Közös hősök vagy ellenfelek? - I.rész


Hangácsi István-Paár Ádám

Közös hősök vagy ellenfelek?

I. rész

 

A történelem arra tanít, hogy minden rendszerváltás a közterületek birtokba vételével kezdődik. A vallás, a politika és a társadalom purifikálásának (megtisztításának) szándéka ösztökélte a keresztény hittérítőket a „pogány” bálványok ledöntésére, és ugyanez a szándék vezérelte a reformáció népi irányzatának képrombolását, a francia jakobinusok és orosz bolsevikok szobordöntését és kolostorpusztítását – hogy ennél szélsőségesebb példákat ne említsünk, akár saját korunkból! Természetesen finomabb eszközök is rendelkezésre állnak a mindenkori hatalom számára: nem csupán eltüntetheti az elődje nyomait, tagadva annak létezését, hanem megpróbálhatja a múltról alkotott képet az új rezsimhez igazítani, új történelmi emlékezetet konstruálni úgy, hogy a fizikai tereket saját hőseivel népesíti be, szobrokat állít, utcákat és tereket nevez át, szimbólumait elhelyezi a középületeken, stb.


01Magyarországon először 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején jelent meg a totális igény egy politikai rendszer részéről a múlt teljes megváltoztatására. A Tanácsköztársaságot azért tekintjük fordulópontnak, mert a proletárdiktatúra saját értelmezése szerint is cenzúrát akart húzni a magyar történelemben: ami azt megelőzően volt, annak átformálására, negligálására, legrosszabb esetben eltüntetésére törekedett. Olyan kabaréba illő túlzásoktól eltekintve, mint hogy az összes gyógyszertárat átnevezték (mivel ezek az intézmények szentek neveit viselték, és ez a jámbor szokás irritálta az ateista hatalmat), a legfigyelemreméltóbb, hogy május 1-jén vörös drapériával takarták el a Millenniumi Emlékművet, a főváros több pontján pedig felállították a német és európai munkásmozgalom nagyjai, Marx, Engels, Lassalle és a bolsevik Lenin szobrait. Ekkor távolították el először a Habsburg-uralkodók szobrait a Millenniumi Emlékműről.

1919-től kezdve minden magyarországi rendszerváltás azzal kezdődött, hogy szimbolikusan és fizikailag eltávolították a közterületekről a régi rendszer jelképeit és ismert figuráit. A Hentzi-szobor ügye óta számos szobor került az aktuálpolitikai támadások, bírálatok célkeresztjébe (az 1849-ben a Buda visszafoglalásakor elesett Heinrich Hentzi császári vezérőrnagy szobra ellen tüntettek, sőt merényletet is megkíséreltek ellene). Gondoljunk csak például a Károlyi-szobor eltávolítására, vagy ős-ellenfelének, Tisza István szobrának a visszaállítására, melyek mindegyike élesen megosztotta a közvéleményt. Nem kívánunk foglalkozni ezek pártpolitikai dimenziójával. Csak a jelenséggel: miért érzik úgy egyesek, hogy akkor nagyok a hőseik, ha ellenfeleik szobra már nincs a helyén? A válasz szociálpszichológiai ismereteket igényelne. Ám talán érdekesebb, ha megnézzük, más országokban hogyan bánik a hatalom a szoborba öntött ellenfelekkel, ellenemlékezetekkel.

A világban találhatunk olyan politikai közösségeket, amelyek megtanulták – természetesen nem egyik napról a másikra –, hogy a különböző közösségi-történelmi narratívák békésen is versenyezhetnek egymással. Kétrészes elemzésünkben körképszerűen bemutatunk olyan országokat – a teljesség igénye nélkül –, amelyekben több közösségi emlékezet él egymás mellett, békésen vagy konfliktusosan. Sorozatunk első részében a konfliktusos példákat ismertetjük, ahol a szobordiskurzusok nem jutottak nyugvópontra, és egymásnak feszülnek a közösségi emlékezetek. Nem vállalkozunk elméletek megalkotására; csupán azt kívánjuk érzékeltetni, hogy Magyarország koránt sincs egyedül a maga emlékezetpolitikai vitáival. Sőt, másutt még élesebb emlékezeti konfliktusok zajlanak.
 

1. Dél-Afrikai Köztársaság

02A Dél-Afrikai Köztársaságban az apartheid megszűnése után nem tüntették el a búr (afrikáner) politikusokról elnevezett utcákat. Így mindmáig utca őrzi az apartheid atyja, az 1966-ban meggyilkolt Hendrik Frensch Verwoerd miniszterelnök nevét, és az egykori kormányfőnek, aki a faji megkülönböztetés és szegregáció ideológiai megalapozását adta, ma is áll szobra (ld. jobbra). Ám a 2000-es évektől egyre erőteljesebb kampány folyik annak érdekében, hogy az apartheid-korszak politikusainak nevei eltűnjenek a közterületekről, és helyettük az apartheid ellen küzdők kerüljenek az emlékezet középpontjába. Így 2007-ben Johannesburgban a Verwoerd, valamint az 1948-ban hatalomra került búr nacionalista Nemzeti Párt másik miniszterelnöke, Johannes Gerhardus Strijdom után elnevezett két utcát átnevezték az apartheid-korszak emberjogi aktivistáinak a nevére.

A Nemzeti Párt megítélése ma sem egységes a dél-afrikai lakosságban. Bár sokan elismerik, hogy az 1915-ben alakult párt a búr identitás és kultúra védelmét tűzte zászlajára, ám sötét árnyékot vet rá a faji megkülönböztetés és szegregáció ideológiájának kidolgozása, melynek gyakorlati alkalmazása 1950-ben kezdődött, és bár az 1970-es évek végétől enyhült, 1994-ig folyamatos volt. A Verwoerd utcát Abram „Bram” Fischer jogászról, emberi jogi aktivistáról, a Dél-Afrikai Kommunista Párt tagjáról (ld. balra) nevezték el, aki ügyvédként hősies küzdelmet folytatott az apartheid ellen, és többek között Nelson Mandelát is védte. A börtönbüntetést is vállalta elveiért. Míg a feketék és a fehérek egy része hősnek tartja, a búr nacionalisták árulónak tekintik.

03Dél-Afrika arra példa, hogy a konszenzus jegyében lefojtott ellentétek, konfliktusok előbb-utóbb utat törnek maguknak. Az apartheid lebontása idején a fekete többség, mely átvette a kormányzást, nem nyúlt a Nemzeti Párt politikusainak szobraihoz és utcaneveihez, mert azzal veszélyeztette volna az átmenet békés jellegét. Az új rendszer – Mandela „szivárványnemzet-koncepciója” jegyében – azzal próbálkozott, hogy összebékítse a búrok, a fekete-afrikaiak (törzsi ellentétek által szintén megosztott), a színesbőrűek és az indiai bevándorlók történelmi emlékezetét.

Csakhogy minél távolabb kerültek az apartheid korszakától, annál feszítőbb lett az ellentét a két legnagyobb történelmi közösség, a búr és a fekete-afrikai közösségek hőseinek emlékezete között. Az idő nem oldotta meg ezt a konfliktust, így a Dél-Afrikai Köztársaság arra nyújt példát, hogy a kibeszéletlenül hagyott történelmi konfliktusokat ideig-óráig lehetséges lefojtani egy látszatkonszenzus jegyében és azok elmúlásában bizakodva, ám az ilyen lefojtott történelmi-identitáspolitikai ellentétek előbb vagy utóbb és még pusztítóbban utat törnek maguknak. Az afrikáner nacionalizmus, mely nem kér a szivárványnemzet-koncepcióból, és a Verwoerd nevével fémjelzett fehér szupremácia visszaállításáról álmodik, ma is létezik, még ha gyenge is.
 

2.Spanyolország

Spanyolországot sokáig úgy emlegették, mint olyan országot, ahol a diktatúrából a demokráciába való átmenet után példaértékűen valósult meg a történelmi kiegyezés (ld. az ún. Moncloa-paktum). Minden nemzet történetében vannak „nyílt sebek”. Spanyolország esetében ilyen az 1936-1939 közötti polgárháború, amely elképesztő kegyetlenséggel zajlott, és hihetetlen pusztítást végzett. A négyéves háború áldozatainak számát 1 millió és 1 millió 200 ezer fő közé teszik. Már a köztársaság 1931-es kikiáltása óta „két Spanyolországról” beszéltek: egy katolikus, monarchista, autoriter, hagyománytisztelő és egy szekuláris, republikánus, demokrata, illetve baloldali, forradalmi Spanyolországról. Az utóbbi 1939-ben vereséget szenvedett. Hívei börtönbe, fogolytáborba kerültek, illetve emigrációra kényszerültek. 1975-ig, Francisco Franco, a Caudillo (Vezér) haláláig, vagyis 36 éven keresztül csak az egyik Spanyolország emlékezhetett az áldozataira.

04A spanyol emlékezet kissé hasonlít a magyarországira. Mindkét országban élesen elválik a jobboldali és baloldali emlékezet. Máshogyan emlékeznek 1918-19-re, a Horthy-korszakra, 1956-ra, és máshogyan a Spanyol Köztársaság időszakára, a polgárháborúra. Több évtizeden át – Spanyolországban 36, Magyarországon 40 évig – kizárólag egyetlen politikai közösség uralta a közelmúltról való emlékezést. Ráadásul ez a közösség magát azonosította az állampolgári közösség egészével, és a másik közösség emlékezete nem volt képviselhető hivatalosan (vagy csak kerülőutakon, lásd filmművészet). Szinte természetesnek tekinthető, hogy féléletnyi megbántottság és frusztráció után, amikor lehetőség nyílott rá, a hallgatásra ítélt „másik” ország képviselői és pártjai revánsot vesznek. Ez Spanyolországban mégsem azonnal következett be, ami elsősorban a már említett Moncloa-paktumnak köszönhető. A megegyezés nagyjából harminc évre biztosította a békét az emlékezetpolitikában (a baszk és katalán nemzetiségi emlékezet külön kérdés, erről most nem írunk).

Franco, bizonyítandó rendszerének konszolidált jellegét, maga is megpróbált gesztusokat tenni. Ezt a szándékot fejezte ki az Elesettek Völgye (ld. jobbra), ahol közösen nyugszanak a polgárháború áldozatai. Ám az Elesettek Völgyét a baloldalon sokan felszámolnák. Úgy tekintenek a közös sírboltra, mint szemfényvesztésre, mely a rendszer kegyetlenségét leplezi a külföld előtt, ráadásul turistalátványosság formájában (az 1940-1958 közötti építkezésben köztörvényes és politikai foglyok százait is igénybe vették kényszermunkásként). A köztársasági áldozatok családtagjai számára a közös síremlék a Franco-rezsim cinizmusának jele. Miközben a síremlék elvileg mindkét Spanyolország halottaira emlékeztetne, valójában csak az egyik Spanyolország kisebbsége, a szélsőjobboldal használja aktívan a teret: minden év november 20-án (Franco, illetve elődje, a Falange mozgalom alapítója, José Antonio Primo de Rivera halálának napján) az egykori falangisták elzarándokolnak a völgybe, hogy tiszteletüket tegyék a sírboltban nyugvó Franco és a Falange „örökös vezére”, José Antonio előtt.

05A 2000-es években a balközép, szocialista Zapatero-kormány megtörte a tabut, és hadat üzent annak a konszenzusnak, amelyik helyén hagyta a Franco-szobrokat. José Luis Rodríguez Zapatero miniszterelnök 2007-ben keresztülvitt egy törvényt, az ún. történelmi emlékezés törvényét a Franco-diktatúra hivatalos elítéléséről, amelynek értelmében a tábornok-diktátor szobrainak el kellett tűnniük a közterekről, és minden francóista szimbólumot levettek a középületekről. A diktatúra legsötétebb napjaira emlékeztető Carabanchel börtönt földig rombolták.

Zapaterót személyes érintettség is vezette, hiszen nagyapját, a Spanyol Köztársaság tisztjét Franco végeztette ki. Sok spanyol családban hordoznak ilyen emlékeket. Azok, akik hordozták a sebeket, elégedetten fogadták a Zapatero-kormány intézkedéseit. 2008-ban az utolsó Franco-szobor is eltűnt a félszigetről. Az afrikai Melillában viszont továbbra is áll a szobra (ld. balra), ami megosztja a közvéleményt. Egyesek minden Franco-szobrot eltávolítanának, így ezt is. Ám sokan már túlzásnak tartják a melillai szobor elleni haragot, mivel ez a fiatal (tehát még nem diktátor) Francót ábrázolja, aki az 1923-as rif-berber felkelés ellen harcolt. Tehát a műemlék nem a diktátornak, hanem a fiatal katonatisztnek állít emléket. A városi önkormányzat elutasította a szobor eltüntetését.
 

3. Szlovákia

Szlovákia államiságát tekintve az egyik legfiatalabb közép-európai állam, és a 20. századi történelem viharai nem kevés feszültséget, rombolást, változást eredményeztek a köztéri emlékek terén. A szlovákiai társadalom az elmúlt évtizedekben több mint öt politikai rendszerváltást élt át, amelyek minden esetben a korábbi rendszerek szimbólumainak eltörlését hozták magukkal. Ebből is fakad, hogy a köztéri szobrok megítélése meglehetősen ellentmondásos Szlovákiában. Vannak a magyar államisággal és az Osztrák-Magyar Monarchiával, tehát a közös múlttal kapcsolatos viták a magyar és a szlovák közösség között. És zajlik egy vita a szlovák közösségen belül is, főleg az őstörténet (Nagymorva Birodalom) és a 20. századi rezsimek megítélését illetően.

06Az első esethez a magyar-szlovák közös történelem és államiság (ahogy a szlovák történetírás nevezi: Uhorsko) jeles személyiségeiről mintázott emlékek sorolandók, amelyeket a trianoni és a párizsi békeszerződések után hatóságilag módszeresen eltávolítottak az egész ország területéről. Az 1989-es fordulatot követően a szlovákiai magyar közösség önerejéből, valamint a magyarországi és pozsonyi kormányok támogatásaiból nem kevés régi-új szobor kerülhetett felállításra a magyarlakta vidékeken.

Míg 1919–1920 előtt a magyar történelmi személyiségeket (vagy helyi szereplőket) ábrázoló szobrok dominálták a köztereket, addig ez mára teljesen megváltozott: a szlovákok lakta területeken szinte kizárólag a szlovák, a magyarlakta régiókban pedig többnyire a magyar történelem, kisebb részben a szlovákiai magyar közösség jelentős személyiségeinek állítottak szobrokat. Azok, akik a szlovákok és magyarok közös hősei lehetnének, kevés esetben kaptak szobrot. Ritka az olyan település, ahol egyaránt emléket állítottak magyar és szlovák személyiségeknek is; ez csak pár vegyes lakosságú városra jellemző.

Három eset érdemel említést, melyek jelentős közfigyelmet váltottak ki Szlovákiában az elmúlt években: Esterházy János, Márai Sándor és Mária Terézia szobrai. Esterházy János az Egyesült Magyar Párt (1936–1940 közötti szlovákiai magyar egységpárt), majd a Szlovenszkói Magyar Párt vezetője volt. A szlovák közösség szemében ő egy nem kívánatos személy (a budapesti kormányzat kiszolgálójaként kezelik), míg a helyi magyar közösség esetében egy mártír (egyedüliként szavazott a zsidóellenes törvények ellen, és önként vállalta 1939–1945 között a szlovákiai szórványmagyarság képviseletét).

07Az őt ábrázoló szobor 2011-es kassai felavatásakor egyes szlovák művészek toalettpapírt dobálva fejezték ki ellenérzéseiket, ám azóta nem történt figyelemre méltó atrocitás; a szobor, úgy tűnik, elfogadottá vált. Ráadásul az elmúlt években komoly erőfeszítések történtek a szlovák közbeszédben Esterházy János gróf életének és tevékenységének megismertetésére.

A szintén Kassán (2004-ben) felállított Márai Sándort ábrázoló alkotás ugyanakkor egyáltalán nem jelent problémát, a szlovák közvélemény és közösség számára sem, sőt, pozitívan viszonyulnak hozzá, mint a város híres szülöttjéhez, sokakat büszkeséggel tölt el a nemzetközileg is jegyzett író. Márai tehát a kevés közös kapocs egyike.

08Végül Mária Terézia említendő, akinek a pozsonyi szobra 1921-ben, a (cseh)szlovák „nemzeti ébredés” idején került megsemmisítésre. A sors iróniája, hogy ma Pozsony egyik legjelentősebb rendezvénye minden év júniusában azok a Koronázási Játékok, amellyel Mária Teréziára emlékeznek, akinek az uralkodása alatt oly sokat fejlődhetett a város. Az eredeti szobor helyén ma Ľudovít Štúr költő és társainak szoborcsoportja található, míg a volt uralkodó szobra kisebb verzióban ugyan, de újra megtekinthető a Duna partján. Az alkotás felállításában nagy érdeme volt a Pozsonyi Szépítő Csoportnak. E szobornak azonban a mai napig akadnak radikális ellenzői, akik el akarják érni a műemlék eltávolítását a már említett okok miatt, helyére pedig egy új Ľudovít Štúr szobrot álmodnak.

Mindemellett létezik egy másik dimenzió is, a szlovák közösségen belüli szimbolikus harc, amely korántsem egyértelmű és egyszerű konfliktus: megjelennek benne az aktuálpolitikai motivációk, a történelemértelmezési, nemzetállam-építési törekvések, a művészeti kritika és a lokális identitás is. E harc központjában álló történeti figurák közül most hármat emelünk ki: Svätoplukot (Nagymorva Birodalom uralkodója), Jozef Tisot (1939–1945 közötti hitlerista szlovák bábállam vezetője) és Vasil Biľakot (azon vezető kommunisták egyike, aki az 1968-as prágai tavaszon aláírásukkal szentesítették a Varsói Szerződés csapatainak bevonulását).

09Svätoplukról javarészt egy folyamatos történelmi vita zajlik, akinek a személye és jelentősége a 19. századi szlovák „nemzeti ébredés” során értékelődött fel. A szlovákoknak ugyanis nem volt a magyarokéhoz, lengyelekéhez és a csehekéhez fogható középkori államuk, ám „nemzeti ébredés” óta sokan – a történészek közül sem kevesen – ezekkel egyenrangúként kezelik a Nagymorva Birodalomat.

Svätopluk legutóbb a 2010-es parlamenti választási kampányban kapott figyelmet, amikor a Fico-féle kormánykoalíció legerősebb pártja, a SMER az uralkodóról mintázott lovas szobrot állíttatott a felújított pozsonyi várhoz, és azt a nemzetállam-építés és a szlovák identitás megerősödésének jelentős pillanataként igyekezett beállítani. Az ellenzék, de még a hírhedten nacionalista koalíciós partner, a Ján Slota vezette SNS is, valamint a sajtó egésze (leszámítva a SMER-t pártoló sajtót) negatívan viszonyult a szoborállításhoz. És a szobor alkotóját, Ján Kulich-ot is, aki 1989 előtt évtizedeken át a kommunista államapparátus kedvelt művésze volt, sok kritika érte, bizonyos szimbólumok használata miatt is. A Fico-kormányt követő Radičová-kormány többször is hangoztatta, hogy el kell távolítani a szobrot, de ez végül nem történt meg.

10Svätoplukkal ellentétben Jozef Tiso (ld. jobbra) és Vasil Biľak esetei egymáshoz eléggé hasonlatosak. Tisoról (fasiszta katolikus pap és politikus), akit Szlovákia „atyja“-ként is emleget a közbeszéd, 1989-ig tilos volt emlékezni és néven nevezni. Azonban az elmúlt 25 évben lassan és észrevétlenül, javarészt egyes szélsőséges csoportok (neonácik) és olykor a helyiek révén, hosszú idő után újra megjelent a köztereken a szlovákiai zsidóság deportálásában is fontos szerepet játszó Tiso. Utcanévvel, emléktáblával, szoborral és sírral is őrzik az emlékét, amelyet egyértelműen kisajátított egy szűk szélsőséges politikai közösség (mint Spanyolországban az Elesettek Völgyét). Érdekes módon egyik pozsonyi kormányzat sem tett ellenintézkedéseket a Tiso nevét viselő emlékhelyeket illetően.

11A klérofasiszta pap kommunista „párjának” tekinthető Vasil Biľak mellszobra, amelyet 2015-ben állítottak szülőfalujában, Krané Bystrá-ban (Bátorhegy), hatalmas felháborodást váltott ki a szakmabeliek körében és a szlovákiai sajtóban is. Elsősorban Biľak 1968-as szerepvállalására emlékeztettek a szobor ellenzői, leöntve az alkotást piros festékkel (ezt ugyanazok tették, akik Esterházy szobrát toalettpapírral megdobálták).

1989 után Szlovákiában a legtöbb kommunista vezető köztéri szobrát és emléktábláját hatóságilag eltávolították (csak pár hírmondó maradt, általában a szülőfaluban vagy szülővárosban). Már csak ezért is kuriózum, hogy 25 évvel a rendszerváltás után most Biľaknak, egy keményvonalas és vezető kommunistának állítottak emléket, igaz nem ideológiai meggyőződésből, hanem a lokális szempontok alapján. A helybeliek ugyanis büszkék a falu szülöttjére, aki tevékenysége során nem hagyta figyelmen kívül ezt a régiót, amelyik, leszámítva a szocialista évtizedeket, mindig is egy periférikus pontja volt az országnak (lengyel-szlovák határvidék, magas munkanélküliség, elvándorlás, szegénység stb.).
 

4. Magyarország

12Magyarországon – ahogyan a bevezetőben írtuk – 1919 óta szokás, hogy minden nagyobb rezsimváltás után lecserélik a szobrokat és utcatáblákat. A Millenniumi Emlékmű szoborcsoportja lakmuszpapírként mutatja az egymást követő rezsimek viszonyulását a Habsburg-királyaink korszakához. 1919-ben elvitték a Habsburg-szobrokat (Ferenc Józsefet teljesen szétverték), majd a Horthy-korszakban visszaállították őket; a Rákosi-korszakban ismét eltávolították a Habsburg-uralkodók – az ostrom alatt egyébként megrongálódott – szobrait, és helyükre a vélt vagy valós szabadságharcosok, erdélyi fejedelmek szobrai kerültek. A szobrok alatti domborművek is cserélődtek olykor.

Legutóbb a Kossuth-tér átépítése (1944-es állapotának visszaállítása) váltott ki éles vitákat a társadalomban. Nem taglaljuk a térrendezést, azt ismertnek feltételezve. Csak egy jellemző elemet emelünk ki: Károlyi Mihály 1975-ben emelt szobrát (ld. jobbra) eltávolították, viszont visszaállították nagy ellenfelének, Tisza Istvánnak 1934-ben felállított monumentális emlékművét. A szoborállítások megszokott magyarországi koreográfiájába illeszkedett bele, hogy az ellenzék pártjai – a Jobbik kivételével – nem vettek részt a szobor avatásán. Szerintünk szép „nyugatos” gesztus lett volna, ha a két nagy politikai ellenfél szobra egymás közelében állhatott volna, ahogyan arra a québeci parlament homlokzatán található Wolfe-Montcalm páros (ld. a lead melletti képet) vagy a szigetvári Zrínyi Miklós-Szulejmán portrészobrok nyújtanak példát. A történelmi megbékélésre való hajlandóságot és a múlt elfogulatlan vállalását bizonyította volna a jelenlegi kormány, amennyiben helyén hagyja Károlyit, és Tisza szobrát is felállítja – nem feltétlenül az eredetit, hanem egy Károlyiéval megegyező méretű alkotást. Ezt a történeti megbékélési lehetőséget a kormányzat elmulasztotta!

13Magyarországon nem is tudunk példát arra, hogy 20. századi történelmi ellenfelek valamilyen formában egymás mellett helyezkednének el. A régmúlt századokból vannak szép példák (ld. az előbbi Zrínyi-Szulejmán kettős portrészobor Szigetváron), ám Magyarországon a 20. századi történelem emlékezete – nagyjából 1918-19-ig visszamenőleg – megosztó.
 

Tanulságok

Milyen tehát a viszony Magyarországon a múlthoz? Ellentmondásos. Egyrészt a magyar közvélemény nagyon toleráns. Például számos balkáni országban törvény tiltja szultánszobrok felállítását. Magyarországon viszont csekély vihart kavart Szulejmán szigetvári portréjának elhelyezése (tegyük hozzá: ezt a szobrot török művész készítette a török történelem legnagyobb uralkodója tiszteletére). Nem tudunk róla, hogy bárki Szulejmán portréját festékkel leöntötte volna (ami a magyar arisztokrata Károlyiéval rendszeresen előfordult), vagy megpróbálták volna azt összetörni, ellopni, stb. De ha a 20. századi történelemről van szó, akkor bár nem lehetetlen, mégsem jellemző, hogy értelmes, a másik szempontjait, emlékeit is figyelembe vevő párbeszéd folyjék a szinte harci alakzatba tömörült ideológiai táborok között. Amellett, hogy ez az időszak más országokban is megosztóbb, hiszen közelebb van a ma emberéhez, a túl sok rendszerváltást is „felelősnek” tarthatjuk ezért a szimbolikus harcért.

Mielőtt azonban nagyon hibáztatnánk magunkat, és belevesznénk az önsajnálatba/önhibáztatásba, jegyezzük meg, hogy a 20. századi történelem emlékezete másutt sem konfliktusmentes. Éppen Dél-Afrika, Spanyolország és Szlovákia, vagyis az apartheid-múlthoz, a Franco-rezsimhez és a klérofasiszta Tiso- meg a kommunista rendszerhez való viszonyulás változásának példáján láthattuk, hogy középtávon a rezsimváltás békés jellege sem hozta el a történelmi emlékezetek békés egymás mellett élését.

A dél-afrikai elit a demokrácia, a jogállam kiépítésére, a szociális igazságosság megteremtésére törekedve hajlamos volt elfeledkezni a feketék jogos sérelmeiről és a hatalmukat elvesztett búrok fájdalmáról. Előbbiek úgy érezték, keveset nyertek, utóbbiak pedig rettegtek attól, hogy a múltjukat – amelyet hősinek láttak – a feketék meg akarják semmisíteni. Minél messzebbre került a társadalom az apartheid-korszaknak véget vető rezsimváltástól, annál jobban kiütköztek az emlékezetpolitikai feszültségek.

Spanyolországban is megpróbáltak „túllépni” a közelmúlton, ezt fejezték ki szimbolikus gesztusokkal (köztéri Franco-szobrok helyükön hagyása), ám a 2000-es években a Zapatero-kormány – a kormányfő személyes érintettségéből is fakadóan – nyíltan szakított ezzel a megbékélési programmal.

Szlovákia, mely a másik két országnál gyakrabban élt át rendszerváltást, egy folyamatos, két szinten zajló emlékezetpolitikai vitára nyújt példát. A szlovák és a magyar közösség között, valamint – ezzel párhuzamosan – a szlovák közösségen belül is zajlik egy emlékezetpolitikai vita. Magyarországon a nemzetiségi törésvonal hiányzik, illetve másodlagos, viszont a politikai identitásközösségek közötti konfliktus kitapintható a mindennapokban is, és ennek megjelenési formája az emlékezetpolitika is.

Hosszú távon – bármilyen fájdalmas is – csak az új generációk felnövekedésétől várható az emlékezetpolitikai vitákon való túllépés. Azok a nemzedékek, amelyek már nem voltak részesei, közvetlen elszenvedői az eseményeknek, eredményesebben léphetnek túl a múltból fakadó megosztottságokon. Amikor az emlékezet – Jan Assmann szavaival élve – „hideg emlékezetté” válik, vagyis lekopik róla minden szenvedély, és nem vált ki heves érzelmeket, akkor van esély a múlttal való szembenézésre és a történelmi megbékélésre. 

Nem véletlen, hogy a francia forradalom történetének tanszékét csak 1886-ban, vagyis a forradalom kitörésétől számítva 99 évvel később állították fel a felsőoktatási intézményekben. És még újabb 103 évnek kellett eltelnie, hogy 1989-ben, a forradalom kitörésének bicentenáriumán nyíltan beszélhessenek az 1793-as vendée-i felkelés megtorlásáról (a royalisták szerint népirtásról), a „vendée-i sajnálatos eseményekről”, amelyet a francia republikánus történetírás tabuként kezelt, hiszen több tízezer ember tömeges kivégzése nem illett a köztársaság mitológiájába. Akkor vált a forradalom emléke „hideg emlékezetté”. Csak azok a nemzedékek tudnak túllépni a történelmen, amelyek nem öröklik meg, és nem hordozzák az előző generációk sérelmeit.

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország