Budapesti programok kohéziós tükre

2014 szeptemberére lezárult a programvisszatartás kora. A jelöltek, illetve a pártok az önkormányzati kampány során publikálták, vagy újra publikálták programjaikat. Ezért most mi is elővesszük a tavaszra kidolgozott szempontrendszerünket: megvizsgáljuk, hogy van-e a fővárosi indulóknak stratégiájuk és mondanivalójuk az egyre növekvő társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére, van-e bármilyen víziójuk a társadalmi interakció mélyítéséről, a részvételi demokrácia erősítéséről, tehát programjuk elősegíti-e a társadalmi és gazdasági kohézió fejlődését a fővárosban? Elemzésünk nem pusztán jelölti  és program vizsgálat, hanem a Méltányosság egy speciális megközelítésű programanalízise melyben a legfőbb vizsgálati szempont az, hogy az adott programban található ígéretek, illetve vállalások mennyiben segítik a főváros kohéziós folyamatainak fejlődését. Ugyanis Nyugat-Európában a kohézió kérdése egy fontos elemzési dimenzió, hiszen a kutatások szerint a társadalmi és gazdasági kohézió mértéke befolyásolja egy adott ország, vagy régió társadalmi, illetve gazdasági fejlettségét. Mi ebből a kohéziós aspektusból való analizálásból látunk keveset ma Magyarországon, és ezért is teszünk kísérletet arra egyedüliként, hogy ebből a kohézió nézőpontból vizsgálva tárjuk fel Tarlós István, Bokros Lajos, Csárdi Antal és Staudt Gábor programját.

Csárdi Antal programja

Az LMP programja szerint a szociális és társadalmi különbségek kialakulása – tehát, mondhatnák, a szociális kohézió meggyöngülése – részben a kerületek között fönnálló anyagi és infrastrukturális különbségekre vezethető vissza. Hogy ne az számítson, hogy egy budapesti polgár az út melyik oldalán lakik, a program ezt javasolja: a főváros harmonizálja a kerületek szociális támogatórendszerét. Az utóbbi alatt az LMP programja nem csak a hajléktalanok vagy az elszegényedett rétegek számára biztosított szociális védőhálót érti, hanem az egészségügyi ellátórendszert is, amely, állítja a dokumentum, szintén igazságtalanná vált, köszönhetően a decentralizált, normatív alapú önkormányzati segélyezésnek és a 2008 óta befogyasztott ellátási összegeknek.

A kerületek és lakosaik közötti gazdasági különbségek felszámolására a környezetvédelem szempontjaiból kiindulva tesz javaslatot az LMP: az alacsonyabb jövedelműek megélhetési költségeit energiahatékonysági beruházásokkal lehetne mérsékelni, a fejletlenebb területek gazdaság élénkítését pedig zöld beruházások támogatásával kellene megvalósítani.

Az LMP programjában megtaláljuk tehát a szociális és gazdasági kohézió elősegítésére való törekvés csíráit, de fölbukkan benne egy, a politikai kohéziót fejlesztését célzó javaslat is. Eszerint az önkormányzatok és a helyi oktatási intézmények kötelesek lennének olyan tréningeket, iskolagyűléseket, mediációkat és békítő köröket szervezni, illetve támogatni, amelyek nem csak bevonják a diákokat a helyi ügyekbe, hanem ennek folyamán vita- és empatikus képességüket, valamint szociális érzékenységüket is fejlesztik. A választókorú és az ennél fiatalabb állampolgárok ily módon történő aktivizálása a megosztott magyar társadalom politikai kohézióját erősíthetné helyi szinten.

Az LMP tehát megpróbál innovatívan túllépni a hazai programalkotás megszokott keretein, mégpedig azzal, hogy újfajta szempontokat kísérel meg bevezetni és érvényesíteni a problémák meghatározása és azok megoldására tett javaslatainak kidolgozása során. Teszi mindezt úgy, hogy a szociális, a gazdasági és a politikai kohézió erősítésére felvonultatott megoldások mind koherensen illeszkednek a párt zöld, a környezettudatosságot és a fenntartható fejlődést preferáló gondolatiságába.

Tarlós István programja

A Fidesz által támogatott Tarlós István 2009-es programja az újrázásra készülő főpolgármester-jelölt bevallása szerint még mindig érvényben van, ezért az alábbiakban ezt a dokumentumot fogjuk elemezni. Az LMP-hez hasonlóan Tarlós is az egészségügyi ellátás kerületenként változó minőségét emeli ki, mint azt az egyik legfontosabb megoldandó problémát, amelynek orvoslásával a szociális egyenlőtlenségek mérsékelhetőek, s ezzel a gazdasági és szociális kohéziós folyamatok elősegíthetőek.

Tarlós István programjában a szociális és gazdasági kohézió fejlesztése kéz a kézben jár: a szociálpolitikának (például a szociális juttatásoknak) a mindenkori gazdaságfejlesztési és munkahelyteremtési politikát kell támogatnia. A gazdaságfejlesztési koncepciójának célja pedig az, hogy olyan új, városon belüli regionális központok jöjjenek létre, amelyek befektetés- és tőkevonzó képességükkel képesek elősegíteni a kerületek közötti gazdasági kohézió. A korábbi segélyezési politika helyett a gazdaságfejlesztésből így keletkező plusz adóbevételi forrásokat elsősorban olyan programokra kell költeni, melyek célja munka világába való visszavezetés.

A program hangsúlyos eleme a cigányság gazdasági és szociális problémáinak a kezelése. A több tízezer főt számláló fővárosi kisebbség helyzetének javítása nélkül, hirdeti a dokumentum, nem kaphat új lendületet a budapesti gazdasági és szociális kohézió. Tarlós az oktatásban látja a probléma megoldását, valamint a cigányságot támogató szociális háló újraszervezésében (többek között a kisebbségi önkormányzatokra erőltetett szociális feladatoknak a megfelelő alapellátás és szakellátás felé való terelésében).

A kohézió politikai aspektusa Tarlós István programjában is megjelenik, de csak a már jól megszokott formában, hiszen az oktatási intézmények helyett itt is a civil szervezetek kapják a fő szerepet a politikára és az együttműködésre való nevelésben.

A program részletes, jól tagolt, nem ragad le a helyzetértékelésénél és a problémafelvetésnél, hanem stratégiai alapelveket fektet le, és ezek alapján konkrét megoldásokat is kínál a különböző szakpolitikai kihívásokra. Azonban Tarlós István és szakmai csapata hiába utal már 2009-ben arra, hogy a cigányság gazdasági és szociális felzárkóztatása nélkül nem lehetséges szűkíteni a budapesti társadalmi ollót, főpolgármestersége alatt mégis elszalasztotta azt a lehetőséget, hogy igazán újfajta aspektusokból vizsgálja a város kohézióval összefüggő problémáit, és innovatív megoldásokat adjon a kialakult helyzetre.

Bokros Lajos programja

Bokros Lajos választási programjában meglehetősen nagy hangsúlyt fordít a strukturális kohézióra. A leszakadó, problémásabb külső-belső kerületek felzárkóztatási stratégiája a program második pontjában, a többi programelemhez képest elég nagy terjedelemben kerül kifejtésre. Azonban nem kapunk kellően átfogó és komplex képet a problémáról, s erre vonatkozóan még konzisztens cselekvési tervet vagy kézzel fogható ígéreteket sem fogalmaz meg a dokumentum. Ráadásul a probléma kiterjedtségét túlságosan is alábecsülni látszik Bokros, hiszen csak három kerületet (VII. kerület egy része, VIII. és IX. kerület) nevez meg, mint az elszegényedési trend gócpontjait, holott Budapest számos kerülete küzd még hasonló problémákkal (elég csak a X. kerület bizonyos részeire gondolni).

A strukturális kohézióról szóló rész tehát fontos problémát vet fel, de ezt nem követi egy kiérlelt megoldási javaslat felvázolása, csupán bizonytalanul megfogalmazott, elnagyolt ötletfoszlányokat találunk (például: „kis léptékben sor kerülhet önkormányzati bérlakások építésére, ha van vállalkozó kisméretű, de nagyon korszerű, olcsó és energiatakarékos lakások felépítésére”).

A program egyik legnagyobb pozitívuma, hogy a szociális kohézió kérdéseivel több bekezdésben is kiemelten foglalkozik, ugyanakkor a feltárt problémák kezelésének „mikéntjével” itt is adós marad. A szociális kohézió két kulcsterületén, vagyis az egészségügyi ellátás és a szociális támogatások területén Bokros a fővárosi önkormányzatnak csupán egyfajta kormánnyal szembeni ellensúlyi szerepet szán.

Ez a politikai pozícionálás háttérbe szorítja a szociális leszakadás problémáját, s gátolja az ennek kezelésére vonatkozó javaslatok megfogalmazását. Az önkormányzat „passzív támogató” szerepben tűnik fel, legfőbb feladata a szociális hálót erősítő civil, illetve egyházi kezdeményezések felkarolása. Ugyanakkor az önkormányzat aktív, kezdeményező, „programgazda” aktorként való megjelenítése teljesen hiányzik. Bokros programjában így egy, kizárólag a civil társadalomra hagyatkozó, saját kezdeményezéseknek híján lévő helyi hatóság képe rajzolódik ki.

A programnak komoly hiátusa, hogy a gazdasági kohézióval csak érintőlegesen foglalkozik. A helyi munkahely-teremtési programok, a beruházások ösztönzése és a koordinált gazdasági felzárkóztatás a gazdasági kohézió nélkülözhetetlen eszközei, melyekről a dokumentum lényegében csak annyit mond, hogy a főváros az új P+R területek kialakítása, „a közlekedésieszköz-váltási csomópontok a város megújulása, netán új munkahelyek létrehozása tekintetében is vezető szerepet játszhat”. Bokros programja a helyi gazdaságfejlesztésre vonatkozóan sem rendelkezik átfogó koncepcióval, viszont egyértelműen hitet tesz a neoliberális alapelvek gazdaságélénkítő hatása mellett.

Staudt Gábor programja

A Jobbik Budapest-programja a főváros és más szereplők konfliktusának felvázolásával (tehát közvetetten) a strukturális kohézió krónikus hiányát írja le. Budapest ezekben a „harcokban” a párt szerint rendre alulmaradt: a kerületekkel szemben az idegenfogalmi adó reformjakor, a kormányzattal szemben az EU-s források elosztása során. A program túllép az egyszerű problémafelvetésen, és igyekszik komplex megoldástervezetet vázolni Budapest és az egyes kerületek konfliktusos viszonyának kezelésére. Egyrészt a főpolgármester hatáskörét és jogkörét (például: törvénykezdeményezési jog) erősítő Budapest-törvény elfogadását javasolja, másrészt egységes költségvetési elszámolási rendszer bevezetését kezdeményezi. Az utóbbi jól nyomon követhetővé tenné a keresztfinanszírozást, növelheti a transzparenciát, és a kerületek közötti kohéziót is előmozdíthatná.

A Jobbik külön fejezetet szentel a gazdasági kohézió egyik alappillérének, a munkahelyteremtésnek, de erre vonatkozóan nincs átfogó koncepciója, és hiányzik az innovatív megközelítés is. A „segély helyett munka” gondolat ugyanis az Orbán-kormány gazdaság- és szociálpolitikai felfogásának egyik sarokköve. A workfare-típusú rendszer koncepciója tehát nem újkeletű, a Jobbiknak nem sikerült mást vagy többet mondani az Orbán-kormány filozófiájához képest. Fontos kiemelni, hogy a bokrosi programmal ellentétben az önkormányzat „cselekvő”, proaktív aktorként jelenik meg a dokumentumban (például vállalkozásfejlesztési alapítványon keresztül segíti a magyar vállalkozások termékeinek piacra jutását). A felvázolt gazdaságfejlesztési koncepció összességében azonban nem elég differenciált, célzott programok meghirdetése híján pedig alkalmatlan arra, hogy a fejlettségi különbségeket csökkentse, vagyis hogy érdemben erősítse a gazdasági kohéziót.

A szociális kohézió kérdésköre is hangsúlyosan jelen van a Jobbik programjában. Az előbbiekben említett, nem újkeletű „pénzkifizetés helyett pénzkereseti lehetőséget” elv határozza meg a Jobbik fővárosi szociálpolitikai elképzeléseit is. A program jól ismeri fel, hogy ennek az elvnek az érvényesíthetősége az oktatási rendszer teljesítményének függvénye. A radikális párt ezért a szakképzési/átképzési programok megerősítésével javítaná a polgárok munkavállalási esélyeit.

Egyértelmű pozitívum, hogy a párt külön fejezetet szentel a közösségépítés feladatának, még akkor is, ha ez a fejezet messze nem a leghangsúlyosabb eleme a programnak. A „közösségi érzés” civilszervezetek bevonásával történő erősítése és támogatása olyan cél, amely pártállástól függetlenül támogatandók. Ráadásul a program, a témában felhalmozott szakirodalommal összhangban, ezt is az oktatáson keresztül látja megvalósíthatónak (például a helytörténeti ismeretek terjesztésével és a kulturális térségek népszerűsítésével).

Összegzés

Hiába találunk a programokban közös pontokat, a régi és az új politikai szereplők között egyértelmű választóvonal húzható. Az LMP és a Jobbik már rátalált „a kohézióra"; programjaik-ban azt sugallják, hogy a főváros fejlődése nem egyszerűen attól függ, hogy van-e elég forrás az építkezésekre, infrastruktúra, fejlesztésekre. Ámde azt, amiről problémaként írnak, nem a gazdasági és szociális kohézió hiányának nevezik, s azt, amit e problémák megoldásaként fölvázolnak, nem e kétféle kohézió megteremtését-megerősítését célzó javaslatként írják le. Körbejárják tehát a kohéziót mint problémát, de nem nevezik néven azt; fönti elemzésünkben ezt mi tettük meg helyettük. Ahogy az az összefoglaló táblázatunkból is kiderül (ld. alább), a régi és új főpolgármester-jelöltek nem a problémafelvetéseikben különböznek egymástól, hiszen programjaik hasonló szakpolitikai területekre koncentrálnak (egészségügy, oktatás). Sokkal inkább abban, milyen kontextusba ágyazzák a problémafelvetéseiket és megoldási javaslataikat. A megjelent programok innovatív eleme például a politikai kohézió fontosságának felismerése az LMP és a Jobbik részéről, még ha ebben az esetben sem írják le konkrétan, csak körbeírják a fogalmat. Ugyanakkor hiába tesznek hitet a fiatalok politikára való nevelése mellett és akarják fejleszteni a civil szférát, sem ők, sem pedig Bokros Lajos vagy Tarlós István nem ír arról, hogy miképpen képzeli el az együttműködést a jelenlegi politikai szereplők-kel. A politikai kohézió jövőjével tehát némelyik program foglalkozik, jelenével ellenben egyik sem. Mi több, Bokros programja tulajdonképpen egy rendszerellenes Budapest képét festi le. Jutottunk-e bármennyivel is előrébb a programtalanság és a programvisszatartás időszakának lezárultával? Igen, jutottunk, hiszen a fővárosi politikai paletta friss szereplői és fiatal politikusai rátaláltak – még ha ezt nem is nevezték néven s artikulálták fogalmilag – a legújabb kori magyar történelem legfontosabb kihívására, miszerint képesek leszünk-e megteremteni a szociális és gazdasági kohézió alapjait. Mindeközben a rendszerváltást is megélő és alakító politikusi generáció, úgy tűnik, végleg elvesztette kezdeményező képességét, és nem a 21. századi nyugati társadalom, gazdaság és politika fő trendjeihez igazodik.

 

 

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország