Tüntetni Hongkongban és itthon

A magyar politikai közbeszédet az idei év októberében – érthető módon – a hazai események tartották lázban: az önkormányzati választás, benne a főpolgármester-jelöltek küzdelme, aztán a kormány külpolitikai botrányai, végül az internetadó elleni tüntetések. Ilyen eseménydús hónap ritkán van a belpolitikában, de a világban is számos érdekes és figyelemre méltó folyamat zajlik: elég csak a finisbe érkező amerikai választási kampányra vagy az ukrán választásokra gondolni. Az elmúlt két hónap egyik legérdekesebb eseménysorozata talán a hongkongi tüntetéssorozat volt. Miután a hongkongi lakosok már több mint egy hónapja tüntetnek kisebb-nagyobb intenzitással, a nemzetközi sajtó érdeklődése is kissé alábbhagyott, pedig a tét nem kicsi, és sok tanulság vonható le más országok, akár Magyarország számára is.

Először foglaljuk össze röviden az eseményeket! A kínai kormány 2007-ben azt ígérte, hogy az „egy ország, két rendszer” jelszónak megfelelően Hongkong demokratikus módon választhatja meg vezetőit a 2017-es választások folyamán. Ennek ellenére augusztus 31-én egy olyan „választási reformot” fogadott el az erre kijelölt kínai bizottság, amely szerint a választható jelölteket egy Pekinggel szimpatizáló testület jelölné ki, hogy a jelöltek biztosan olyanok legyenek, akik „szeretik Kínát”. Ezt követően, szeptember közepén egyetemisták által vezetett mozgalom indult el Hongkongban, amelynek célja a szabad és tisztességes választások garanciáinak kicsikarása lett. A mozgalom változó intenzitással tüntet azóta is a mini városállam főterén. Ezekre a tüntetésekre többször is erőszakosan csapott le a rendőrség, vezetőiket eljárás alá is vonták, de ezzel sok eredményt nem értek el, sőt: a hongkongiak egy ideig polgári engedetlenséggel bénították meg régiójuk napi működését. Mára valamelyest enyhült a helyzet, de a két fél követelései (az egyik részről a tüntetések abbahagyása, a másikról a választási reform visszavonása és a Hongkongot felügyelő CY Leung lemondása) megmaradtak, az álláspontok pedig nem igazán közeledtek egymáshoz.

A helyzet megértése érdekében elsőként idézzük föl a Kína és Anglia között zajló első ópiumháborút (1839–1842) lezáró nankingi szerződést, amelynek alapján Kína átadta a briteknek Hongkong szigetét, és megnyitotta öt kikötőjét a brit kereskedők előtt. Bár az előbbinek ekkor még nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget, Hongkong később mégis Kína Nyugat általi „megalázásának” jelképévé vált: Hongkong különállása mind a mai napig arra emlékezteti Kínát, hogy Nyugat hosszútávra visszavetette az ország fejlődését mind gazdasági, mind kulturális, mind pedig politikai szempontból. Nyugat közvetett módon egy újabb, máig emlékezetes sebet ütött Kínán a hongkongi „gazdasági csoda” révén, amely az 1960-as évektől folytatott rendkívül liberális gazdaságpolitika következménye volt, és azt mutatta meg Kínának, hogy másként és sokkal gyorsabban is lehet fejlődni, mint a „nagy testvér”.

Hongkong a nankingi szerződés óta Kína globális gyengeségét is jelképezte. 1997-es visszaszerzése (kínai fennhatóság alá kerülése) ezért is volt kulcsfontosságú a kelet-ázsiai nagyhatalom számára: azt mutatta, hogy Kína külpolitikai alárendeltségének korszaka véget ért. A külpolitikai szempont mellett azonban van egy másik, belpolitikai szempont is, ami miatt Hongkong különös jelentőséggel bír Kína számára. Ez pedig az egység.

A számos különböző törzs egységgé kovácsolása évezredekkel ezelőtt a kínai politika elsőszámú prioritása volt, és a társadalom egységének megteremtése-megőrzése azóta is a kínai politika központi törekvése maradt. Ennek egyik legfontosabb eszköze hosszú ideig a külvilágtól való elzárkózás volt, ami egyúttal a stabilitást és a lassú fejlődést is biztosította évszázadokon keresztül. A Brit Birodalom, illetve a már többször is említett nankingi szerződés azonban sebet ütött az elzárkózás politikáján, és így Hongkong Kína számára a megtört egység jelképévé is vált. A miniállam visszaszerzése tehát a kínai politika hagyományos törekvése szempontjából is kulcsfontosságú volt, és ezért is volt hajlandó Teng Hsziao-Ping az 1980-as években meghirdetni az „egy ország, két rendszer” elvét, ami Mao Ce-tung Kínájában elképzelhetetlen lett volna. Kérdés azonban, hogy ez a koncepció hosszútávon életképes-e, lehet-e egységet teremteni úgy, hogy közben (mind gazdasági, mind politikai szempontból) rendszerszintű eltérés van az ország és az egyik különleges igazgatású területe, jelesül Hongkong között. A kínai vezetés jelenlegi válasza egyértelműen az, hogy nem: a társadalmi egység megvalósításához szükséges az ország egész területének politikai egységesítése is. Ennélfogva a hongkongi tüntetők és a pekingi kormány álláspontja nem valószínű, hogy jelentős mértékben közeledni fognak egymáshoz: az utóbbi nem engedheti a „nyugatos” politikai rendet „házon belülre”, megtörve ezzel a politikai egységet, az előbbiek minimális követelése viszont éppen ez. Kína évezredes integrációs hagyománya alapján az valószínűsíthető, hogy a kínai állam végül kisebb kompromisszumot kötve eléri célját, és Hongkongban csak részben demokratikus választásokra kerül sor 2017-ben.

Párhuzamot lehet vonni a hongkongi tüntetések és a hazai, internetadó elleni demonstrációk között, mert ezek sok mindenben hasonlítanak egymáshoz: mindkettő egy konkrét kormányzati döntés visszavonása érdekében szerveződött, mindkettő elsősorban (középosztálybeli) fiatalokat mozgósított, mindkettő alapvetően az interneten szerveződött meg, egyiknek sem volt igazán markáns vezetője (illetve vezetői), mégsem váltak kifejezetten szervezetlenné (kisebb korai incidenseket leszámítva, melyeket később ki tudtak küszöbölni). Előtörténetüket tekintve azonban lényeges és jelentős különbség van a két demonstráció között. Hongkongnak ugyanis, amint azt a Brookings Institution a tüntetések okait feltáró cikkéből megtudhatjuk, van egy proteszt-hagyománya: 1989 óta rendszeresen sor került hasonló tüntetésekre, hasonló demográfiai összetétellel, különböző ügyek mentén. Ezzel szemben Magyarországon az elmúlt években ez az internetadó elleni tüntetéseken megjelenő, főleg városi, középosztálybeli, a baloldali és a liberális pártok problémafelvetéseire érzékeny közösség nem igazán mozdult meg. Legfeljebb a Milla tüntetéseire lehetne itt hivatkozni, de ezeken egyrészt a tömeg összetétele is eltérő volt, másrészt a mozgalom végső sikertelensége miatt nehéz és nem célszerű a jelenlegi demonstrációsorozatnak a Millához „kötnie” magát. Mindazonáltal a hongkongi példát alapul véve könnyen elképzelhető, hogy az internetadó elleni tüntetések a későbbi politikai mozgalmak előképei lehetnek.

A magyar és a hongkongi tüntetések közötti hasonlóság egyáltalán nem véletlen. Itt a tömegmozgalmak ama új formájának lehetünk a szemtanúi, amelyről a New York Times is írt, és amely az elmúlt évtized különböző fejleményei miatt sok szempontból elüt a korábbiakétól. Egyrészt a globalizációnak köszönhetően egyre többen dolgoznak vagy tanulnak más országban, mint ahol születtek, és így olyan tapasztalatokat szerezhetnek az ottani politikai berendezkedés működéséről, amelyek mozgalmi tevékenységre ösztönzik őket szülőhazájukban. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy a hazai tüntetéssorozathoz külföldön élő magyarok is csatlakoztak. Másrészt a kommunikációs technológiák fejlődése és a közösségi médiumok lehetővé teszik, hogy hagyományos szervezeti-intézményi háttér nélkül is gyorsan nagy tömegek verbuválódjanak össze egy-egy (népszerű) cél érdekében. Ez ugyanakkor a tömegmozgalmak politikai befolyásgyakorló képességét is megváltoztatja. Az internet elterjedése előtt egy komoly létszámú tüntetés megszervezéséhez vagy egy már egyébként is létező, intézményesedett szervezet szükségeltetett, vagy éppen a szerveződés folyamán jött létre ez. Ennek köszönhetően a demonstrációk jóval könnyebben tudták közvetlenül befolyásolni a „nagypolitikát”. Ez az új mozgalmak számára viszont jóval nehezebb, hiszen bár a tüntetők szociodemográfiai szempontból rendszerint viszonylag homogének (többségében fiatal vagy középkorú középosztálybeliek), politikai nézetrendszerüket illetően ellenben rendkívül heterogének, nem kötődnek párthoz vagy egyéb, „nagypolitikát” közvetlenül befolyásolni képes szervezethez, és ilyet létrehozniuk is meglehetősen nehéz a tüntető tömeg heterogén jellege miatt.

Napjaink gyorsan összeálló tömegmozgalmai tehát komoly nehézségekkel küzdenek, ha közvetlen politikai befolyást szeretnének gyakorolni. A technikai fejlődés és a globalizáció sebességét ugyanis egyelőre nem követi a politikai intézményrendszer alapvető átalakulása, így az új eszközök használata önmagában nem elég a sikerhez, a hagyományos politika eszköztárát is el kell tudniuk sajátítani, vagy legalábbis kapcsolódniuk kell olyan szervezetekhez, amelyek már elsajátították azt.

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország