A zöld liberalizmus

Paár Ádám

A „zöld liberalizmus”

Napjainkban a klasszikus eszmeáramlatok válságot élnek át. A Nyugat arculatát meghatározó három eszmeáramlat, a liberális, a konzervatív és szocialista-szociáldemokrata irányzat egyaránt a 18-19. századi törésvonalakra reflektált (állam/egyház, centrum/periféria, ipar/agrárszektor, munkaadó/munkavállaló), viszont nem képesek gyorsan reagálni a 21. századi kihívásokra és dilemmákra. Amellett érvelünk, hogy a jövő a „zöld” ideológiáké. Vagyis ki kell zöldíteni a klasszikus eszmeáramlatokat.

Az ezerarcú liberalizmus

Manapság a liberalizmus szitokszó Magyarországon. Igazságtalanul, ahogyan arra Csizmadia Ervin is utalt A liberalizmus-liberalizmus nexus című cikkében, amely a szellemi és pártpolitikai liberalizmus megkülönböztetése mellett érvel, védelmezve a szellemi liberalizmus integratív képességét a kritikákkal szemben, miközben hangsúlyozza, hogy a liberális pártok nagy veszteségeket szenvedtek el. Fontos a liberalizmus mint ideológia és a liberális párt mint szervezet különválasztása, hiszen a liberális demokrácia egyik komponense a liberális ideológia (a népfelség elve, a képviseleti kormányzás, az egyház és állam elválasztása, a hatalmi ágak szétválasztása, a társadalom autonómiája az állammal szemben stb.), de ez nem jelenti vagy feltételezi a liberális irányzatnak nemhogy az uralmát, de önálló pártként létezését sem. Hiszen vannak országok, amelyekben egykor jelentős liberális pártok voltak (pl. Spanyolországban 1936-ig), ma pedig nem fér el az önálló liberális párt a kétpólusú pártrendszer heterogén bal- és jobboldali tömbje között. Ettől még ezek az államok is liberális demokráciák. Hollandia, Dánia, Svédország és Szlovénia nem lesznek (vagy nem attól lesznek) demokratikusabbak Németországnál és Nagy-Britanniánál csak azért, mert az előbbiekben két liberális párt is van, míg az utóbbiakban csak egy.

A liberalizmust leginkább azzal vádolják, hogy ez az eszmei irányzat csak az egyén érdekét nézi, és érzéketlen a közösségi értékekre. Micsoda tévedés! Például az, amit nemzetállamnak hívunk, nagy százalékban a liberalizmus terméke. Az a másik előítélet sem állja meg a helyét, hogy a liberálisok egységesen szemben álltak a szociális gondoskodással. A 19. századtól kezdve ugyanis létezett szociálpolitikai liberalizmus, amelynek gyökereit már John Stuart Mill-nél (ld. balra) megtalálhatjuk, aki már akkor kiállt a munkások jogai és a nők emancipációja mellett, amikor ezeknek a rétegeknek a választójoga még korántsem volt magától értetődő a liberális polgárság számára. Mi több, a 19. század közepén Európa legtöbb országában a liberális polgárság természetesnek tekintette, hogy a választójog korlátozott, és a választópolgár a „jómódú, tanult fehér férfi” karakterével írható le.

A Millig visszavezethető szociálliberális hagyomány szerint lehetséges a tulajdonviszonyok sérelme nélkül méltányos elosztást kialakítani. Sőt szükséges is, különben a társadalom szövete menthetetlenül felfeslik, megszűnik a kohézió (a társadalom összetartozás-tudata), és felkelések rázkódtatják meg a rendszert (ilyenek nem egyszer történtek, gondoljunk az 1831-es lyoni vagy az 1848-as párizsi munkásfelkelésekre, vagy az 1871-es párizsi Kommünre, amelyek igencsak megrettentették az elbizakodott nagy- és középpolgárságot). A liberálisok közül sokan lelkiismeret-furdalást éreztek az elsősorban a társadalom szegény rétegeit sújtó nyomor, a gyermekhalandóság, az alkoholizmus és a bűnözés miatt.

Az 1884-ben alakult brit Fabiánus Társaság, az amerikai progresszív mozgalom, vagy a magyarországi polgári radikalizmus képviselték a szociálpolitikai liberalizmust, amelynek hívei elsősorban a társadalom kettészakadásától féltek, és a kohézió megerősítése érdekében a gazdaságba való beavatkozástól sem riadtak vissza. Sőt, ezek az irányzatok támogatták a monopóliumok eltörlését, a trösztök szétdarabolását, a nagybirtokok és hitbizományok megszüntetését, valamint egyes kulcságazatok, vállalatok államosítását is (pl. a fabiánusok támogatták a föld és a termelőeszközök államosítását).

1945 után a liberális pártok is kivették részüket a jóléti állam építéséből, ha nem is olyan mértékben, mint a kereszténydemokraták vagy a szociáldemokraták. Ám a keynesiánus gazdaságpolitikát először egy liberális párt, a Demokrata Párt próbálta ki a New Deal keretében (bár az amerikai pártok ekkor még messze nem voltak tiszta ideológiájúak, a középnyugati demokraták, a populizmus örököseiként, baloldalinak, a déliek konzervatívnak számítottak). Friedrich Naumann liberális politikus, evangélikus lelkész javasolta a kapitalizmus fokozatos javítását, kiigazítását. Svédországban a liberális Néppárt elkötelezett volt a jóléti állam kiépítése iránt, kiállt a vegyes gazdaság mellett, és a szociálpolitika tekintetében csak annyiban különbözött a Szociáldemokrata Párttól, hogy a liberálisok nem rajongtak az állami szociális programokért – mivel azok korlátozzák az érintettek szabadságát –, inkább az egyén, családok és kisközösségek öntevékenységét, a non-profit szerveződéseket pártfogolták. Ma Nyugat- és Észak-Európában a liberális pártok visszatérnek az eredeti liberalizmus közösségelvűséghez. Vagyis egy olyan liberalizmushoz, amelyik az egyént nem önmagában valónak, „szigetnek”, „egyszemélyes köztársaságnak” tekinti, hanem egy tágabb közösség, a társadalom, illetve a nemzet részeként fogja fel.

A történelem során a liberalizmus fő célja az alkotmányosság kivívása volt. A hatalmi ágak szétválasztása, a jog uralma, az emberi jogok képviselete, egyszóval a liberalizmus politikai programja ma sem veszített aktualitásából, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy ezeket az értékeket időről időre meg kell erősíteni. Ám tézisünk szerint a mai liberalizmus nem maradhat meg az alkotmányosság és a joguralom (vagy jogállam) védelménél. A 21. században, a klímaváltozás korában, amikor a menekültek embertömegét illetően egy új fogalom jelenik meg: klímamenekült, és amikor az ökológiai problémák államhatárokat nem ismerő környezeti, demográfiai, szociális problémahalmazzá álltak össze, egy liberális párt sem lehet érzéketlen az ökológiai kérdések iránt. Ugyanakkor kérdés, hogy mennyire lehet zöld egy ilyen párt.

Zöldíts!

A zöld gondolatot általában a ’68-as újbaloldallal „házasítják össze” – leegyszerűsítve és tévesen. Az ember és a környezet egységben való szemlélete, ökoszisztémaként való felfogása és a környezetvédelem fontosságának felismerése összekapcsolódhat a liberális, de a konzervatív és persze a szociáldemokrata felfogással is. Bár most a liberalizmusról írunk, hadd jegyezzük meg, hogy az 1970-es években az egyik német zöld mozgalmat (Grüne Aktion Zukunft) a CDU egyik volt Bundestag-képviselője, Herbert Gruhl (jobbra) alapította. 1980-ban Gruhl a Zöldek, majd az Ökológiai Demokratikus Párt egyik megalapítója lett. Ezek után aligha állíthatjuk, hogy a zöld mozgalmak egyöntetűen (új)baloldali gyökerűek.

A zöld mozgalmak országos méretű szerveződésének, a társadalom megmozgatásának általában valamely botrány adott lendületet. Az amerikai zöld szerveződésnek például, mely „Csak ne az én udvaromba” névvel indult el, az ún. Love Canal-incidens, vagyis az, hogy ipari hulladék került a Niagara-vízesésbe (1978); Németországban a brokdorfi atomerőmű elleni tüntetés ütötte át az ingerküszöböt (1976). Aztán a ’80-as, ’90-es években, társadalmi beágyazottságuk miatt, már komolyan kellett venni a zöld pártokat Nyugat- és Észak-Európában egyaránt. Ám ne higgyük, hogy a magukat zöldnek valló emberek nem voltak s nincsenek más pártokban, illetve azok szavazótáborában is! Ennek több oka lehet. Például az, hogy egy aránytalan választási rendszer nem kedvez a hagyományosan kicsi zöld pártoknak, vagy hogy némelyek egyformán fontosnak tartják a zöldséget és a liberális/konzervatív/baloldali értékrendjüket. Nekik is mondani kell valamit a nagy pártoknak!

Norvégiában, Kanadában és Nagy-Britanniában a liberális pártok a liberalizmusnak egy új színezetét képviselik, amelyet zöld liberalizmusnak neveznek. Ezek a pártok, mint például a svéd Néppárt és Centrumpárt, a norvég Liberális Párt, keresik a megoldást, hogyan lehet a környezeti fenntarthatóságot képviselni a piacgazdaságban, anélkül, hogy le kellene mondani a jólétről. Az eredetileg paraszti bázisú Centrumpárt az 1976-os választás idején helyesen ismerte fel, hogy a svéd jóléti államban egyre többeket foglalkoztatnak olyan posztmateriális kérdések, mint a környezetszennyezés, amelyre a kormányzó szociáldemokrácia nem talált (legalábbis elég gyorsan) válaszokat. Mindez egybeesett az atomerőmű-építés felfutásával, amely törést okozott a balközép, szociáldemokrata pártok táborában. A Centrumpárt „kizöldülése” azt eredményezte, hogy a párt kormányra került 1976-ban. Természetesen ez nem történhetett volna meg, ha a svéd társadalomban nincs meg a nyitottság és érzékenység a környezetvédelem iránt. A példa ragadós lett a nyugat- és észak-európai liberális pártok körében.

A zöld liberalizmus filozófiájának alapgondolata a helyreállítás és a károk minimalizálása, ami a gyakorlatban elsősorban az adópolitikán keresztül valósul meg. Egy liberális párt nem tilthatja be egyetlen technológia használatát vagy iparág űzését sem. De milyen elvi akadálya van annak, hogy egy liberális párt kormányra kerülvén a közjó, vagyis a fenntarthatóság és a közegészség érdekében kiálljon a szennyező iparágakra, bányászati tevékenységekre kivetett adó (ökoadó, bányászati adó) mellett, és az így keletkező pénzügyi forrásból támogassa a megújuló energiaforrások kutatását? Ezt képviselik a svéd, norvég, kanadai, brit liberális pártok. Az ökoadó példája az is, hogy 1998-ban a német (szociáldemokrata és zöld) kormány megadóztatta a villamosenergia-termelést és a kőolaj-kitermelést, miközben a megújuló energiaforrások szektorát nem sújtották az adóval.

Fiona Hall (jobbra), a Liberális Demokraták nevű brit párt európai parlamenti képviselője feltette a költőinek szánt kérdést: vajon a bolygó védelme fontos kell hogy legyen a Liberális Demokraták számára? Fiona Hall nemcsak elvont eszmei szempontokkal indokolta az igenlő választ, hanem olyan, az állampolgárok mindennapi életét érintő szempontokkal is, mint az új munkahelyek létesítése a zöld iparágakban. Hall szerint Nagy-Britannia versenyképességét hosszú távon a zöld gazdaság biztosíthatja, és ez lehet az ellenszere a brit gazdaság válságának. Statisztikai adatokkal támasztotta alá, hogy a globális felmelegedés milyen károkat okoz a brit gazdaságnak (pl. 130 000 hektár mezőgazdasági terület károsodik az árvizektől).

A liberalizmus és a zöld gondolat összeházasítása persze nem egyszerű. A liberális pártok emberközpontú szemlélete és a zöld ideológia ökoszisztéma-elmélete (mely szerint minden élőlény és az ő élettelen környezetük egy teljes kapcsolatrendszert alkot) nem feltétlenül hozható közös nevezőre egymással. A liberálisok számára szent és sérthetetlen az egyén és a közösségek autonómiája. Ám a környezet védelme szükségszerűen egy erős államot kíván, mivel ez olyan feladat, amely túlterjed a kisközösségek kompetenciáján. Ha a környezet védelmét az egyénre vagy a közösségekre bíznák, akkor lehetetlen lenne a környezetvédelmi programok összehangolása. Akkor minden közösség csak annak a követeléséig jutna el, hogy – az amerikai zöldmozgalom nevével élve – „csak ne az udvaromba” helyezzék a szennyező technológiákat (helyezzék a szomszéd faluba vagy Indiába, mondják). A zöld eszme nem válhat az egyéni és közösségi önzés paravánjává.

Ugyancsak el kell kerülni, hogy a Nyugat a zöld értéket fegyverként forgatva akadályozza a szegényebb országok iparosodását. Anthony Crosland, a Munkáspárt egyik vezető politikusa (balra) ezt így fogalmazta meg: azok, akik a harmadik világ országainak modernizációját a zöld értékre hivatkozva akadályozzák, úgy viselkednek, mint azok az ostromlók, akik már bejutottak a várba, és ellökik a létrát, nehogy a többiek is feljussanak a bástyára. Figyelemreméltó gondolat, és felhívja a figyelmet az alapvetően nyugati (európai, amerikai) zöld mozgalmak egyik lehetséges kockázatára: hogy a legfejlettebb társadalmak gazdasági és társadalmi viszonyaiból indulnak ki a világ problémáinak értékelésekor, és könnyen beleeshetnek a Nyugat-központú szemlélet csapdájába, amelyik érzéketlen más régiók, kontinensek speciális problémái iránt. Meg kell találni a szintézist az ökológiai fenntarthatóság célja és az életszínvonal növelésének társadalmi igénye és vágya között, ami főleg a harmadik világ túlnépesedett országaiban nem ígérkezik egyszerű feladványnak.

A zöldek a liberalizmust antropocentrikus szemlélete miatt és az egyén abszolutizálásával vádolják, és felhánytorgatják, hogy a szabad piac – amely a liberálisok szívének oly kedves – nem képes megakadályozni a környezetszennyezést. A liberálisok viszont éppen a szabad piacot tekintik a környezetvédelem biztosítékának, mondván, a természeti erőforrások tulajdonosai maguk is érdekeltek a környezet védelmében. Itt mutatkozik meg a liberalizmusra jellemző emberfelfogás, a homo oeconomicus, vagyis a racionális önérdekkövető egyén és a zöldeket jellemző ökoszisztéma-felfogás ellentéte.

És mi a helyzet Magyarországon? Vajon idehaza érettek a liberális pártok a zöld liberalizmus elfogadására, képviseletére? Adottak ehhez a körülmények, a politikai feltételek? Az LMP egy értékszintézis alapján zöld, ökoszociális pártként deklarálja magát. Olykor liberálisként utalnak erre a pártra, ám ennek ellentmond az imént említett értékszintézis, amely szerint párt profiljában a liberalizmus csak az egyik hagyomány, ezzel egyenértékű a közösségelvű konzervatív és szocialista-szociáldemokrata tradíció. Különösen Schiffer András, a párt társelnöke volt az, aki élesen elutasította mindig, hogy pártját összemossák a liberalizmussal.

De a Magyar Liberális Pártot, az Együtt mozgalmat vagy a Demokratikus Koalíciót jogosan tekinthetjük liberális pártnak. Egyik párt öndefiníciójában sem hangsúlyos a zöld, ökológiai vonulat. Ennek egyik oka az, hogy e pártok vezetői úgy érzik: amikor a társadalom egyre nagyobb része csúszik lefelé az elszegényedés lejtőjén, akkor nincs lehetőség ökológiai kérdésekkel törődni. Ám nem biztos, hogy közép- és hosszútávon igazuk van. Hol biztosíthatók új munkahelyek az ország leszakadó régióiban, aprófalvas térségeiben, főleg a képzetlen munkaerő számára, ha nem a mezőgazdaságban? De milyen lesz a magyar mezőgazdaság, ha a klímaváltozás sújtja a Kárpát-medencét, ha az Alföld elsivatagosodik, és új mutáns kártevők teszik tönkre a termést? A liberalizmus „kizöldülése” lehetőséget jelentene egy új vidékstratégia és foglalkoztatáspolitika megalapozására is.

Fiona Hall egy olyan szempontra is fölhívta a figyelmet, amely már nem a környezetvédelemmel vagy a gazdasággal kapcsolatos. A zöld eszme vállalása szerinte azért is fontos a Liberális Demokraták számára, mert ez markánsan megkülönböztetheti a liberális pártot a többi párttól. Ugyanez a lehetőség fennáll a magyarországi liberális, de persze más pártok számára is. A jövő – tetszik vagy sem – a zöld gondolaté. Az a párt, amelyik ezt előbb karolja fel, nyerhet. Minderről érdemes lenne nyilvános vitát kezdeni. Talán egyszer sor kerül rá.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország