Történelemleckék az EU-nak

Az elmúlt hetekben a magyar, az európai és a világsajtót is dominálták a görög válság drámájának legújabb felvonásai. A hitelezők és a görögök közötti kötélhúzás látszólag eredménytelen, hiszen a válság kirobbanása óta sem az álláspontok, sem az alkalmazott válságkezelési módszerek nem változtak lényegesen, a görög gazdaság pedig továbbra is rossz állapotban van. Mindkét oldal elsősorban gazdasági szempontok mentén bizonygatja az igazát: az egyik fél a megszorításokban, a másik a gazdaság állami befektetésekkel történő beindításában látja a kiutat. Ha ellenben a történelem egy ehhez hasonló konfliktusát vesszük szemügyre, látni fogjuk, hogy a válság nem csupán gazdasági, hanem legalább annyira politikai természetű is. Megoldást is ennek megfelelően kell keresni rá.

Sokan erre azt mondhatnák, hogy nehéz, ha nem lehetetlen, hasonló példát találni, hiszen az Európai Unió, illetve ennek részeként az euróövezet egyedülálló intézmény, nemzetközi szervezetnél több, államnál viszont kevesebb, ilyen még nem volt a történelemben. Mégsem ez a helyzet. Egészen hasonló problémákkal nézett szembe ugyanis a nyugati civilizáció másik híres államszövetsége, az Amerikai Egyesült Államok is. Jelen állapotában a két szervezetet persze nehéz összevetni, hiszen az USA egy állam, nagyon magas fokú politikai és gazdasági integrációval, és bár vannak különbségek a tagállamok között, tulajdonképpen egy egységként tekinthetünk rájuk. Ezzel szemben az EU jelenleg huszonnyolc különálló szereplő kötélhúzásának tűnik, akik szinte semmiben nem értenek egyet, abban pedig végképp nem, hogy a legfontosabb politikai és gazdasági döntések uniós szinten szülessenek meg.

Volt azonban olyan időszak, amikor az Egyesült Államok is hasonló helyzetben volt. A 19. században gazdasági téren a jelenlegi EU-hoz hasonló mértékű volt az együttműködés az amerikai államok között; a GDP körülbelül 2%-át tette ki a központi költségvetés (jelenleg az EU költségvetése a tagországok GDP-jének nagyjából 1%-a). A politikai integráció valamivel nagyobb fokú volt, de a bizalmatlanság időről időre felütötte a fejét az államok között.

Ennek a bizalmatlanságnak a leghíresebb példája a rabszolgaság témája körül folytatott vita. Amikor a déli államok nem bíztak abban, hogy az Észak által megválasztott elnök ebben a kérdésben (illetve ehhez kapcsolódóan a kereskedelemben és más ügyekben) meghagyja szuverenitásukat, úgy döntöttek, kilépnek az Unióból, elindítva a polgárháborúhoz vezető eseményeket. A polgárháború tehát nem egyszerűen azért folyt, mert egy konkrét ügyben nem értettek egyet az államok, hanem azért, mert a kisebbség félt, hogy a többség ráerőlteti az akaratát. A vita tárgya valójában az integráció jellege volt: a republikánusok Észak érdekei mentén mélyíteni szerették volna, a demokraták nagy része viszont ezt nem tartotta elfogadhatónak. Nem véletlen, hogy a két egymással harcban álló oldalt nem rabszolgatartók és abolicionisták, hanem unionisták és konföderációsok elnevezéssel illették-illetjük – az integráció két különböző elképzelése ütközött meg.

Valami hasonló folyik most Európában, csak a mindennapokban hajlamosak vagyunk az éppen aktuális konfliktusra (euróválság, menekültügy stb.) fókuszálni, és elmegyünk a nagyobb kérdések mellett. Így megkerüljük a problémát, és vagy fél-, vagy álmegoldásokról folyik a diskurzus. Mindeközben a francia és a német gazdasági miniszter nemrégiben felvetette a valóban kétsebességes Európa ötletét, amelynek lényege az volna, hogy az erősebb gazdasággal bíró országok egy szoros, gyakorlatilag föderális Uniót hoznának létre, a többi tagállam között pedig megmaradna a jelenlegi, konföderációra emlékeztető együttműködés; ez tehát nem sokban különbözne attól, amit a déli államok képzeltek el kiválásukkor. Ebből az elképzelésből logikusan következik, hogy bizalom és szolidaritás a jól működő gazdasággal rendelkező országok között van, vagy legalábbis megteremthető, de a problémás tagállamok felé már nincs; ezért is beszéltek a hitelező országok miniszterei egyhangúan a bizalom hiányáról a tárgyalások alatt, és már korábban is.

Ez az említett bizalmi válságra született amerikaitól merőben eltérő válasz. Az Egyesült Államokban a gazdaságilag erősebb Észak nem elégedett meg saját integrációjának felpörgetésével, hanem szükségesnek látta, hogy az amerikai integrációs projekt egyetlen eleme se vesszen el. Háborúra is készek voltak azért, hogy az ő integrációs elképzelésük valósuljon meg. Ennek persze számos gazdasági oka volt, de a politikai szempontok is fontosak voltak: a korabeli vezetők úgy érezték, ha bármiféle visszalépés történik az USA integrációjában, az egész felépítmény összedőlhet, nem lehet megoldás a „kétsebességes Amerika”. A görögökkel folytatott tárgyalásokról kiszivárgott hírek szerint ehhez hasonló álláspontot foglalnak el a franciák, akik a mélyebb integráció mellett elkötelezettek aziránt is, hogy a korábban elért vívmányok (jelen esetben a görög euró) ne menjenek veszendőbe.

A kétsebességes Európa álláspontjával rokonítható nézetek is voltak természetesen a korabeli amerikai Északon: sokan voltak az úgynevezett rézfejűek, akik szerint Dél kiválása ugyan nem szerencsés, de tiszteletben kell tartani a döntésüket, és lazább együttműködéssel, békés együttéléssel, külön-külön kell hogy folytassa Amerika két fele. Ez a csoport a korabeli Demokrata Párthoz volt köthető, és képviselői valóban a „kétsebességes Amerika” mellett érveltek. Úgy látták, hogy a jobban iparosodott Észak alkalmasabb a mély integrációra, mint az agrárius Dél, s hogy a két oldal érdekeinek összeegyeztetése lehetetlen és ezért szükségtelen.

Amellett, hogy a rézfejűek nem kívántak saját honfitársaikkal háborúzni (nem fogadták el katonai behívóikat, dezertálásra bíztatták az északi katonákat, a déli hadifoglyokat megszöktették), azért aggódtak, hogy az amerikai demokrácia hagyományos értékei mennek veszendőbe, ha az államok önrendelkezését nem hagyják meg olyan szinten, mint amilyenen az a század elején volt. A különböző közösségek eltérő hagyományaira, szokásaira, politikai kultúrájára hivatkoztak. Éppen úgy, mint manapság a politikai integráció mélyítésének ellenzői. Az ő hangjukat ilyen-olyan módon (az elnöki hatalom kiterjesztésével, sok rézfejű letartóztatásával stb.) elnyomta a Republikánus Párt, és a későbbi katonai s politikai sikerek igazolták is Abraham Lincoln pártját.

A nagy kérdés jelenleg, hogy az uniós hitelezők Lincoln mintáját követve hajlandóak-e félretenni a görögök és Európa gazdaságilag elmaradottabb felének kezét elengedni kívánó, racionális politikai nézeteiket (ezeket leginkább a Finnországban kormánytag Igaz Finnek és a Németországban erősödő AfD képviseli), és megtesznek-e egy radikálisnak tűnő lépést az integráció vívmányainak megőrzéséért. A legtöbb elemző és az IMF szerint ezeknek az országoknak komoly engedményeket kellene tennie az európai projekt életben tartásáért. Ez politikai és gazdasági kockázatokat von ugyan maga után, éppúgy, mint az amerikai polgárháború esetében; de ezektől a kockázatoktól nem rémülhet meg Európa, ha hosszútávra is megnyugtatóan szeretné rendezni ezt a konfliktust. A másik lehetőség természetesen a kétsebességes Európa; ezt a projektet indítaná be Görögország kilépése az eurózónából.

A nemrégiben született megállapodás a fenntarthatatlan status quo rögzítése csupán; egyik irányba sem történt valódi elmozdulás. Középtávon azonban a döntés elkerülhetetlen, ha nem a görög válság kapcsán, majd egy másik konfliktus miatt kell letennie a garast a tagállamoknak. Márpedig az Amerikai Egyesült Államok példája azt mutatja, hogy a bizalmatlan egymás mellett élésnél jobb a mély integráció. Akkor is, ha kockázatos és komoly áldozatokkal járó döntéseket kell meghozni érte.

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország