Az elfeledett „státusfogoly”

Cimke: Paár Ádám,

Paár Ádám

Az elfeledett „státusfogoly”

Az írás rövid változata a Népszabadság június 27-i számában jelent meg.

Június 28-án emlékezünk Táncsics Mihály író, publicista, utópisztikus szocialista gondolkodó halálának évfordulójára. Magyarországon mindenki, aki elvégzett valamilyen iskolát, hallott arról, hogy a Petőfi és márciusi ifjak által vezetett pesti tömeg 1848. március 15-én megnyittatta Táncsics cellájának ajtaját. Elemzésünkben rendhagyó módon az „örök ellenzékire”, az első baloldali gondolkodóra emlékezünk.

Táncsicsot minden magyar ismeri az 1848. március 15-i forradalomból, amikor a pesti nép kiszabadította tömlöcéből, és diadalmenetben vitte át Budáról Pestre. Holott nem az állandóan üldözött író szervezte a forradalmat, és nem ő irányította a pesti utcát. Mégis, jellemző, hogy ez az esemény rögzült az életéről a köztudatban. De ki ismeri azt a Táncsicsot, aki egyedül vállalta el a pesti zsidó nemzetőrség vezetését, amiért sok pesti polgár nem győzte szidalmazni, mondván, kár volt kihozni a börtönből? Ki ismeri a magyarországi munkásmozgalom egyik atyját, az Általános Munkásegylet megalapítóját, a Munkások Újsága szerkesztőjét? Jellemző, hogy mára – egy alapítvány kivételével – a baloldal sem meri vállalni Táncsics nevét. Szemére lehet vetni naiv nacionalizmusát és utópizmusát, ám azt nem lehet elvitatni tőle, hogy mindig az elveinek megfelelően cselekedett, és nem szűnt meg képviselni azt a réteget, ahonnan jött: a parasztságot.

Táncsics – pontosabban eredeti családnevén Stancsics - Mihály 1799. április 21-én, jobbágyszülők gyermekeként látta meg a napvilágot a Komárom megyei Ácsteszéren. Ősei apai ágon horvátok, anyai ágon szlovákok voltak. „Ilyen ős szittya magyar vérből eredtem én”, utalt önéletírásában Táncsics ironikusan családja eredetére. Táncsics azonban politizáló értelmiségiként nem tulajdonított nagy jelentőséget nemzetiségi gyökereinek. Az ácsteszéri jobbágyfiúból lett első generációs értelmiségit korán megérintette a magyar nacionalizmus, és egész életében a kárpát-medencei magyar szupremáciának, valamint az asszimilációnak volt buzgó, sőt türelmetlen hirdetője.

Táncsics apja mellett dolgozott a gazdaságban, majd rövid ideig szabóinasként dolgozott, de megunta az inaskodást és hazament, mert a mester és családja szolgai feladatokat végeztettek vele. Így az első próbálkozás, hogy iparosként emelkedjen ki a jobbágysorból, nem sikerült. Később segédtanítóként kereste a kenyerét, majd kitanulta a takácsmesterséget. 1844-ben Lipcsében jelent meg a Sajtószabadságról nézetei egy rabnak című röpirat, amelyben Táncsics kifejtette politikai hitvallását: a józan észre hivatkozva követelte a cenzúra eltörlését, a törvény előtti egyenlőséget, minden privilégium és az állandó hadsereg megszüntetését, valamint az egyház és állam szétválasztását. Egy olyan alkotmányos monarchiát vázolt föl, amelyben az uralkodó inkább barátja, semmint ura a népének. A király egyetlen tényleges feladata, hogy a külföldi követeket fogadja, és a törvényesség fölött őrködjék: „Kegyed uram, király, a népfelségnek szimbóluma, jele leszen.” Táncsics nézetei idővel radikalizálódtak: 1848 után már elvetette a monarchiát, és republikánusnak vallotta magát. 1846 nyarán Táncsics nyugat-európai körútra indult, hogy külföldön nyomtassa ki műveit, megkerülve a hazai cenzúrát, és egyúttal tanulmányozza a nyugat-európai társadalmakat. Bejárta Ausztriát, Németországot, Hollandiát, Belgiumot, Franciaországot és Angliát. Londonban és Párizsban találkozott a vándorló magyar mesterlegényekkel, és közelről tapasztalta a munkásegyletek tevékenységét, valamint megismerkedett az utópisztikus szocialisták, Charles Fourier és Étienne Cabet tanaival.

1847-ben írt Nép szava-isten szava című röpiratában – amelyet az ekkor még általa tisztelt Kossuthnak ajánlott – paraszttestvérei nevében a rendeket a kárpótlás nélküli örökváltság, a törvény előtti egyenlőség és a közteherviselés törvénybe iktatására szólította föl. Táncsicsot 1847. márciusában letartóztatták Bródban, és Budára szállították. A bíróság forradalmi izgatásért várfogságra ítélte. Egy évig raboskodott várbeli tömlöcében, majd 1848. március 15-én a Helytartótanács a Budára vonult tömeg nyomására szabadon bocsátotta a rab írót. Táncsics megszerezte a népszerűséget, amelyre mindig vágyott, ám ez rövid ideig tartott.

Táncsics 1848. április 2-án Munkások Újsága címmel hetilapot alapított a parasztság és a városi munkásság érdekeinek védelmében. A néplap baloldalról bírálta a Batthyány-kormányt, és radikális társadalmi programot hirdetett: a kend megszólításon kívül valamennyi cím eltörlését, a szőlődézsma megszüntetését, a földesurak által elvett legelők visszaszolgáltatását, egykamarás országgyűlést és az egyházi birtokok szekularizálását. Táncsics következetesen kiállt a zsidóság emancipációja mellett, elítélte – a teljes politikai elittel egyetértésben – a márciusi forradalom utáni antiszemita indulatkitöréseket. Amikor a pesti zsidóság kényszerűen külön nemzetőrséget alapított – mivel a keresztény polgárok nem akartak a zsidókkal egy alakulatban szolgálni –, Táncsics vállalta a zsidó nemzetőrség vezetését, noha tisztában volt ennek népszerűtlenségével. Ezzel a lépéssel példát mutatott emberségből, és abból, hogy egy értelmiséginek olykor a tömegek szemében kevéssé népszerű ügyeket is képviselnie kell. Közben országgyűlési képviselővé választották, ám Táncsics az országgyűlésben is független szellemű, ellenzéki íróként viselkedett, ami nem könnyítette meg a helyzetét. Következetes parasztvédő retorikájával, radikalizmusával a demagóg hordószónok szerepébe került a nálánál mérsékeltebb és tapasztaltabb, nemesi hátterű képviselők között. Ekkoriban akasztófával, sőt bolondok házába való bezárással is megfenyegették, lapját maga Kossuth Lajos tiltotta be. Ám amikor a 48-as tavaszi vívmányok, a birodalmon belüli nemzeti önállóság és polgári átalakulás veszélybe került, Táncsics nem ingott meg: kiállt a fegyveres önvédelem ügye mellett, követte az országgyűlést Debrecenbe, és egyik kezdeményezője volt az április 14-én kimondott trónfosztásnak és a Függetlenségi Nyilatkozat deklarálásának.

A szabadságharc bukását követően nyolc éven keresztül rejtőzött a józsefvárosi Tömő utcában álló házában, egy padló alatti veremben. 1851. szeptember 22-én a pesti Újépület udvarán jelképesen felakasztották. Rejtőzködése idején sem hagyott föl az írással. A Mi a szocializmus-ban a szocialista tanok értelmét magyarázta az olvasóknak. A Hét nemzetiség szövetségében egy olyan államszövetséget vázolt föl, amelyet a magyar, olasz, német, cseh, lengyel, román és szerb állam alkotott volna. Olykor azonban Táncsics előjött a rejtekhelyéről – amelyet tanúsít, hogy ekkor született meg lánya. 1857-ben az általános amnesztiát Táncsics személyére is kiterjesztették, de rendőri felügyelet alatt élt. 1860-ben harmadszor is letartóztatták.1867 júniusában megtört öregemberként, félig vakon hagyta el a börtönt. 1869 és 1872 között orosházi képviselőként vett részt az országgyűlésen, természetesen függetlenségi programmal. 1869. január 2-án megindította a rövid életű, mindössze egy évig létező Arany Trombita című hetilapot. Újságjában védelmébe vette a munkásság szervezkedését, amelyik akkoriban kezdte foglalkoztatni a magyar politikai élet szereplőit.

Két évig az 1868-ban megalakult Általános Munkásegylet elnöki tisztét töltötte be.  Az 1860-as évek munkásmozgalmában a legjelentősebb német szocialista, Ferdinand Lassalle hívei és egykori 48-as baloldali demokraták egyesültek (Marx hívei ekkor még mutatóban akadtak magyar földön). Táncsics és a Munkásegylet vezetősége közötti viszonyt megrontotta az államsegély-ügy: mivel az Andrássy-kormány támogatta az egylet működését (abból a megfontolásból, hogy annak legális tevékenysége nem a közjogi kérdéshez kötődik), Táncsics – az általa tervezett szakmunkásképző műhely érdekében – anyagi támogatásért folyamodott a kormányzathoz. A kormányzati pénzsegély miatt támadások érték a lassalleánus Munkásegylet vezetőségében: Táncsicsot 48-as, függetlenségi elvei föladásával vádolták. A kiábrándult Táncsics lemondott az elnökségről. Utolsó éveit anyagi gondok nehezítették. 1873-ban házépítés céljából magas hitelt vett föl, de képtelen volt fizetni tartozását. A házat elárverezték, és Táncsics családjával Ceglédre költözött. Szegénysége miatt napszámosként volt kénytelen dolgozni. Utolsó éveiben költözött vissza Budapestre. Műveinek kiadásából és árusításából, valamint az írói segélyegylet anyagi támogatásából élt. 1884. június 28-án halt meg. Táncsics Mihályt a Kerepesi úti temetőben helyezték végső nyugalomra. Temetésekor az Általános Munkáspárt felhívására a fővárosi munkások egy órára beszüntették a munkát. Felesége, Seidel Teréz 1907-ben halt meg.

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország