Görög tragédia − újra és újra

A görög adósságválság kialakulásáról, okairól számtalan szerző értekezik mostanában. Egyesek a görög kormány kismértékű, mások nagymértékű túlköltekezéséről, esetleg a korrupt adózási rendszerről beszélnek, megint mások az adatok meghamisítását tartják perdöntőnek, és vannak, akik szerint a hitelezők felelőtlen viselkedésének köszönhető a kialakult helyzet. Az eltérések az eltérő gazdasági álláspontokból adódnak, azonban mindegyik bizonyos értelemben rövidlátó, ugyanis az okokat keresve legfeljebb az ezredfordulóig tekint vissza. Ritka az olyan elemzés, amely ezt a helyzetet nem önmagában próbálja értelmezni, nem látja egyedi esetnek, melyet az Európai Unió jelenlegi kontextusába helyezve lehet csak megérteni, hanem a krízis gyökerét kutatva évtizedekre visszatekint. Takis Pappas írása, bár mélyebb történelmi kontextust ad a jelenlegi fejleményeknek, elsősorban a görög belpolitikai vonatkozásokat tárja fel, nem a Nyugat és Görögország gazdasági kapcsolatának problémáiról szól.

Pedig szó sincs arról, hogy ez lenne az első eset, amikor a görögök gazdasági problémái fejfájást okoztak a fejlett nyugat-európai országoknak; voltaképpen a jelenlegi helyzet tekinthető „normálisnak” az ország modernkori történelmében. Már Görögország függetlenné válása is ilyen körülmények között zajlott. A görög függetlenségi mozgalom a Nyugat, elsősorban Nagy-Britannia számára kulturális kérdéssé vált a XIX. század elején; a korabeli értelmiségnek fontos volt, hogy a klasszikus kultúra bölcsője felszabaduljon az évszázados oszmán uralom alól. A függetlenségi háborút ezért katonailag és pénzügyileg is támogatta Európa fejlettebb fele, a görög hadi kiadások pedig az ország lehetőségeinél nagyobbra rúgtak (ma sincsen ez másképp, éppen a török veszély miatt), az így felhalmozódott adósság pedig még jóval a hivatalos függetlenné válás (1829) előtt államcsődöt idézett elő. Ezzel elindult a görögök Nyugat felé történő reménytelen eladósodásának ördögi köre, melyből rövid időszakokat leszámítva azóta sem sikerült kitörni.

A függetlenség szokás szerint nem oldotta meg a korábbi gazdasági problémákat, sőt újakat kreált, hiszen a korábbi konjunktúra megszűnt, saját lábára kellett hogy álljon az elavult mezőgazdasági módszerekre építő Görögország. 1832-ben ezért újabb hitel érkezett az országba az európai nagyhatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország) részéről, hogy a gazdaság modernizálása megindulhasson. Ha belegondolunk, ez a megoldás ma is az asztalon van: hasonló lépést szorgalmaznak jelenleg az adósság elengedése mellett kampányolók, akik szerint a rossz szerkezetű gazdaság reformjához pénzre lenne szükség, éppen ezért nem szabad az adósság törlesztését forszírozni.

Az 1832-es hitel nagy részét a görögök nem a modernizációra fordították, a törlesztés pedig egyre nehezebbé vált, így 1843-ban, majd, még mindig ezt a hitelt nyögve, 1860-ban ismét csődbe ment a görög állam, s ennek köszönhetően kizárták őket a nemzetközi piacokról. Ez a múlt némileg érthetővé teszi az európai intézmények és az IMF bizalmatlanságát a görög reformokkal kapcsolatban, és talán azt is, hogy miért kellett a görög törvényhozás fölé helyezni a trojkát, hogy kényszerítse a helyi politikai erőket a szükséges reformok meghozatalára (kevés sikerrel). Nemcsak a görögök lépnek tehát rendre ugyanabba a folyóba, hanem a nyugati hitelezők is: ugyanazok a megoldások merülnek fel ma, mint százötven évvel ezelőtt.

A görög állampapírok kizárása közben, 1865-ben alakult meg Nyugat-Európában a manapság kevéssé ismert, az euróövezet elődjének tekinthető Latin Monetáris Unió (LMU). Az LMU tagjai összehangolták az arany- és ezüstpénzek közötti átváltási rátát, meghatározták, hogy milyen méretű és tartalmú kell hogy legyen egy-egy érme, ezzel gyakorlatilag létrehoztak egy európai valutaövezetet. A kezdetekben Franciaország, Belgium, Olaszország és Svájc voltak az LMU tagjai, de később Európa több országa (köztük részben az Osztrák-Magyar Monarchia is) csatlakozott ilyen-olyan formában, az Unió pedig az első világháborúig fennmaradt.

Mi volt az oka, hogy az LMU felbomlott? Lehet gazdasági okokat említeni (pl. az ezüst értékének fluktuációját), de a gazdasági problémákat időről időre sikerült megoldani. Vannak azonban politikai jellegű okok is, és ezek végső soron ugyanoda vezethetők vissza: a politikai integráció és a szolidaritás hiánya potyautas magatartásokhoz vezetett. Először a Pápai Államot kellett kizárni folyamatos csalások miatt, majd az I. világháború közeledtével, ahogy a bizalom az LMU tagjai között egyre inkább megromlott, más országok is eltértek az előírt standardoktól. Ez igen tanulságos lehet az EU számára, hiszen a politikai integráció, a szolidaritás és a bizalom nincs túl magas szinten a jelenlegi Unióban sem.

 

Vizsgálódásunk szempontjából érdekes, hogy az alapítók mellett egyetlen teljes jogú tag volt: a gazdaságilag alkalmatlan, pénzpiacokról kizárt, 1867-ben felvett Görögország. A görög gazdaság fenntarthatatlan szerkezete és a nehezen elérhető hitelek miatt a balkáni állam folyamatosan rákényszerült arra, hogy leértékelje valutáját, megszegve ezzel az LMU szabályait. 1878-ban a korábbi kölcsönöket vissza tudta törleszteni a görög állam, így újra beléphetett a globális piacra, ám a beérkező forrásokat ezúttal sem sikerült megfelelően fölhasználni, és 1893-ban érkezett a menetrendszerű államcsőd.

Az európai hitelezők itt már megelégelték ezt a játékot, ezért (és a görög-török háború során felhalmozódott újabb hatalmas államadósság miatt) 1898-ban létrehoztak egy szervezetet, amely specifikusan a görög adósságkezeléssel foglalkozott, és a görög kormány mellett dolgozott. Görög Adósságkezelés Nemzetközi Bizottsága névre keresztelt szervezet az adószedésbe és a gazdasági döntésekbe is beleszólással bírt. Rövidtávon ugyan nem ért el komoly eredményeket (1908-ban a további leértékelések miatt ideiglenesen kizárták az országot az LMU-ból), de középtávon sikerült többé-kevésbé rendbe tenni a görög államháztartást, hiszen 2008-ig csak az 1929-33-as nagy gazdasági világválság során jelentett csődöt Görögország.

Az intézmény, változó hatáskörrel, egészen 1978-ig megmaradt, így mondhatjuk, hogy a görögök többé-kevésbé hozzászokhattak ahhoz, hogy a szuverenitásuk egy részét feladják a nyugat-európai hitelezőknek. Ezért sem meglepő, hogy a jelenlegi hitelezők egyik első lépése a görög válság kezelése során egy nagyon hasonló intézmény létrehozása volt. Sokan joggal a görög szuverenitás durva megsértésének vélték és vélik ezt a lépést, és véleményüket alátámasztják azzal is, hogy a trojka egyáltalán nem volt hatékony a válság kezelésében, hiszen a görög gazdaság talán rosszabb helyzetben van ma, mint volt 2009-ben. A történelmi példa alapján azonban egy ilyen intézménytől rövidtávú sikereket nem is nagyon lehet várni, hosszú évek alatt viszont kikristályosodhatnak a szükséges funkciók, és ez elhozhatja a kívánt eredményeket. Az első években a bizalmatlanság és a bizonytalanság nehezíti az együttműködést, ezért türelemmel kell lenni ez iránt a válságkezelési módszer iránt. A türelem megteremtése természetesen nem egyszerű feladat, gesztusokra és legalább részeredményekre lenne szükség ahhoz, hogy a megfelelő bizalom kialakulhasson.

Az I. világháború előtt és alatt sikerült többé-kevésbé megfelelő pályára terelni a görög gazdaságot, de az Oszmán Birodalom felbomlásakor folytatott görög-török háború költségeinek köszönhetően ismét komoly adósság halmozódott fel az államháztartásban. Az európai országok a korábbi tapasztalatok miatt beszüntették a hitelezést. Ezúttal a görög kormány (a nyugati hitelezők beleegyezésével) egy szokatlan módszerrel oldotta meg a költségvetés problémáit: a forgalomban lévő drachmák értékét felére csökkentette, a másik felét pedig „elkobozta”, kölcsön formájában. Tehát mindenkinek, akinek drachmája volt (elsősorban a görög lakosságnak), kötelezően hiteleznie kellett az államnak. Ezt a taktikát néhány évvel később ismét bevetette a kormány, és egyik hitelt sem fizette vissza a lakosságnak. Ezen lépés tulajdonképpen megszorításként is értelmezhető, hiszen a meglévő tartozásokat és a túlméretezett − elsősorban hadi − kiadásokat a lakossággal fizettették meg. Az sem példátlan tehát, hogy a görög kormány felelőtlen gazdaságpolitikáját egészen közvetlen és kifejezetten fájdalmas módon a görög polgárok szenvedik meg.

A felvázolt történeti kép elég lehangoló, ha a jelenlegi görög válság megoldását tartjuk szem előtt. Akárhányszor került bajba a görög államháztartás, akárhányszor adósodtak el a görögök Nyugat-Európa felé, vagy a hitelezők, vagy a görög lakosság, vagy mindkettő nagyon rosszul járt; és a tapasztalatok nem javítottak a helyzeten: az eladósodás újra és újra bekövetkezett, ami már-már determinisztikusnak tűnik.

Van azonban példa arra, hogy a Nyugat pénzügyileg támogatja Görögországot, és mindkét fél jól jár. A második világháború és az azt követő polgárháború után katasztrofális helyzetben volt mind a görög gazdaság, mind a görög társadalom. A hiperinfláció, a leamortizálódott infrastruktúra, a hatalmas emberveszteség után a görög gazdaság teljesítménye alulmúlta a korabeli Közép- és Dél-Európáét. Ilyen körülmények között érkezett Görögországba a Marshall-segély, újabb nagy mennyiségű nyugati pénz a gazdaság élénkítésére. A korábbi tapasztalatok alapján, valamint a hadi kiadások, a korrupció és a rossz gazdaságpolitikai lépések miatt úgy tűnhetett, hogy ez a forrás sem fog javítani a görög gazdaság helyzetén. Mégsem így lett: soha nem látott növekedési periódus indult el az ötvenes években, olyan, amilyenhez hasonlót Európában csak az NSZK produkált. A növekedési ciklus kisebb hullámvölgyekkel a hetvenes évekig kitartott, majd rövid stagnálás után ismét felgyorsult a hellén gazdaság, ezúttal az Európai Közösség segítségével. Az EU és elődei hatalmas segítséget nyújtottak a görögöknek, és ez egészen 2008-ig újabb példátlan sikerekhez vezetett a balkáni országban, ráadásul a válság bekövetkeztéig Nyugat sem járt pórul a folyamatban. Erre a példára kell tekinteni a feleknek, ha ki akarnak törni abból az évszázadok óta fennálló csapdából, amibe kerültek.

A modern görög állam alkalmatlansága a Nyugathoz való felzárkózáshoz, és az ezekből származó gazdasági katasztrófák komoly hagyományra tekintenek vissza. Görögország éppen úgy vált függetlenné, lett része a nyugat-európai gazdaságnak, lépett be a Latin Monetáris Unióba, mint ahogy az euróövezetbe bekerült: gazdaságilag alkalmatlanul, politikai okokból, komoly támogatásokat és engedményeket kapva a Nyugattól. Ezek mindegyike európai politikai érdekek miatt történt elsősorban, és egyik fél sem talált rá az igazán jó megoldásra, folyamatosan ugyanazok az ötletek merülnek fel és ugyanazok az ötletek vallanak kudarcot.

Tulajdonképpen semmi új nincs tehát a jelenlegi eseménysorozatban, számtalanszor lejátszódott már ez a történelemben; de a történelem azt is mutatja, hogy lehet jó vége is a jelenlegi válságnak, hiszen a második világháború után évtizedekig sikeres volt Nyugat-Európa és Görögország együttműködése. Ahhoz, hogy az európai-görög viszony visszatérjen erre a pályára, az EU politikai jóindulatára, a görögök elszántságára, valamint kölcsönös bizalomra és türelemre van szükség. Ameddig mindkét fél úgy tekint a másikra, mint aki ki akarja fosztani, addig nemhogy megoldás nem fog születni, de a − borzasztó − status quo fenntartására sincs esély, hanem további nehézségek várnak mind az eurózónára, mind a görög lakosságra. Jelenleg úgy tűnik, egyik fél sem hajlandó bízni a másikban, és türelem híján rövidtávú megoldást keresnek, ez pedig szinte reménytelenné teszi a helyzetet. Nagyon úgy tűnik, hogy a rossz hagyományok fogságából nem tud szabadulni Görögország és a Nyugat. Éppen ezért tűzoltás helyett a kölcsönös bizalom kiépítésére kell törekednie a feleknek, ha vissza akarnak térni a korábbi, eredményes útra.

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország