vérengzéseket.[6]

Mindennek ellenére kisebb-nagyobb zavarok így is előfordultak. 2011-ben komoly magyar nyomás hatására módosította szerb parlament a rehabilitációs törvényt, amely eredetileg kizárta a rehabilitációból, illetőleg a kárpótlásból a II. világháború idején tevékenykedő megszálló csapatok tagjait. A magyar kritikák szerint ez a magyarok elleni kollektív büntetést jelentett volna, és elfogadhatatlannak minősítették a törvény szövegét. Az akkori belgrádi nagykövet, Nikovitz Oszkár a Tanjugnak adott nyilatkozatában alig burkolt fenyegetést intézett a szerb politikusok felé, amikor így fogalmazott: “Nem mondjuk azt, hogy Magyarország nem fogja támogatni Szerbia EU-tagjelöltségét, de Szerbia megnehezíti, hogy segítsünk neki”. A magyar nyomás hatására pontosították a törvényt, s eszerint amennyiben az érintett tisztázni tudja magát bírósági eljárás során, akkor nem zárható ki a rehabilitációból[7].

A magyar külpolitika nem bírta magában tartani rosszallását akkor sem, amikor a szerb alkotmánybíróság 2014 elején hatályon kívül helyezte a Magyar Nemzeti Tanácsról szóló törvény több passzusát. Németh Zsolt külügyi államtitkár különösen sérelmesnek nevezte azt, hogy a szerb alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősíti a nemzeti tanács és az anyaország kapcsolatát.[8] Az MNT szerb alkotmánnyal való összhangba hozását eddig nem sikerült megoldani, bár várható, hogy a szerb parlament erről hamarosan tárgyalni fog.

A szerb nézőpont szerint a szerbiai kisebbségért aggódó magyar fél nem eléggé hiteles, mert a néhány ezres magyarországi szerbek helyzete korántsem kielégítő. Ezek a hangok markánsabbak voltak a Koštunica-kormány idején (nem beszélve a Milošević-korszakról), ám azóta magas rangú szerbiai politikusok ez ügyben tartózkodni szoktak Magyarország nyílt bírálatától. Ez azonban nem jelent elégedettséget, legalábbis erre utal a két szerb parlamenti  képviselőnek a magyarországi látogatásukról szóló, illetékes bizottsághoz eljutatott 2012-es jelentése[9]. A dokumentumban kifogásolták a magyarországi nemzetiségek parlamenti képviseletének hiányát, kifejezték aggodalmukat, hogy a szerb iskolák önállósága a tervezett központi oktatásirányítás miatt csorbát szenvedhet, és elégedetlenségüket fejezték ki a Magyarországon működő szerb intézmények költségvetési támogatása miatt is. Aligha minden célzás nélkül idézte a két politikus a szerb küldöttség résztvevőinek, így a vajdasági kormány és a szerb parlament képviselőinek véleményét, miszerint “a szerbiai magyarok és más kisebbségek a legmagasabb szintű európai- és világsztenderdeknek megfelelő jogokat élveznek”.

Összegzés

A magyar diplomácia minisztériuma a harmadik Orbán-kormány kezdetén felvette a Külgazdasági-és Külügyminisztérium nevet, jelezve ezzel is, hogy a magyar külpolitika egyik legfontosabb célja a piacszerzés kell, hogy legyen. Cezúráról azonban nem beszélhetünk, hiszen a külgazdasági kapcsolatokat a Fidesz-kormány kezdetektől fogva kiemelt fontosságúnak minősítette, és ebből a vázlatos összeállításból is kiderült, hogy a gazdasági diplomácia a Nyugat-Balkánon már 2010 óta kiemelt fontosságot kapott. Mindez összhangban van azzal a többször is hangoztatott céllal, hogy Magyarország külkereskedelmi szerkezetét úgy kell átalakítani, hogy a kereskedelem volumenének minél kisebb hányada származzon az Európai Unió tagállamaiból, vagyis több lábon kell állni ezen felfogás szerint. A Nyugat-Balkán ennek a célnak az elérésében fontos állomás lehet, mivel Horvátország és Szlovénia már EU-tagok, de kiemelt jelentősége van az EU-tagsággal még nem rendelkező Szerbiának is. A Külgazdasági-és Külügyminisztérium nemrég létrehozta a Balkán-főosztályt, ezzel is jelezve ennek a félszigetnek a politikai-gazdasági fontosságát Magyarország számára. A gazdasági diplomácia eredményessége e tekintetben valamelyest mérhető lesz, hiszen a következő évek statisztikai adatai elárulják majd, sikerült-e tovább növelni a magyar exportot a délszláv államokba, illetve sikerült-e itt további piacokat szerezni.

Ami a magyar kisebbség helyzetét illeti, elsőre kedvezőnek látszik a kép, ám mélyebbre nézve már lehet találni feszültségeket is keltő gondokat. Ezzel együtt is a szerbiai magyarok esetében nem beszélhetünk államilag szervezett nemzetiségi elnyomásról, az ottani magyarokat inkább sújtja Szerbia általánosan rossz gazdasági helyzete. Hasonlót lehet elmondani Horvátország esetében is.

Az Orbán-kormány Nyugat-Balkán politikája vegyes képet mutat, bár a magyar külpolitika ezen részében kevesebb a nyílt összeütközés, mint a magyar-EU-kapcsolatokban. A magyar kereskedelmi forgalom javulása már az előző kormányzati ciklusokban megfigyelhető volt, erre tehát lehetett építeni. A szerbiai magyar kisebbség jogi helyzete, különösen a miloševići érához képest javult, bár ehhez a körülmények szerencsés összjátéka (EU-hoz közeledés, más politikai vezetőség) is kellettek. A horvátországi INA körüli hatalmi játszma újabb feszültségeket hozhat a horvát-magyar állami kapcsolatokba. A magyar külpolitika javára írandó, hogy a maga eszközeivel segíteni igyekezett a számára szerencsésnek tűnő folyamatokat. Ám ahogy az elemzés elején érzékeltettük, a magyar aspirációk minél jobb érvényesítéséhez béke és stabilitás volt és lesz szükséges. Ha ez megbomlik, sok minden borulhat. Egy példával érzékeltetve: egy újabb boszniai-hercegovinai polgárháború a szerb és a horvát lakosság ottani jelenléte miatt komolyan érintené Horvátországot és Szerbiát, s így a jelenlegi viszonylagos béke veszélybe kerülhetne a volt Jugoszlávia területén.


[1] MTI, 2011. április 14.

[2] Lásd a Magyar-Szerb Kereskedelmi és Iparkamara Szerbiáról szóló anyagát

http://hipa.hu/RegioInfoDownload.aspx?RegionID=bb7c0b20-c6d0-4500-8abe-2c5e48d306d2.

[3] МЕСЕЧНИ СТАТИСТИЧКИ БИЛТЕН, 5/2014. Републички завод за статистику, 46.- 47. oldal

http://webrzs.stat.gov.rs/WebSite/

[4] MTI 2013. május 24.

[5] Републички завод за статистику. A Szerb Statisztikai Hivatal 2011-es népszámlálásának előzetes adatai erről a linkről érhetőek el

http://popis2011.stat.rs/?page_id=2162

[7] Zakon o rehabilitaciji, 2011 decembere

[8] MTI 2014. január 20.

[9] Извештај народних посланика Александра Чорића и проф. др. Лјубише Цтојморовића о посети Мађарској од 14.до 16. децембра 2012.године. 2014. szeptember 21.  

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország