Közös hősök vagy ellenfelek II.

Paár Ádám

Közös hősök vagy ellenfelek II. 

Sorozatunkban arra vállalkozunk, hogy bemutassuk az egymás mellett élő közösségi emlékezeteket, ezek egymáshoz való viszonyát és „tárgyiasult” formáit (emlékművek, szobrok) a világ különböző tájain. Az első részben a közösségi emlékezetek konfliktusos együttélését négy ország (Dél-Afrikai Köztársaság, Spanyolország, Szlovákia és Magyarország) példáján keresztül mutattuk be. Ezzel a körképpel érzékeltettük, hogy azok a viták, amelyek a köztéri szobrokhoz kötődő emlékezet témájában zajlanak, korántsem csak Magyarországot jellemzik. Természetesen még több országot is választhattunk volna tézisünk igazolására, miszerint a „befagyott” emlékezetkonfliktusok egy idő után szükségszerűen „kiolvadnak”, és a politikai közbeszéd részévé válnak.

A négy választott országot egyaránt az jellemzi, hogy résztársadalmak élnek egymás mellett, eltérő, bár olykor egybefonódó (erre a magyar-szlovák közös múlt jó példa) történelmi emlékezettel, nagyrészt külön hősökkel. A külön emlékezet azonban még nem lett volna elég az 1990-es és 2000-es évek emlékezeti vitáihoz, ha az érintett országokban hosszú évtizedeken keresztül nem egyetlen politikai közösség birtokolta volna a hatalmat, ami együtt járt az emlékezeti monopólium kialakulásával, és annak a társadalom egészére való rákényszerítésével. Dél-Afrikában 46, Magyarországon 40, Spanyolországban 36 évig tartott az egy politikai tábor által kialakított „emlékezetmonopólium.” Természetesen ez csupán az intézményi szinten érvényesült, annak is legdogmatikusabb szervezeteiben (Magyarországon pl. az 1960-as évektől árnyaltabbá vált a Horthy-korszak megítélése a történettudományban), míg az alternatív, ellenzéki emlékezetek „búvópatakként” tovább éltek a társadalomban (ezeket sokszor a filmművészet is éltette).

Magától adódik a kérdés, hogy vajon az emlékezetpolitikai vitákon jobban túl tudnak-e lépni azokban az országokban, ahol nem voltak a fenti négy országhoz hasonló éles váltások a politikai rendszer jellegében. Ezért mostani elemzésünkben olyan országokban keressük az emlékezetpolitikai béke példáit, amelyekben bár hosszú ideig regionális, etnikai és vallási ellentétek feszültek egymásnak, ám volt egy demokratikus politikai kultúra, amely ernyőszerűen lefedte a különböző lokális, regionális, etnikai identitásokat.

1.    Kanada

A kanadai Québec parlamentje hűen tükrözi az ország „kétszólamú” – angolszász és francia – európai gyökereit. Az épületet 1877 és 1886 között építették fel. Ekkor Kanada már domínium, vagyis a Brit Birodalom olyan része, amely rendelkezik az önállóság biztosítékaival (alkotmány, önálló parlament és kormány). Kanada a hétéves háborút lezáró párizsi békében (1763) vált Anglia gyarmatává. A québeci franciák egyik napról a másikra idegen király alattvalói lettek, és nem egykönnyen törődtek bele a hatalomváltásba.

A québeci franciák újra meg újra mozgalmat indítottak az önkormányzatért, és az angolszász bevándorlás megakadályozásáért. Több felkelés tört ki Anglia ellen, a legemlékezetesebb az 1837. évi. Az 1867-es megegyezés eredményeként államszövetség formájában egyesült a túlnyomórészt franciák lakta Québec, és az angol ajkú lakosok lakta Ontario, Új-Skócia és New Brunswick. A parlament homlokzatán a két vitéz tábornok, az angol James Wolfe és a francia Louis-Joseph de Montcalm (ld. fent) márki szobra látható, akik egymás ellen harcoltak a hétéves háború amerikai hadszínterén. A parlament oldalán található szobrok a kanadai történelemből veszik témájukat. Találunk a szobrok által megformált személyiségek között hadvezért, felfedezőt, misszionáriust, sőt a nemzeti békét jelzi, hogy szobra van az 1987-ben elhunyt René Lévesque-nek (balra), a québeci nacionalizmus jeles alakjának, aki a Kanadától való elszakadásért küzdött. Bármilyen a megítélése, joga van a szoborhoz.

A parlament épületén található személyek között vannak olyanok is, akik az angol-francia etnikai megosztottságot meghaladó kanadai nemzeti érzületet testesítik meg. Például Charles-Michel d'Irumberry de Salaberry (jobbra) tábornok, aki előkelő québeci francia családban látta meg a napvilágot, ősei francia nemesek voltak, de ő már az angol király hűséges alattvalója volt, és angol egyenruhában védelmezte hazáját az 1812-es amerikai-angol háborúban, amikor az Egyesült Államok sikertelen kísérletet tett Kanada elfoglalására. Korábban pedig a tábornok részt vett – természetesen brit egyenruhában – a napóleoni háborúban. A francia ajkú tábornok, aki brit uniformisban, az angol király zászlaja alatt szolgált, Kanada nemzeti hőse, és bármelyik kanadai tud azonosulni vele. Tipikus példája ez annak, amikor két nép, pontosabban két nemzet tengerentúli, az anyaországtól elszakadt ága (jelen esetben a kanadai francia és angol) osztozik egy hősön, majd a közös (kanadai) „mi-tudat” kialakulásával közös hőssé válik. Sőt, ha tekintetbe vesszük, hogy katonái között mohawk indiánok is harcoltak, akkor nem csak a fehér, hanem az indián kanadaiak is tudnak azonosulni a személyével.

A mi térségünkben, Közép- és Kelet-Európában sem ismeretlen, hogy több nép osztozik egy hősön, és mindegyikük a sajátjának tartja, érzi, teljes joggal (gondoljunk csak pl. Hunyadi Jánosra, akit magáénak érez szerb, román, magyar). Ezt a fajta osztozást magyarázza, hogy d’Irumberry de Salaberry tábornok idején nem létezett olyan, hogy „kanadai nemzet” (legfeljebb valamilyen regionális identitás, amelyet azonban felülírt ekkor még a francia és angol nyelvi közösséghez tartozás érzülete, ezen felül pedig a Brit Birodalom mint politikai keret, amely ernyőszerűen fedte le a nyelvi és regionális identitásokat), ahogyan Hunyadi idején, a középkorban sem létezett a mai nemzetfogalom. Mivel ezeknek a személyeknek az élete és haditettei megelőzték a modern nacionalizmus kiformálódását, ezért kultuszuk, amelyet haláluk után ápoltak, békésen „belenőtt” az időközben felnövekedett nemzettudatba.

Azok a személyiségek viszont, akik már a nacionalizmus virágkorában jelentek meg és léptek fel egyik-másik közösség politikai, kulturális érdekeinek képviseletéért, mint Lévesque vagy Kossuth, nem tehettek szert a saját nemzeti közösségükön túllépő kultuszra a térségben (bár a toleranciát dicséri, hogy Lévesque szobrát szintén elhelyezhették a québeci parlament oldalában). Azt pedig mondani sem kell, hogy egy közös ellenség mindig erősíti a fenyegetett térségben élők kohézióját: egy adott régióban a külső hatalommal szembeni harc okán egy-egy hős több nép vagy – utólag, a nacionalizmus korában – több nemzeti közösség számára vállalható lesz.

2.    Nagy-Britannia

Nagy-Britanniában, azon belül Angliában a londoni Parlament épületét, pontosabban az előtte álló szobrokat tekinthetjük példának. Bár hajlamosak vagyunk Közép- és Kelet-Európából idillinek tekinteni az angol történelmet és politikát, a történelmi emlékezet körül Angliában is viták zajlanak. A Parlament előtt álló Oliver Cromwell-szobor (jobbra), amelyet 1899-ben helyeztek el, mindmáig megosztja a közvéleményt. A puritán Cromwell megítélése finoman szólva is ellentmondásos. A nonkonformista protestáns felekezetek „Anglia Mózeseként” hivatkoztak rá, aki kivezette népét „a Stuartok Egyiptomából”, és megalapozta az angol szabadságot (nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban is népszerűségnek örvendett), míg a toryk számára egy közönséges királygyilkos volt, az írek pedig – emlékezve írországi mészárlásaira – egyenesen nemzetük legádázabb ellenségének tekintették. Azt sem felejthetjük el, hogy az angol történelemben az első és mindmáig az utolsó volt, aki katonai diktatúrát hozott létre, és amikor hatalomra került, már kevéssé becsülte azt a parlamentet, amelyért egykor harcolt, és amely előtt ma a szobra áll.

Ám ez láthatóan nem zavarja ma egyik nagy pártot sem, senkinek eszébe sem jut, hogy Cromwellt eltávolítsák a közterületről. Ellentmondásos személyiség, akárcsak VIII. Henrik, az anglikán egyház megalapítója, ám mindketten fordulópontot hoztak a Brit-szigetek történelmében: tevékenységük hatása messze túlnyúlik Anglia határain. Végső soron Cromwell volt az, aki Írország és Skócia erőszakos pacifikálásával megteremtette azt a politikai keretet, amelyből Nagy-Britannia létrejött.

A Parlament Square-en nemrégen avatták fel Mahatma Gandhi szobrát, méghozzá nagy ellenfele, Winston Churchill társaságában, aki kevés megértést tanúsított a gyarmati népek, így az indiaiak iránt is. Churchill ellenezte az indiai önkormányzatot, és semmilyen rokonszenvet nem érzett Gandhi iránt, akit megvetően „meztelen fakírnak” nevezett. Ám kettejük szobra ma békésen megfér egymás mellett. Ennek talán az az oka, hogy Nagy-Britannia ma is felelősséget érez egykori gyarmatbirodalma, illetve annak „utódállamai” iránt. Elvégre Gandhi brit állampolgárként született, és öröksége „családban maradt”.  

3.    Az Amerikai Egyesült Államok

Az Egyesült Államok legnagyobb próbatétele az amerikai polgárháború volt, mely pontot tett két, a függetlenség kivívása óta napirenden lévő kérdésre: az Egyesült Államok szövetségi állam-e, ennek minden gazdasági és politikai következményével, vagy pedig csak szuverén államok szövetsége, mely felbontható; és hogy a Dél külön úton (rabszolga munkaerőre alapozott monokultúrás gazdálkodás) fejlődhet-e, eltérően az Északtól, ahol a gazdaság alapját a szabad farmergazdaságok és az ipar képezték. Könnyű belátni, hogy mindegyik kérdésben kulcsszerepet játszott a rabszolgaság, noha ezt utóbb a déliek kisebbíteni próbálták érvelésükben, mintha a polgárháború kizárólag elvi, alkotmányos és morális okok (a tagállamok jogainak védelme) miatt robbant volna ki.

A déliek és az általuk „jenki”-nek csúfolt északiak egészen másként látták a polgárháborút. A déli fehérek, az északi fehérek és feketék emlékezete merőben más volt a polgárháború és az ún. rekonstrukció folyamatáról (utóbbi névvel a legyőzött déli államoknak az Unió politikai és jogrendszerébe való visszaillesztését jelölték). Az ebben rejlő konfliktus mára békésen feloldódott abban, hogy a három közösség külön emlékezhet a saját történetére. A mindenkori amerikai kormányok érdeke ugyanis a Dél mielőbbi kibékítéséhez fűződött, annak érdekében, hogy az országrész mielőbb visszailleszthető legyen az Egyesült Államok politikai rendszerébe.

A „felülről jövő” békülés már azzal elkezdődött, hogy Ulysses S. Grant tábornok nem vette át a déli főparancsnok, Robert Edward Lee kardját, és arra intette katonáit, hogy „a háború befejeződött, a lázadók újra honfitársaink, s legjobb lenne, ha a győzelem feletti örömet azzal jeleznénk, hogy minden demonstrációt mellőzünk.” Sok európai, latin-amerikai és közel-keleti polgárháborúban nem ilyen mondatok hangzottak el a győztes hadvezér szájából! Más polgárháborúkban tömeges megtorlás sújtotta a veszteseket. Ezt Délen nem merték megtenni, és a vesztesek egy évtized múltán visszaszerezték hatalmukat a fekete lakosság fölött.

A békülés más, nem politikai jelei a művészetben mutatkoztak meg. 1890-ben Richmondban felavatták a Dél legnagyobb hőse, Robert Edward Lee szobrát. Lee tábornok (balra) személye kiválóan megfelelt arra, hogy a győztesek és a vesztesek közötti megbékélést hirdesse: virginiai lokálpatrióta volt, aki morális és alkotmányos okból ellenezte a rabszolgaságot és a Dél elszakadását, ugyanakkor mégis szűkebb hazáját, a Délt választotta, és hű maradt hozzá a polgárháborúban. Az amerikai történelem mindmáig legnépszerűbb tábornokaként tartják számon. Emberségben messze a kortársai – úgy északi, mint déli tábornoktársai – fölött állt. Nem véletlen, hogy egy tábornoknak sincs annyi emlékműve, mint Lee-nek.

Lee tábornok mellett Jefferson Davis, a Konföderáció elnöke és a másik legendás déli tábornok, Samuel „Stonewall” Jackson életnagyságú reliefje (jobbra) látható a georgiai Stone Mountain hegyoldalában. A reliefet több évtizeden keresztül faragták a kemény hegyoldalba. A Stone Mountain csúcsa volt a második Ku-Klux-Klan születésének helye 1915-ben, így a hegy a Klan számára is szimbolikus értékű (akkor a relief még ötlet szintjén sem létezett).

Az 1910-es évektől határozottan egy konföderációs emlékezeti reneszánsz mutatkozott. 1914. június 4-én az arlingtoni nemzeti temetőben felavatták a Konföderációs Emlékművet. Nem véletlen, hogy a felavatásra éppen a Konföderáció elnöke, Jefferson Davis születésének 106. évfordulójára került sor. 1915-ben (a Fehér Házban is) bemutatták David Griffith Egy nemzet születése (Amerika hőskora) című filmjét, amely drámai erővel ábrázolta a polgárháború és rekonstrukció éveit két amerikai család életén keresztül. A mű nemhogy a Délt, de a Ku-Klux-Klant dicsőítette. A déli, virginiai születésű Woodrow Wilson elnök a film megtekintése után így nyilatkozott: ez a film olyan, „mintha villámmal írnának történelmet”.

A mozi a régi Dél legjobb propagandaeszközévé vált. Ezt jelezte a Margaret Mitchell regényéből készült az Elfújta a szél (1939) sikere. A filmet imádták még azok is, akik a déli világ és életforma ilyen ábrázolását – melyben sem elégedetlen feketéknek, sem fehér szegényeknek nem jutott hely – hamisnak és túl pátoszosnak érezték. Azóta sem készült ilyen bravúros mozgóképes védőbeszéd a régi Délről. A forgatás befejezésének napját Georgia állam hivatalos állami ünnepévé nyilvánították.

1919-ben Woodrow Wilson koszorút helyezett el a Konföderációs Emlékműnél, és ezzel elnöki hagyományt teremtett. Az első fekete elnök, Barack Obama megválasztása pikáns helyzetet teremtett. Számos történész és egyetemi tanár megpróbálta rábeszélni Obamát, hogy ne folytassa a hagyományt. A konföderációs hagyományőrző szervezetek viszont provokációként értelmezték volna, ha az elnök nem küld koszorút a Konföderációs Emlékmű talapzatára. Ugyanakkor nem lehetett eltekinteni attól sem, hogy sok fekete és színesbőrű polgárjogi szervezet a fehér szupremácia emlékművét, a rabszolgatartók dicsőítélését látta ebben az emlékműben. Obama és stábja salamoni döntéssel oldotta fel a konfliktust: az elnök egyaránt koszorút helyezett el a Konföderációs Emlékmű és az Afroamerikai Polgárháborús Emlékmű talapzatánál.

A Washington D.C.-ben található Afroamerikai Polgárháborús Emlékmű (ld. jobbra) felavatására 1997-ben került sor. Az emlékmű mérföldkőnek tekinthető az afroamerikai öntudat és saját történelmi emlékezet kialakulásában. A 9 láb magas bronzszobor egy fekete művész, Ed Hamilton alkotása, és arra a 209 145 afroamerikai katonára és tengerészre emlékeztet, akik a polgárháború idején az Unió fegyveres erőinél szolgáltak. Az emlékmű egy szélesebb emlékezeti komplexumba illeszkedik. Az emlékmű közelében helyezkedik el az a múzeum, amely az afroamerikaiaknak a polgárháborúhoz való hozzájárulását mutatja be. A múzeum kezeli azt a dokumentációs gyűjteményt, amely a William Harvey Carney vezette Színes Csapatok katonáinak leszármazottait tartja nyilván.  Ed Hamilton egyébként 2009-ben Abraham Lincolnt is megformázta (ez a szobor a művész lakóhelyén, a kentuckyi Lousiville-ben áll).

Hogy az amerikai őslakosokat se hagyjuk ki, meg kell említenünk, hogy az 1970-es évek óta hallatja hangját az indián polgárjogi mozgalom is. Egy lengyel szobrászt, Korczak Ziolkowskit érte a megtiszteltetés, hogy sziklából kifaragja – a négy amerikai elnököt ábrázoló Rushmore-hegy mintájára – a 19. század végi indián háborúk egyik legnagyobb hősét, akit az indiánok Fékevesztett Ló, az amerikaiak Crazy Horse névvel illetnek. Korczak igencsak meglepődhetett, amikor 1939-ben levelet kapott egy dél-dakotai rezervátumból, és meglátta a Henry Ágaskodó Medve aláírást. A szobrász kíváncsi volt, mit akarhat tőle egy törzsfőnök.

Ágaskodó Medve és a többi törzsfőnök – mai szóhasználattal élve – az „indián imázst” kívánták erősíteni. Szúrta a szemüket a közeli Rushmore-hegyen, szent földjük közepén kifaragott négy elnökportré (George Washington, Thomas Jefferson, Theodore Roosevelt és Abraham Lincoln), amelyet a fehér felsőbbrendűségi gőg kihívó jelképeként értékeltek. „Én és a többi törzsfőnök azt akarjuk, hogy a fehér ember megtudja: a rézbőrűeknek is vannak nagy hőseik.” – mondta Ágaskodó Medve a lengyel művésznek. Korczak három és fél évtizeden keresztül dolgozott a szobron, amely mindmáig befejezetlen. Jelenleg Fékevesztett Lónak csak a feje látható, holott Korczak felemelt bal karját, felsőtestét és lovát is ki akarta faragni. Fékevesztett Ló méretei bőven túlszárnyalják a Rushmore-hegy elnökportréit: az indián törzsfőnök feje 26 méter magas, míg az elnököké 20 méter.

Jelkép-csaták

A három választott országban közös, hogy mindegyikben hosszú ideig történelmi viták, értelmezési kísérletek zajlottak egy-egy történelmi esemény (Kanadában a gyarmati háborúk, Nagy-Britanniában az angol polgárháború, az Egyesült Államokban a polgárháború) megítélése körül. Továbbá közös a felsorolt államokban, hogy a kulturális összetettséget realitásként élik meg, hiszen a történelmi viták Kanadában egy francia-angol, Nagy-Britanniában egy angol-skót-ír, az Egyesült Államokban pedig egy kettős, egy regionális (északi-déli) és egy etnikai-pigmentológiai (fehér-afroamerikai-indián) erőtérbe helyeződnek bele. Hosszú ideig párhuzamos társadalmak éltek egymás mellett, eltérő történelmi emlékezettel.

Mindhárom ország példája azt mutatja, hogy akkor sikerülhet kibékíteni az eltérő történelmi narratívákat, ha létrejön egy – Samuel Huntington szavaival élve – „magkultúra”, amelyet a társadalom különböző etnikai, kulturális csoportjai elfogadhatnak az önfeladás, asszimiláció veszélye nélkül. Nem feladatunk ismertetni Huntington téziseit a magkultúráról. Most megelégedhetünk annyival, hogy az, amit Huntington magkultúrának nevez, két, egymástól eredetileg távol álló hagyományban gyökerezik.

Az amerikai magkultúra forrása részben a protestáns, pontosabban 17. századi angol puritán kultúra, valamint a puritanizmus által bátorított mentalitás, amelyet a „zarándok atyák” átvittek az óceánon (protestáns munkaetika, horizontális mobilitásra való hajlam, a lustaság és tunyaság elvetése, tanulás, takarékos életvitel). Részben pedig a felvilágosodás politikai hagyománya, amely a Függetlenségi Nyilatkozatban nyert kifejtést (szabadság, egyenlőség, az egyén jogai, képviseleti kormányzás, a hatalmi ágak szétválasztása, fékek és ellensúlyok rendszere). Az amerikai magkultúrában tehát a protestáns-puritán és a felvilágosodásban gyökerező hagyomány kapcsolódik össze.

E magkultúra előnye, hogy elemei (eltekintve az angol nyelv ismeretétől, ami nélkülözhetetlen a munkaerő-piaci elhelyezkedéshez) olyan társadalmi, politikai értékek és viselkedésminták, amelyekkel bármelyik bevándorló képes lehet azonosulni, és a nélkül teheti meg ezt, hogy feladná saját identitását. (A nyelvváltás nem egyértelműen önfeladás, és nem a poroszos iskolamesterek ténykedése, hanem a boldogulás vágya sarkallta a bevándorlók második generációjának tagjait az angol nyelvűvé válásra).

Kanada és Nagy-Britannia esetében szintén jogos lehet „magkultúráról” beszélni, bár Huntington ezt a kifejezést más, Egyesült Államokon kívüli országokra nem használja. Úgy véljük tehát, hogy a brit és kanadai nemzettudat is leírható egy olyan magkultúraként, amelynek elemei (a parlamentarizmus, a jogállam elfogadása, a tolerancia) vonzóak minden kisebbségi csoport, és ilyenek lehetnek minden újonnan érkezett egyén és csoport számára is.

Persze, ne legyünk naivak, mindig vannak csoportok, amelyek nem tartják tiszteletben az együttélés kereteit, és arra törekednek, hogy saját történelmi narratívájukat kizárólagossá tegyék. Minden csoport szívesen játszadozik a történelemmel. Ennek jele az a folyamat, amelynek eredményeként a konföderációs zászló jelentésváltozáson ment át sok amerikai számára.

A 20. század elején a nativista, bevándorló-ellenes Ku-Klux-Klan megpróbálta kisajátítani a maga számára a konföderációs (eredetileg: Szent András-keresztes) zászlót. A fénykorában, az 1920-as években 4 millió tagot számláló, és nemcsak Délen, hanem Közép-nyugaton és a keleti parton, például New York-ban is népszerű Klán tagjai magukat a konföderációs katonák szellemeinek kiadva, éjszakánként fehér lepelben ijesztgették a feketéket, katolikus templomokat gyújtottak fel, elvált férjeket és a szesztilalom idején csempészeket korbácsoltak meg nyilvánosan a rendőrség félrenézése mellett, a százszázalékos amerikanizmus (fehér, protestáns, angolszász kultúra) nevében. Tovább álmodoztak szabadkőműves-jelmezes, okkult, álmisztikus kellékek között a fehér, protestáns Amerikáról, a vidéki élet romlatlanságáról, a kisvállalkozói kapitalizmusról, a szakszervezetek és a „vörös” bevándorlók móresre tanításáról. A korrupciós botrányok, az FBI amortizációs, lejárató akciói aztán megritkították a Klan sorait. A Klan kezdett kihalni, de a konföderációs zászló, amelyet használtak, megmaradt, és népszerűsége az 50-es években tovább terjedt.

Ekkortájt a faji deszegregáció ellenfeleinek fő jelképévé vált az András-keresztes zászló, ha nem is fehér lepelbe öltözött Klan-tagok, de különböző déli kormányzók, polgármesterek és huligánok kezében; ma pedig az egyik kedvelt szimbólum az amerikai szélsőjobboldal, az ún. Milícia mozgalom marginális, paranoid szubkultúrájában. Ugyanakkor a libertariánus Tea Party mozgalom is előszeretettel használja a zászlót, bár a teadélutánosok számára ez más jelentéssel bír: a konföderációs zászló a lázadást, dacot fejezi ki a szövetségi kormánnyal szemben.

A déli emberek jelentős része mindezek ellenére továbbra is úgy tekint erre a jelképre, mint a Dél regionális identitásának szimbólumára. Ezért Barack Obama hibát követett el, amikor nyíltan elítélte a konföderációs zászlót, és ezzel átlépett egy határt is. Eddig ugyanis minden amerikai elnök vigyázott arra, hogy a polgárháborúnak pozitív értelmezést adjon, és ezért ne ítélje el se Északot, se Délt. Volt egy ki nem mondott konszenzus, hogy az északi és déli katonák egyformán hősök, és egyik országrész halottai sem hiába áldozták életüket. Obama nyíltan kifejtette, hogy számára a konföderációs zászló a rabszolgaság és rasszizmus szimbóluma, és mint ilyennek a múzeumban van a helye, nem pedig a tagállami kormányzati épületeken. Mint mondta, „a zászló levonásával Isten könyörületét fejezzük ki!” Csakhogy az Egyesült Államok elnöke nem szólhat bele egy olyan ügybe, amely a tagállamok érdekeltségébe tartozik. A történelem megítélése nem az elnök feladata. Ő legfeljebb példát mutathat, erkölcsi irányjelzőként szolgálhat az amerikaiak számára. Ez egy feloldhatatlan ellentét. Mindez mutatja, hogy a történelmi viták még egy olyan, egységesnek gondolt társadalomban is újraélednek, mint az amerikai társadalom.

Végül, a teljesség kedvéért, jegyezzük meg: a konföderációs zászlóval pózoló charlestoni gyilkos ámokfutó lövöldözése után Jenny Horne dél-karolinai szenátor volt az első, aki a gyűlölet zászlajának nevezte a konföderációs zászlót, és bevonását követelte.

Jenny Horne a Konföderáció elnöke, Jefferson Davis leszármazottja. Ez az igazi erkölcsi példamutatás. 

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország