Kitiltás és megemlékezés

Folyik egy játék, melynek megvannak a tétjei, de ezekről nekünk csak sejtéseink lehetnek. Azt viszont látjuk, hogy a magyar kormány nem cselekszik, hanem fölteszi a kezét, és mástól várja el, hogy cselekedjen – helyette; pedig nem lehetne nem cselekednie. Mindkettő beszédes: a nem cselekvés is és a cselekvéskényszer áthárítása is. Hogy ezek miről beszélnek, azt próbáljuk meg elemzésünkben értelmezni. Éspedig úgy, hogy mindkettőt a hódmezővásárhelyi  ’56-os megemlékezésen Lázár János által elmondott beszéd kontextusába helyezzük. Kitiltási és megemlékezés? Hogyan jöhet össze egy varrógép és egy esernyő a boncasztalon?

Elemzésünkben tudatosan hátat fordítunk annak a közkedvelt és a politikai elemzők által is előszeretettel alkalmazott szemléletmódnak, amely a politikát az érdekekre redukálja. Eszerint a politikában – így a kitiltási ügyben is – végső soron nem másról, mint „kőkemény” érdekekről van szó, minden más csak ezen érdekek érvényesítésének az eszköze: lepel és fegyver. Ezért az elemző feladata nem lehet más, mint hogy leleplezze a különböző nyelvi és nem nyelvi megnyilvánulások mögött rejlő érdekeket, és ezzel egyszersmind varázstalanítsa is azokat. Mi nem ezt tesszük, mert úgy véljük, hogy a politikát az érdekekre redukáló szemléletmód nem csak megengedhetetlen módon leegyszerűsíti a politikát, hanem azzal a tarthatatlan föltételezéssel is él, hogy az érdekek úgy léteznek, mint a csillagok az égen: objektíven és egyértelműen ott vannak a cselekvő beszédek és a beszélő cselekedetek mögött, s csak arra várnak, hogy tiszta, illetve megtisztított tekintettel megpillantsuk, aztán a nevükön nevezzük, kimondjuk őket.

Lázár 2014. október 23-án elmondott ünnepi beszédében egy olyan narratívát vázolt föl, amelyet az új magyar felvilágosodás narratívájának nevezhetnénk.  Felvilágosodásnak azért, mert a lázári narratíva figyelemre méltó hasonlóságokat és különbözőségeket mutat Immanuel Kantnak Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás? című kis írásával. Újnak pedig azért, mert a magyar történelemben már volt egy olyan kultúrtörténeti korszak, amelyet magyar felvilágosodásnak szoktak nevezni.

Az új magyar felvilágosodás a magyarok kilábalása a nem maguk okozta kiskorúságból. Huszadik századi történelmünk a lázári narratíva szerint ugyanis arról szól, hogy mi magyarok – akár akartuk, akár nem – nem élhettünk mások vezetése nélkül; és arról, hogy ezek a mások még az önbizalmat is majdnem kiölték belőlünk, s ezzel az elhatározottságot és a bátorságot is arra vonatkozóan, hogy „saját lábunkra álljunk” és „magunk irányítsuk az életünket”.

Volt azonban egy kivételes pillanat, amikor mindennek ellenére képesek voltunk elhatározottnak és bátornak lenni, amikor megkíséreltük lerázni magunkról a minket kiskorúságban tartó béklyókat és saját kezünkbe venni életünket. Ez lett volna ’56. Ám ’56 nem csak a kiskorúságból való kilábalásra tett kísérletünk, hanem kudarcba fulladása okán annak tapasztalata is, hogy „[a magyar nemzet] saját magán kívül igazán soha senkire nem számíthat”. A döntő pillanatban ugyanis „a világ süket és tétlen maradt”, az utolsó órán magunkra hagytak, magunkra maradtunk – elárulva és kiszolgáltatva, hogy aztán ismét ne mások vezetése nélkül éljünk. Hogy tehát nem lettünk nagykorúak, illetve nem lábaltunk ki a kiskorúságból, arról nem mi, hanem mások tehetnek, azért nem mi, hanem mások a felelősek: azok, akik megszálltak, rabságban tartottak, gyámság alá vontak, magunkra hagytak, no meg az ő hazai kollaboránsaik, szálláscsinálóik, csatlósaik, kiszolgálóik. Kiskorúságunk nem magunk, hanem mások okozta; az új magyar felvilágosodás a magyarok kilábalása a nem maguk okozta kiskorúságból.

2010 az új magyar felvilágosodás narratívájában fordulópontot jelöl, éspedig nagykorúságunk kezdetének pillanatát; azt a pillanatot, amikor „egyszeriben nagykorúvá váltunk és önálló életet kezdtünk élni.” Leráztuk magunkról a „Kelet rabságát” ’89-ben fölváltó „Nyugat gyámságát” és ezzel együtt – mondja Orbán – mindazokat a mércéket, szabályokat, formulákat, amelyek érvényüket vesztették, és amelyek – a lázári narratíva nyelvén fogalmazva – kiskorúságunk béklyói lennének. Ezzel a szabadság olyan tere nyílt meg számunkra, melyet szédítőnek és rémisztőnek nevezhetnénk, mert ez a szabadság „jóra” és „rosszra” való szabadság, vagyis a „jó” és a „rossz” realizálásának a lehetősége, sőt, a „túl jón és rosszon” realizálásának a lehetősége is. Bármi megtörténhet, bármi lehetséges tehát. 2010 óta ez a szabadság lett a magyar nemzet ön(újra)teremtésének a médiuma: önmagunknak szabunk/adunk mércéket, s kizárólag ezekhez az új mércékhez kívánunk igazodni; senki másra, csak magunkra akarunk támaszkodni, saját magunk akarjuk irányítani s megszervezni életünket, nem tűrjük, visszautasítjuk, kikérjük magunknak, hogy ön(újra)teremtésünkbe bárki beleszóljon, azt kérdőre vonja, megkérdőjelezze, kritizálja, vagyis hogy „megmondja nekünk, mit, miért nem lehet.” Merj önmagadra támaszkodni! – ez az új magyar felvilágosodás jelmondata; és merünk – ez az új magyar felvilágosodás politikája. De ki is ez az önmagunk?

A Fidesz újra és újra azt mondja magáról, hogy ő megjeleníti és megtestesíti a politikai közösséget, a politikai közösség egészét; vagyis a Fidesz politikai közösségről szóló beszédében, mely egyben önmagáról szóló beszéd is, egy rész (a Fidesz) jelöli az egészet, mint például a Vuk című közismert rajzfilmben a csizma az embert. Mármost ahogyan a csizma nem azonos az emberrel, a Fidesz sem azonos a politikai közösséggel, de nyelvi-retorikai művelettel megteremti, létrehozza a kettő azonosságát. Rávághatjuk erre, hogy ez hazugság (illúzió vagy fikció), ám miként Vukot és a nézőt, különösen a kiskorút, minimum aggodalommal tölti el a csizma látványa, a Fidesz fikciója is képes arra, hogy életre keljen, működjön és hasson, vagyis hogy a Fidesz mint rész a politikai közösség egészét jelentse, de legalábbis igényt formáljon erre.

Ahhoz, hogy Fidesz (vagy bárki más) önmagát a politikai közösséggel azonosítsa, meg kell jelölnie és azonosítania kell a politikai közösséget, azaz meg kell mondania, mivel azonosítja magát: ezzel és nem azzal. A  Fidesz identifikáló műveletével tehát nem csak azt oldalt konstruálja meg, amellyel azonosítja magát, hanem a másik oldalt is, amelytől megkülönbözteti és elhatárolja magát. Vagyis az a politikai közösség, amellyel a Fidesz azonosítja magát, megkülönböztetéssel és határmegvonással jön létre, és ennek a politikai közösségnek a megjelölése és identifikálása egyúttal e politikai közösség másikjának a megjelölése és identifikálása is. A politika közösség természetesen nem azonos egyik oldallal sem, ugyanakkor egyrészt maga a politikai közösség ürességet vagy hiányt jelöl, mert a politikai közösség identifikálása nem lehetséges megkülönböztetés és határmegvonás nélkül, másrészt az ily módon identifikált politikai közösség igényt formálhat arra, hogy a politikai közösség egészét jelentse. Miként az új magyar felvilágosodás narratívájával konstruált politikai közösség.

Kérdésünk így most ez: miként konstruálja az új magyar felvilágosodás narratívája a politikai közösség egészével azonosított politikai közösséget és annak másikját? –  Amikor Lázár arról beszél, hogy „nagykorúvá váltunk és önálló életet kezdtünk élni”,  „saját lábunkra álltunk, és magunk akarjuk és fogjuk is irányítani az életünket”, akkor a többes szám egyes személy „a magyarok”-at („nemzet”-et, „magyarság”-ot) jelöli. Vagyis az új magyar felvilágosodás narratívájával konstruált politikai közösség egyfelől a politikai közösség egészét jelenti: a kiskorúságból való kilábalással létrejövő szabad, szuverén és autonóm politikai közösséget. Ám amikor Lázár nagykorúvá válásról többes szám egyes személyben beszél, akkor egyszersmind megkülönbözteti és elhatárolja egymástól azokat, akik mernek nagykorúak (szabadok, szuverének és autonómak) lenni és azokat, akik nem. Vagyis az új magyar felvilágosodás narratívájával konstruált politikai közösség nem a politikai közösség egészét, hanem annak részét jelöli (de igényt formál arra, hogy a politikai közösség egészét jelentse). Egyik oldalon tehát azok vannak, akik fölszabadították magukat Nyugat gyámsága alól és megszabadultak a kiskorúság béklyóit jelentő formuláktól, vagyis akik mernek (szuverén és autonóm) önmagukra támaszkodni; ők az „évtizedekig álomba merül”, de „végre felébredt”, „öntudatára ébredt” „magyar nemzet” megtestesítői. A másik oldalon ellenben azok vannak, „akik alakítói-kollaboránsai voltak annak a politikának, amely kiskorúságban és gyámság alatt akarta tartani a magyarságot […].” Itt nem csak azokról van szó, akik ’89 előtt „Kelet rabságában”, hanem azokról is, akik ’89 után a „Nyugat gyámsága” alatt tartották „a magyarok”-at. Továbbá itt nem csak Moszkva, Brüsszel és Washington nevekkel megjelölt hatalmakról van szó, hanem ezen hatalmakat kiszolgáló, velük „kollaboráló” magyarokról, akik „köztünk élnek” és „visszatérésükre készülnek”, vagyis akik ismét gyámság, Nyugat gyámsága alá helyeznék „a magyarokat”.  Az új magyar felvilágosodás narratívája ama politikai közösség megkonstruálásával, mely igényt formál arra, hogy a politikai közösség egészét jelentse, megkonstruálja e politikai közösség másikját is, mégpedig szendergésből fölébredt, öntudatára ébredt, szabad, szuverén és autonóm magyar nemzetet fenyegető ellenségként.

Ezt az ellenséget az új felvilágosodás narratívája nem egyszerűen azzal konstruálja meg, hogy a politikai közösség egy részét a politikai közösség egészével azonosítja, hanem azzal is, hogy egyidejűvé teszi a nem egyidejűt és egyterűvé teszi a nem egyterűt. Merthogy a „magyar nemzet”-et kiskorúságban és gyámság alatt tartó politika „alakítói-kollaboránsai” a lázári narratíva szerint egyrészt a „régi kommunisták”, azok, akik „a magyarok”-at rabságban tartó Kelet kollaboránsainak „örökösei”, és akik köztünk élnek és a jelenben a ’89-ben lezárt (pontosabban: lezártnak hitt) múltat testesítik meg.  Másrészt azok, akik rendszerváltók vagy azok örökösei, akik ugyancsak köztünk élnek, ám akik a „régi kommunisták”-kal együtt a „[hazánkat] kis híján kereskedelmi gyarmattá tevő” és felettünk gyámkodó Nyugat „kollaboránsai”. Az új magyar felvilágosodás narratívája tehát időbeli folytonosságot hoz létre múlt és jelen között: múltat jelenvalónak láttatja (egyidejűvé teszi a nem egyidejűt) és a jelen politikai terében magukat különbözőképpen pozícionáló szereplőket ugyanoda pozícionálja (egyterűvé teszi a nem egyterűt) – egyszóval közös nevezőre hozza Moszkvát és Washingtont meg Brüsszelt, a baloldaliakat és a liberálisokat.

Az „ellenség”, avagy a kiskorúságból való kilábalással magunk mögött hagyottnak vélt múlt köztünk él és visszatérésre készül: ismét és újra meg újra e múlt figurái akarják megmondani, hogy mit, miért tehetünk, vagy nem tehetünk. Ám nekik nincs és nem is lehet beleszólása mindebbe, hisz „ellenségek”. Persze beszélhetnek, annyit beszélhetnek, amennyit csak akarnak, de idegen-ellenséges szólamként a mi szólamunkban nincs, nem lehet helyük, és nem is kapnak helyet. Vagyis mind a külső, mind a belső ellenség mondhatja a magáét, de egyik sem szólhat bele életünkbe, vonhat kérdőre minket, ítélhet vagy ítélkezhet felettünk. Mi magunk akarjuk és fogjuk formálni, szervezni, irányítani az életünket – szabadon, szuverénen és autonóm módon; miénk a jog, ám ezzel együtt minden felelősség is. Itt természetesen az új magyar felvilágosodás narratívájával konstruált „mi”-ről van szó, mely egyszerre kettéosztja a politikai közösséget és lép föl azzal az igénnyel, hogy a politikai közösség egészét jelentse, és amellyel a Fidesz azonosítja magát. Ezért ez az ellenségkonstrukció a Fidesz mint kormánypárt szabadságát, szuverenitását, autonómiáját hivatott megteremteni, valamint a demokratikus versengésben lehetőségként benne lévő kizárólagosságra törekvést realizálja és radikalizálja.

Az új magyar felvilágosodás narratívája, mely a politikai közösséget a szabadság és ezzel együtt a felelősség teljességével bíró közösségként konstruálja meg, huszadik századi történetünket – mint mondtuk – a nem magunk okozta kiskorúság történeteként beszéli el, olyan történetként, amelyben mi magyarok marionett bábuként mozogtunk a nagyhatalmak és a megszálló hatalmak, illetve a velük kollaboráló, őket kiszolgáló bábfigurák kezében. Idézzük Lázárt: „A trianoni igazságtalansággal egy határrevíziót hazudó, gyilkos politika ölébe lökték az országot. Utána pedig 40 évnyi kommunizmussal büntették ugyanezért.” A huszadik századi magyar történelem eszerint tehát arról szólna, hogy mi magyarok újra meg újra mások áldozatai voltunk: ami a huszadik században a magyarokkal történt, azt nem mi magyarok tettük, abban mi aktívan nem vettünk részt, csupán passzívan elszenvedtük, következésképpen nem miénk a felelősség, nem a magyaroknak van adóssága másokkal (horribile dictu magyaroknak magyarokkal) szemben, hanem „ [a világnak van adóssága] a magyarokkal szemben.” Mintha a német megszállás előtt Magyarország menedéket nyújtó oázis lett volna a zsidók számára, és mintha a magyar vidéki zsidóság példátlan gyorsaságú deportálása végül is a nácik és a velük kollaboráló kisebbséget, illetve a szuverenitását elvesztő állam szerveinek tette és bűne lett volna. Mintha ’45 után a kommunisták, ’56 után Kádár a megszálló szovjet tankok segítségével maradhatott volna hatalmon, a szovjet kommunistákkal kollaborálókon kívül senki sem működött volna együtt a hatalommal, illetve ha ezt megtette, akkor azt csak kényszerből, félelemből tette.

Az új magyar felvilágosodás narratíváját tehát az áldozat/tettes dichotómiája uralja, éppúgy, mint köztörténeti, családi és személyes narratíváinkat is. Ez egyfajta felejtést és hallgatást intézményesít és vés belénk, és azt mutatja, hogy a huszadik századi (két világháború közötti és a második világháború utáni) múltunkkal kapcsolatos emlékezeti munkát nem végeztük el. Helyette például politikai riválisainkat nevezzük ki és azonosítjuk a múlt megtestesítőjeként, örököseként (ezt a rendszerváltás óta jobb- és baloldal egyaránt megtette a másikkal), és így a múlt feldolgozásának helyébe az az elszánt és szüntelen törekvés lép, mely politikai riválisainknak a hatalomból való végleges kiszorítására, illetve hatalomba való visszatérésének megakadályozására irányul. Ezzel is csak eltoljuk, elhárítjuk a szembenézést múltbeli tetteinkkel, másokat (mindig másokat) nevezünk ki tettesnek és ezzel másokra (mindig másokra) hárítjuk át a felelősséget.

A tettes/áldozat dichotómia uralta narratíva nem csak személyes és közös identitásaink megteremtésében játszik szerepet, hanem magatartásunk, viselkedésünk és mentalitásunk formálódásában is. A tetteinkkel való szembe nem nézés, a felelősség nem vállalása belénk vésődik, habitusunkká válik. Ez a habitus érhető tetten abban, hogy az önmagát és a politikai közösséget nagykorúvá lettnek (nem csak a szabadság, hanem a felelősség teljességével bírónak) mondó kormány/párt a kitiltási botrány kirobbanása óta mástól várja (el), hogy tegye meg azt, amit a magyar kormány és állam is megtehetne, vagyis hogy más tárja fel, amit ő föltárhatna, más szembesítse azzal, amivel ő is szembenézhetne. A Fidesz mint kormánypárt tehát egyfelől tettre készséget kommunikál, másfelől tettre, a nyilvános szembenézésre és felelősségvállalásra való képtelenséget. Miként az új felvilágosodás narratívájában, amely szerint immáron minden felelősség a miénk, kivéve a múltbeli történésekért, hisz azok nem a mi tettünk, hanem csupán megtörténtek velünk. Amit a Fidesz narratíve-kommunikatíve fölépít, azt narratíve-kommunikatíve le is rombolja.

Fidesz (de nem csak a Fidesz) nem tud szabadulni a szinte természetünkké vált kiskorúságból: a tetteinkkel való szembenézés és tetteinkért való felelősségvállalás habitusától, abból a kiskorúságból, amibe emlékezéssel és felejtéssel „beledumáltuk” és „belecsináltuk” magunkat. A Fidesz képtelensége (és nem csak a Fideszé) ebből a kiskorúságból való kilábalásra, valamint ezt a kiskorúságot újra színre vivő új magyar felvilágosodás narratívájának ereje abból is fakad, hogy a múltunkat a maga botrányosságában, idegenségében nem voltunk képesek megtapasztalni, vagyis hogy a magyar politikai közösség tagjainak személyes és közösségi identitását képző múlt- és öntapasztalatából hiányzik a tettes-trauma. És ameddig nem leszünk képesek múltunkat ily módon megtapasztalni, ameddig nincs tettes-trauma, addig csekély a valószínűsége annak, hogy nyilvánosan szembe merjünk nézni a jelenbeli tetteinkkel és vállalni merjük azokért a felelősséget, vagyis hogy ebben az értelemben nagykorúakká váljunk; addig újra és újra elmesélhetjük magunknak az új magyar felvilágosodás narratíváját, és sokan meg elegen is lesznek közülünk, akiket ez a narratíva megnyugtat és lázba hoz egyszerre.

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország