„Ki népei vagytok?”

 





„- Ki népei vagytok?

-Lengyel László jó királyé.

(…)

- Azért a mi ellenségünk.

- Mitől való ellenségtek?

- Ti pogányok vagytok.

Minap is itt jártatok.

Hidunk lábát eltörtétek,

Meg sem csináltátok”

(a középkor végén keletkezett gyermekjáték szövege)

A migráció, vagyis elvándorlás egy területről, és beköltözés egy másik területre, része az emberi történelemnek. Az emberiség egy része folyamatosan úton van, és új területeket keres magának.

A fentiekből fakad, hogy a migrációt természetes jelenségnek tekintették az emberi történelem nagyobb részében. A középkori ember állandóan úton volt, így a vándorlás nem jelentett nagy változást az életében. Európa útjait zarándokcsoportok, kalandkedvelő lovagok, vándorló diákok és céhlegények járták, és persze koldusok, csavargók, vallásos rajongók is. Amíg az államok határainak kialakulása nem zárult le Nyugat-Európában, a társadalmak viszonylag toleránsan viszonyultak a „vándor élethez”, az egyes csoportok kollektív vándorláshoz (de nem a népek vándorlásához, amelyre a viking-normann kalandozások óta nem került sor Nyugat-Európában).

„Mihelyst lezárult a területi egység megteremtése a középkor végi Angliában, Franciaországban vagy Spanyolországban, és szükségessé vált a királyi hatalom vezetésével a közigazgatás és jogrendszer egységesítése, a rendi társadalom átformálása, a hatóságok szemében gyanússá, és így üldözötté vált az ellenőrizetlen vándorlás.”

Kimutatható, hogy például az, amit „cigánykérdésnek” nevezünk, Nyugat-Európában a 15. század végére vagy a 16. század elejére vezethető vissza: a cigányok vándorlását is akkor kezdték deviáns jelenségként szankcionálni, és büntető törvényekkel, karhatalmi erőszakkal korlátok közé szorítani, egyes országokban akár a kiűzésükig és a kiirtás követeléséig, amikor Nyugat-Európában az abszolutista kormányzati rendszerek hozzáfogtak a rendi szerveződésen túlmutató, korszerű, adminisztratív állam kiépítéséhez, és az állam vállalta a fokozatosan kapitalizmusba forduló gazdaság munkaerő-utánpótlásának biztosítását, valamint a rendi kötöttségeket ledobó társadalom rendjének védelmét. Ebben a szerkezetben a vándoroknak többé nem volt hely (Angliában pl. 1562-től 1783-ig halállal büntethették azt a 14. életévét betöltött személyt, aki cigány módra élt – tehát a cigány módon való élés már okot adott a hatóság gyanújára, hogy az illető kétes, csavargó, bűnözésből élő elem). A cigánysággal szembeni korábbi bánásmód – a magukat zarándoknak kiadó vándorlók tolerálása – átfordult az elnyomó intézkedések sorozatába Nyugat-Európában (16-18. század).

A 18-19. század fordulóján megjelenik a polgári nemzet fogalma, majd a 19. században kialakulnak a nemzeti államok. Ezzel az államok fejlődését az európai közvélemény és politikai elit nagyobb része lezárultnak tekintette.

Vajon a nacionalizmus kialakulását, a polgári nemzetállam létrejöttét megelőző időkben hogyan viszonyultak a betelepülőkhöz, például a középkori Magyar Királyságban? 

„Egy- vagy többnyelvű ország?”

A Kína határától a Kárpát-medencéig húzódó hatalmas „sztyeppei országút” időtlen idők óta nomád vagy félnomád népek kelet-nyugati irányú vándorlásának helyszíne. A keleti népek – akik egyformán sztyeppei műveltséggel rendelkeztek – évszázadokon keresztül napnyugat felé hömpölyögtek, hogy állataiknak új legelőket, maguknak pedig új állatállományt és – munkaerőként – új alattvalókat szerezzenek. A hunok, avarok után érkező magyarok voltak az egyedüliek, akik ennek a sztyeppei országútnak legnyugatibb részét, a Kárpátok láncától védett Nagyalföldet birtokba véve tartósan államot hoztak létre a Kárpát-medencében. Ennek a hegyláncoktól övezett keresztény királyságnak a falán megtört a többi, később érkezett keleti nép – besenyők, kunok, úzok, tatárok, mongolok – áradata.

Nem idézzük Szent István király (1000-1038) fiához, Imre herceghez intézett Intelmek azon sorait, amelyek az egyszokású ország esendőségétől óvják a trónörököst. Aligha van még egy középkori forrásrészlet, amelyet az aktuális, napi politikai csatározásokban ennyit idéztek és ennyire banálissá tettek, közhellyé koptattak. Sokan a spanyolviaszt feltalálva megállapítják: lám, István király idejében nem volt fontos a nemzeti identitás. Persze, hiszen, mint jeleztük már, a nemzet modern képződmény!

Számos történész (pl. Deér József) az istváni parancsolatban a sztyeppei népek államszervezésére jellemző tolerancia továbbélését látta.[1] Ám nem árt tudni, hogy egyes történészi vélemények szerint nem az országra, hanem a királyi udvarra értette a szent király a jövevények gyámolítását.

„A forrásszövegben használt regnum szó ugyanis eredetileg nem (csak) az országot jelentette, hanem a király környezetét, kíséretét (is). Ennek megfelelően az idegenek befogadása az udvarra (is) vonatkozott.”

A szövegösszefüggésből kiderül, hogy a „jövevények” nem önmagukban értékesek, hanem azért, mert újféle szokásokat és erkölcsöket, eltérő fegyverzetet hoznak magukkal, és erősítik a királyságot, illetve – ha eredeti értelménél maradunk – a királyi udvart. Vagyis, mai politológiai fogalommal szólva, István érvelésében a jövevények által hozott tudás megbecsülése a „puha erő” (soft power) részét képezte, és azt szolgálta, hogy az új keresztény királyság tekintélyét és fényét emelje a szomszédokkal szemben.

Később sokan vitatták a szöveg azon értelmezését, miszerint István a jövevények kultúrájának vagy kulturális örökségének a védelmét várta el utódaitól. Mályusz Elemér Az egynyelvű ország című művében (1941) a kor másik rangos történészével, Szekfű Gyulával vitázva úgy magyarázta, hogy az első Árpád-házi királyok tudatos telepítési politikát folytattak, és szándékosan telepítették szét az ország különböző tájaira a „vendégeket” (hospesek), magyar falvak gyűrűjébe, megakadályozva ezzel az összefüggő tömbök kialakulását, és meggyorsítván a beolvadást.

„Mályusz hangsúlyozta azt is, hogy a királyi hatalom „többet azonban nem tett. Nem érintette szokásaikat, nem alkalmazott kényszereszközöket, haknem a rokon családokat és nemzetségeket »sorsukra bízta« »a környezet és az idő együttes munkájától várva az eredményt.«”

Mályusz végzetes hibának tartotta, hogy a későbbi Árpád-házi királyok autonómiát adtak egyes csoportoknak, illetve engedélyezték az egybefüggő letelepülést (dél-erdélyi és szepesi szászok, kunok), mert ezzel aláásták a korábbi politikát, mely az idegenek magyarosodását tűzte ki célul. Amikor pedig a telepítés kikerült a királyok ellenőrzése alól, és a nagybirtokosok maguk telepítettek lakosokat a birtokaikra (a késő középkorban, valamint az újkorban), kezdetét vette a vegyes nemzetiségek lakta területek, sőt nemzetiségi tömbök kialakulása, ami megágyazott a későbbi nemzetiségi kérdésnek, mely a 19. században, a nacionalizmus kialakulásával robbant be.

Hosszan sorolhatjuk azokat a magyarokkal együtt, majd az államalapítást követően, a 11-13. században érkező népcsoportokat, amelyek beolvadtak a magyarságba. A magyarokkal érkezett török nyelvű kabarok, a Géza fejedelem testőrségét alkotó varég harcosok (Kijevi Ruszból származó vikingek), az országba később betelepült török nyelvű népek (besenyők, kunok), az indoiráni eredetű jászok (alánok), valamint a „böszörménynek” is nevezett izmaelita, vagyis muzulmán vallású, iráni eredetű kálizok, továbbá a franciák és olaszok, német és ruszin szórványok felszívódása a magyar etnikumba alátámasztani látszik Mályusz tételét.

„A történészek okkal gondolják, hogy az ország különböző tájaira szervezett telepítés a besenyők mielőbbi beolvadását szolgálta.”

Tanulságos a besenyők példája. A magyar királyok engedélyezték betelepedésüket, és határőrző feladattal az ország különböző területeire helyezték őket: a nyugati határszélen lévő Hanságtól, a Fertő-tó vidékétől kezdve Fejér és Tolna vármegyén, a Körösök és a Maros vidékén keresztül az erdélyi Olt-folyóig számos helyen megtalálták a besenyők településcsoportjainak a nyomát.

Könyves Kálmán király (1095-1116) a muzulmán, azaz „izmaelita” vallású kálizok széttelepítéséről rendelkezett. Előírta, hogy kizárólag magyarokkal házasodhatnak, ezzel kívánva – a családi köteléken keresztül – elmagyarosítani őket. A kálizoknak le kellett mondaniuk, büntetés terhe mellett, azokról a szokásokról, amelyek jól láthatóan elkülönítették őket a többségtől (pl. sertéshúsevés tilalma, rituális fürdés). Vagyis a király igenis ösztönözte és kellően erélyes nyomásgyakorlással elősegítette felszívódásukat a magyar nyelvű és keresztény többségbe. Amíg a zsidók át nem vették ebbéli szerepüket, az izmaeliták látták el a pénzügyi feladatokat, emellett sokan közülük a hadseregben szolgáltak, és mindkét területen nélkülözhetetlenek voltak.

Ahogyan Abu-Hamid al-Andalusi muszlim utazó feljegyezte a 12. században: sok, a király szolgálatában álló muszlim pénzügyi szakember – kamaraispán, adó- és vámszedő – csak látszatra vált kereszténnyé, helyzetét megkönnyítendő, de titokban tovább gyakorolta az iszlámot. Abu-Hamid, állítása szerint, Kálmán rendelete után fél évszázaddal még muszlimok ezreit találta az országban. Ez azonban nem a magyar királyok toleranciáját, iszlámmal szembeni türelmét bizonyítja, csak azt, hogy az asszimiláció lassú, évszázadokig elhúzódó folyamat.

„A 13. században a kunokat már egy tömbben telepítették le, az Alföldön, mellőzve a korábban hatékonynak bizonyult széttelepítés módszerét. Ez a tatárjárás okozta népességveszteséggel magyarázható, ám maga a jelenség már előrevetítette a királyi hatalom gyengülését.”

Nem véletlen, hogy az egy tömegben élő kunok beolvadása, kereszténnyé tétele, ha nem is volt hosszabb folyamat, mint a szétszórt besenyőké, de látványosabb konfliktusokkal járt. A kunok igyekeztek ellenállni a beolvasztási politikának. 1282-ben az egyébként a kunokhoz vonzódó IV. (Kun) László a hód-tavi csatában vereséget mért a lázadó kunokra, akiknek jó része el is hagyta az országot. A Magyarországon maradtak sorsa végül ugyanaz lett, mint a besenyőké: lassan asszimilálódtak, és felszívódtak a magyar etnikumba.

A honfoglalás során a magyarokkal kabarok érkeztek a Kárpát-medencébe, és a honfoglalók szláv szórványokat, talán avarokat is, a nyugati határszélen pedig frankokat s bajorokat találtak. Az igazi nagy népességmozgások a 11. században kezdődtek meg, az államalapítást követően.

Nyugatról először németek és ún. latinusok érkeztek az Árpádok királyságába. Utóbbi gyűjtőnévként magában foglalta az olaszokat, franciákat és vallonokat, minthogy mindegyikük nyelvének alapját a latin nyelv képezte. A németeket felértékelte az udvarban, hogy sokan lovagként szolgálták a királyt (István veszprémi győzelmét Koppány fölött nagyrészt a seregében harcoló német páncélos vitézeknek köszönhette). A lovagokon kívül nagy tömeget alkottak a földművesek, kézművesek és kereskedők. A latinusok soraiban papok, kereskedők és földművesek érkeztek. A mindennapokban az egyes népcsoportok elkülönülten éltek. A zsidókat eleve elválasztotta a többiektől a vallás és az azon alapuló életmód. A városlakó németek és latinusok külön városnegyedekben éltek, és a magyaroktól elkülönültek.

„A 13. században a német nemzetiségnek két nagy összefüggő tömbje alakult ki: északon, a felvidéki Szepességben, és Erdély déli részén, a Szászföldön, mely a német telepesekről kapta a nevét.

Mindkét német nemzetiségi tömb lakosait egységesen szászoknak nevezték, noha nem csak Szászországból, hanem a Rajna-Mosel vidékéről, Thüringiából és Flandriából jöttek.”

A felvidéki és erdélyi szászok a 13. századtól autonómiával rendelkeztek, vagyis közvetlenül a király alá tartoztak, belügyeiket külön intézhették, a maguk törvényei és szokásai szerint élhettek, tisztviselőiket maguk választhatták, fölöttük a szebeni ispán ítélkezett. Az erdélyi szászok esetében erről a II. András (1205-1235) által kiadott Andreanum című oklevél rendelkezett. András viszont erélyesen ellenállt a Német Lovagrend önállósodási törekvéseinek, és az eredetileg határőrző feladattal behívott, ám túlzottan önjáró, államalapítási tervet dédelgető lovagrendet kiűzte az országból.

A két kiváltságos, autonómiával rendelkező német csoport, a dél-erdélyi és szepesi szász népesség léte jelzi, hogy a 13. században már megkezdődött az egybefüggő nemzetiségi területek létrejötte. A latin nyelvűek nem tettek szert hasonló kiváltságra, de olyan sokan éltek az Árpád-kori Magyarország déli részén, hogy az feltűnt a francia átutazóknak, akik a korban Kis-Franciaországnak nevezték a Magyar Királyság eme területét.

„A már említett besenyők, kunok és a jászok (alánok) elsősorban katonai szerepük miatt voltak értékesek a magyar királyok számára. Ezen népek esetében a beolvadás elhúzódó folyamata a 13. századtól a 14. század közepéig tartott.”

A 13. századtól jelentek meg a vlachok vagy oláhok (a későbbi románok) Erdélyben, pásztorkodó népként. Később mind a kunok, jászok, mind a vlachok áttértek a földművelésre.

A középkor során a Felvidéken folyamatosan töltődött fel a szláv népesség, részben a cseh, részben a lengyel, részben a ruszin bevándorlás csatornáján keresztül. A betelepülők emlékét őrzi számos ma is létező településünk: a besenyőkét Besenyőfalu (Szlovákiában), Máriabesnyő, a böszörményekét Hajdúböszörmény, franciákét Tállya (a taille, vagyis ’irtás’ szóból), a németekét Németi, az olaszokét Olaszfalu, Olaszliszka, Bodrogolaszi, a szlávokét Oroszi, Kisoroszi, Horváti (Szlovákia), Lengyel, Csehi. Utóbbi település léte arra bizonyíték, hogy cseh hospesek Vas megyéig is eljutottak – ha Mályusz tételét elfogadjuk, akkor nem saját szántukból, hanem tudatos királyi telepítés eredményeként. Az erdélyi Borbánd falu a belgiumi Brabant grófság nevét őrzi, ahonnan alapítói érkeztek.

„A történeti demográfusok szerint Mátyás király idejében, a 15. század végén a magyarok aránya 80% volt az országban, ami nem magyarázható mással, tekintve a népességmozgásokat, mint a magyar etnikumba való felszívódás ütemével.” 

„Für Lajos agrártörténész és történeti demográfus szerint: "a XIV-XV. századi Magyarország igen jelentős, mintegy másfél milliós népességnövekedéséből hozzávetőlegesen kétharmadnyi (1 millió) a természetes népességszaporulatból, és egyharmadnyi (félmillió) a bevándorlásból keletkezett." (Für Lajos: Magyar sors a Kárpát-medencében.Bp., 2001., Kairosz Kiadó. 92.)”

Konklúzió

A középkori Magyar Királyság dús füvű legelőivel, halban gazdag vizeivel, és nem utolsósorban az erős királyi hatalommal Európa-szerte vonzó ország volt a telepesek számára. Ám nem szabad valami multikulturális utópiának álmodni a korabeli Magyarországot. A Magyar Királyság sokszínű volt ugyan, de ez nem jelentette azt, hogy az uralkodókban nem volt akarat a nem magyar népcsoportok beolvasztására.

A magyar uralkodók tudatosan törekedtek a telepítésre, és amíg lehetett – a 13. századig – akadályozták a területi elvű nemzetiségi autonómiák kialakulását.

„A középkori Európában, így Magyarországon szóba sem került a kulturális sokféleség tudatos védelme. Bár a középkorban is léteztek autonómiák (ahogyan Magyarországon a szász közösségek mutatják), ám ezeknek nincs közük a multikulturalizmus teóriájához. Létük nem a kulturális különbözőségek egyenértékűségén alapult, hanem a királyi hatalom által bizonyos funkciók ellátásának fejében biztosított kiváltságokhoz kapcsolódott.”

„Így az Imre herceghez intézett Intelmekben valamiféle multikulturalizmus igenlését láttatni – ami a napi zsurnalisztikában gyakran előfordul – indokolatlan, vagy legalábbis joggal minősíthető anakronizmusnak.”

A magyar betelepülők sorsa alapján megállapítható, hogy a középkor világa nem a multikulturalizmusról szólt. Maga a fogalom a 20. században, Kanadában született meg, a liberális miniszterelnök, Pierre Trudeau elméleteként, mely szerint a politika feladata a nyelvi és kulturális diverzitás megőrzése. Ennek jegyében – a maga korában vitatott módon – Trudeau elérte a francia-angol kétnyelvűség törvénybe iktatását, ami sokak rosszallását kiváltotta.

 


[1] Deér József: Pogány magyarság – keresztény magyarság. Bp., é.n., Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. 90-91.

Mályusz Elemér: Az egynyelvű ország. In: Soós István (szerk.): Klió szolgálatában. Válogatott történelmi tanulmányok. Bp., 2003., MTA Történettudományi Intézete. 57-58.

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország